Velünk az Isten

December 25-én Jézus Krisztus születését ünnepli a keresztény világ. „Íme a szűz méhében fogan és fiút szül, és Emmanuelnek fogják hívni. Ez azt jelenti: Velünk az Isten.” – idézi Izajás próféta jövendölését Máté evangéliuma. A karácsony az Ige megtestesülésének misztériuma. Megünnepeljük, hogy Isten testet öltött, belépett az általa alkotott világba azért, hogy vállalja az emberi lét nehézségeit, és megemlékezünk arról, hogy a jászolba fektetett betlehemi gyermek számunkra a régen várt Megváltó.

December 24-e, szenteste, a karácsony böjtjének estéje, amikor a meghitt családi együttlétben beteljesedik az ádventi várakozás. Az éjféli mise a karácsony ünnepének első szentmiséje, amely a Fiú, a megtestesült Ige földi születését ünnepli és hogy a Megváltó megújítja a világot.

A karácsony ünnepéhez különböző szokások kapcsolódnak, mint a betlehemezés és a karácsonyfa - állítás. A betlehemezés Jézus születésének, a Betlehemben történteknek megjelenítése, dramatikus játék. Legrégibb betlehemes játékaink a 17. századtól maradtak fenn. Főbb jelenetei a szálláskeresés, amelyben a várandós Mária és József szállást keresnek, illetve a pásztorjáték, aminek főszereplői a pásztorok, akiknek az angyal hírül adta a Megváltó születését, és akik elmentek az újszülött Jézushoz, hogy neki ajándékot vigyenek.

A karácsonyfa Isten ajándékozó szeretetének szimbóluma. Örökzöldje az örökkévalóságra, háromszög-formája a Szentháromságra utal, ágai a keresztet idézik. A karácsonyfa gyertyái a született Világosságnak, díszei pedig az örök dicsőségnek jelei. A fa tetején a karácsonyi csillag azt fejezi ki, hogy a karácsonyfát állító ember otthona ugyanaz a betlehemi barlang lett, mely fölött megállt az újszülött Jézusra mutató csillag.

December 25-e, karácsony, a család bensőséges ünnepe. A családtagoktól körülvett karácsonyi asztal a hívő ember számára az oltár jelképe és a család egységének és összetartozásának is szimbóluma.

Az ünnep alakalom arra, hogy felismerjük és elfogadjuk Isten minden embert megérintő szeretetét, amely átragyog a betlehemi éjszaka ridegségén és meghitté változtatja azt.

Forrás: Magyar Katolikus Püspök Konferencia

Útravaló - Barsi Balázs

November 24. - Krisztus, a mindenség királya

(...) Isten Fiának az egész világtörténelemre, sőt az egész univerzumra kiterjedő egyetemes uralmát ünnepeljük (...). Krisztus királyságának természete (...) a kereszt trónusán nyilvánult meg, és az ő dicsősége az isteni irgalmasság végső kiáradása. De van itt egy másik nagyon fontos, emberi momentum is. Miközben a kereszt alatt egyre örvénylik a bűn sötétsége, és az ott állókat is magával sodorja a gonoszság elszabadult árja – mely eléri a bal latrot is, aki tehetetlen dühében bűnbakot keresve szidalmazza Jézust –, van egy ember, aki a szennyes indulatok közepette megérzi Jézus tisztaságát, ártatlanságát s valamiképpen elrejtett, titokzatos hatalmát is: a jobb lator.

Kicsoda ő, hogy a szenvedés mélységeiből is fel tud tekinteni Jézusra? Hogy lehet, hogy ilyen csodálatos tisztaság tudott feltörni belőle a gyilkosság, vér, piszok vastag rétegei alól? Hogy képes egymaga szembeszállni a már égig érő mocskolódással, s megállítani a szennyáradatot? Hogy tud ebben a válságos órában egész elrontott életének új értelmet és reményt találni azzal, hogy Jézus felé fordul, tekintetét keresi, és így szól hozzá: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz országodba”?

Az üdvösség pillanata ez, hiszen nemcsak felismeri a Szabadítót Jézusban, hanem ezzel a mondattal meg is vallja, így őrá is vonatkozik: „Aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom mennyei Atyám előtt.” Csend áll be néhány másodpercig – milyen súlyos, milyen feszült ez a csend! –, majd Jézus megszólal. A többieknek: a bámészkodóknak, a gúnyolódóknak, a káromlóknak nincs mit mondania, hanem csak annak, aki mikor már minden földi reménye szertefoszlott, felismerte benne az egyetlen, életmentő reménység hordozóját, minden emberi reménység beteljesítőjét: „Bizony mondom neked: még ma velem leszel a paradicsomban.”

Forrás: Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység

A harcos Egyház eszménye - D. Fekete Balázs előadása (hangfelvétel)

Az előadás 2013. 13. 21-én, Budapesten hangzott el.

Sacra Liturgia - Alter Christus

A katolikus pap – alter Christus†

 Az áldozópap felszentelt szolga, aki Krisztus személyében (in persona Christi) mutatja be a szentmiseáldozatot. A szentelésben kapott megjelöltség a Pap-Krisztushoz tesz hasonlóvá (signum configurativum), szent hatalommal képesít az Egyetlen Főpap személyében való cselekvésre (signum potestativum).
 A mi Urunk Jézus Krisztus egyetlen papsága a szolgálati papság által válik jelenvalóvá, akárcsak Krisztus – dicsőítő, engesztelő, könyörgő, hálaadó, s a bűnök bocsánatára rendelt – megváltó áldozata egyszer és mindenkorra megtörtént, egyetlen volta az Egyház eucharisztikus áldozatában jelenvalóvá válik.

Boldog II. János Pál pápa Dominicae coenae apostoli levelében (1980. február 24.) világosan kifejti ezt az igazságot: „az „in persona Christi” kifejezés sokkal többet jelent, mint a Krisztus „nevében” vagy a Krisztust „helyettesítve”. Krisztus személyében, vagyis a sajátos, szentségi azonosulásban az Örök Főpappal, Aki szerzője és elsődleges alanya az Ő saját Áldozatának, amelyben, igazság szerint, senki sem helyettesítheti Őt.” Az ordo szentsége által a pap Krisztushoz lesz hasonlóvá oly módon, hogy Krisztusnak, a Főnek személyében képes cselekedni szent hatalommal, hogy fölajánlja az áldozatot és megbocsássa a bűnöket. Azok a megkeresztelt férfiak tehát, akik megkapták a szolgálati papság ajándékát, szentségileg új és sajátos küldetést kaptak: jelenítsék meg Isten népe körében magának Krisztusnak, mint az Egyház fejének és legfőbb pásztorának hármas – prófétai, kultikus és királyi – hivatalát.

A felszentelt pap Krisztus helyettese, követe közöttünk. Az újszövetségi preszbüterosz / presbyter kifejezés nemcsak kultikus tevékenységre utal, hanem magában foglalja az igehirdetői és a pásztori tevékenységet is.

A testté lett Ige isteni személye és mindazok az emberek, akiket testvérekként magához ölelt, s akikhez a belőle áramló természetfölötti hatás eljutott, egy testet alkotnak, amelynek Krisztus a feje. Az Úr Krisztus személyében cselekvő papra tehát nemcsak az Úr Jézus Krisztus valóságos teste van reá bízva, hanem sajátságos hatalmat kapott a titokzatos test, az Egyház vezetői szolgálatára is.

Fülep Dániel    

†Készült a Tengernek Csillaga 2012. május-júniusi számába.

Veni, veni Emmanuel!

Mitől olyan különleges a karácsony? Ilyenkor minden ember csendre vágyik vagy a szeretteivel akar lenni. Miért van ez?

A karácsony kiváló alkalom, hogy egymásra, de leginkább Istenre figyeljünk, ám sokan csak vásárlási tehetségüknek áldoznak. Ez már-már közhelyes, s talán egyszer az emberiség kiábrándul ebből és újra egy lecsupaszított, egyszerű időszakként éli meg ez ünnepet. Mert igen, ez ünnep! Eljön Emmanuel, azaz velünk az Isten.

Mit jelent nekem a karácsony, mi kell, hogy történjék ilyenkor? Minden ember felteszi ezt a kérdést magában, ha máskor nem, hát gyermekkorában. Összeül a család, sok ajándékot kapunk, szokottnál „gigászibb” étkezések és ezekhez hasonló megközelítések. Felnőttként már nehezebb figyelni erre a kérdésre, mert részt vesz az ember ebben a tevékeny készülődésekben, de ily módon is várhatja szívében a Messiás megszületését. Ilyenkor azonban jó volna kicsit megállni, figyelni, hallgatni. Igen, van egy másik oldala is a készületnek. Őszintén figyelni arra, hogyan készül eljönni a személyes életembe a Megváltó. Nem beszélni, fecsegni a másik ember vagy a magunk bajáról, hanem elmerülni csendesen az Istengyermek érkezésének örömteli várakozásában. Hallgatni csak csendben lehet. Az Isten szavát, a Logoszt csak csendben lehet meghallani. Ilyenkor még elcsendesülésünkben is van, hogy a gondolataink, dicsőítéseink nem hagynak minket egységben az Istennel. Mily jó is az, mikor nem is szólunk Hozzá, csak hagyjuk, hogy Ő szóljon. Sok ember görcsös keresésére vagy valamilyen béke-érzelem, béke-hangulat direkt kikényszerítésére tett kísérletezésére hasonlít ez, amikor erőltetetten keresve az Igazságot pont elnyomja magában, nem hagyva, hogy maga az Igazság találjon rá. Pedig milyen jó is az! A passzív aktivitás és az aktív passzivitás paradoxona ez: hagyni, hogy belépjen az életembe azáltal, hogy teszek érte, hogy ne gátoljon semmi ezen ráhagyatkozásomban. Néha meg kell állni, kizárva jóbarátot, rokont, rászorulót, beteget, szülőt, testvért, gyermeket, mert az én Teremtőmmel akarok lenni pár percet, órát. Belőle merítve erőt tudok csak a többiekkel egy, igaz, élő és szeretetbeli közösséget alkotni. Kizárni a zenét, az alkotást, a tanulást, s csak az érkezésre figyelni, mint Illés Isten jelenlétére a szellőben. Maga csend fog Isten eszközévé válni, s a maga dallamával tanít meg valami többre, szebbre, maradandót alkotva bennünk, amit nem felejtünk el, amire jó lesz visszaemlékezni legsötétebb pillanatainkban.

Karácsonykor az embernek eszébe jut a Szent Család közössége. Vándorlásuk megható, szívbemarkoló. Mi is vándorok vagyunk itt a földön, s az ő vándorlásuk erővel tölt el minket. Látva, hogy az Igazságot nem fogadják be az emberek – ahogy egy rászoruló családot, egy várandós anyát, ki a Világmindenség Urát hordozta, nem fogadtak be házukba –, ma pedig az Anyaszentegyházat, mint az igaz hit és egyedüli egyetemesség kizárólagos birtokosát – mert az alapította, „ki felülről való” – nem fogadják el sokan sem részben, sem egészben, akkor megszületik az egység, a közösség a „be nem fogadottak” és Krisztus között. Szemlélődni és hallgatni, ez a feladatunk. Hagyni, hogy beköltözzék az életembe Krisztus. Ő be akar költözni!

Keresztény embernek a megtestesülés titka is elmélkedésre ad okot, mert ami történik nem csak egy egyszerű, meghitt, idillikus esemény, hanem a Végtelen Isten önmagát önként korlátok közé szorítja irántunk való szeretetből. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” Jn 3.17  A csodálatos Krisztus-himnusz is mondja, hogy „Kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember”. Fil 2.8 Belépett a mi bűnös életünkbe, és vállalt minden nehézséget, ami bennünket ér. Ezáltal megszentelt mindent. Óriási távolságot tett meg ezért! Már a születése sem volt egyszerű, élete pedig emberileg tragédia. Ám ebben is Vele lehetünk egy párhuzam vonalán, amikor a farizeusok örökösei sanyargatják Urunkat, míg szentséges Testét, az Egyházat a mai illegitim politikai vezetés járatja le, vagy belülről marcangolják különböző önkényes és megtévedt elemek. Az embernek kedve lenne otthagyni az egészet, ám ez az igaz hit próbája, mert az igazi hit azt is elhiszi, hogy az Isten, aki a semmiből teremtette a világot és végtelen távolságot tett meg értünk bűnösökért, ha akarja, holnap már minden templom „csurig” lenne megtértekkel, igaz imádókkal, hisz a megtestesült Isten hatalma végtelen.  Imádkozzunk ezért, s ha nem is egyik napról a másikra, de fokozatosan minél több testvérünk ismerje fel az Igazságot a csendben, s hagyja, hogy átjárja elméjét a megtestesülés misztériuma, ezáltal is eggyé válva a mi Megváltónkkal!

fr. Gerbert

„Lelkeket, lelkeket adj nekem Uram!”

Római Katolikus Egyházunk e napon ünnepli Xavéri Szent Ferenc hitvallónkat, aki az apostolok ideje óta talán a legtöbbet tett a kereszténység terjesztése érdekében.

 Az ifjú Ferenc, aki a baszk főnemesség egyik legreményteljesebb sarja volt, életének elejétől kezdve jobban kapott a tanulásra, mint a lovagi gyakorlatokra, így szülei megfelelő tanítók fogadásával gondoskodtak róla, hogy már odahaza megszerezze a magasabb tanulmányokhoz a szükséges előismereteket. 1525 őszén Párizsba érkezett, hogy megkezdje bölcseleti és teológiai tanulmányait. Öt évvel később már a bölcselet doktora lett és kevéssel rá a Beauvais-kollégiumban egyetemi tanszéket nyert.

Közben lelki életében nagy változás állott be, melyben Loyolai Szent Ignácnak volt főrésze. Ignác éles szemével rögtön meglátta a nagyratörő ifjú lelke mélyén rejlő természetfölötti kincseket és igyekezett Őt megnyerni. Ez azonban nem ment könnyen, Ferencet ugyanis abban az időben merőben világias célok hevítették, így Ignác közeledését hideg tartózkodással fogadta. Azonban mikor Ignác egy bizalmasabb beszélgetés alkalmával felvetette az evangélium nagy sorsdöntő kérdését: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkének kárát vallja…” – egyszerre felderengett neki egész eddigi életének és célkitűzéseinek hiábavalósága, s innentől kezdve teljesen Szent Ignácra bízta lelki vezetését.

1534. augusztus 15-én a montmartre-i Chapelle du Saint Martyre-ban ő is megfogadta, hogy az evangélium terjesztése miatt a Szentföldre megy, és onnét hazatérve minden tudását és erejét a pápa rendelkezésére bocsájtja. Fogadalmának megfelelően két évvel később Lotharingián és Németországon át Velencébe indult. Itt vette fel az egyházi rend szentségét; de első szentmiséjét csak negyvennapi visszavonultság és szigorú vezeklés után merte csak bemutatni. Azonban időközben kiderült, hogy a szentföldi út terve az akkor dúló török-velencei háború miatt kivihetetlen, Bolognába vonult, ahonnan később Rómába ment, ahol másodmagával átvette a San Lorenzo in Damaso-templom lelki vezetését. Itt érte III. János portugál király levele, melyben a király néhány alkalmas hithirdetőnek Indiába való küldését kérte Szent Ignáctól, aki egyből Ferencre gondolt. Miután III. Pál pápától legátusi kinevezést nyert, Sousa de Alfonz indiai alkirály társaságában elindult nevezetes útjára, mellyel örök időkre beírta nevét a katolikus hitterjesztés történetébe. India földjét tizenhárom hónapnyi vergődés után csak 1542. májusában érte el.

Ferenc szinte azonnal munkához is látott: kis csengettyűvel kezében járta Goa utcáit és felszólította a szülőket, hogy engedjék hozzá gyermekeiket hitoktatásra. Fáradhatatlan munkájának köszönhetően a gyermekek száma rohamosan növekedett, s nyomukban a felnőttek is érdeklődni kezdtek a tanító oktatásai iránt. Alig három hónappal megérkezése után azt jelentette Rómába, hogy annyian jönnek hozzá gyónni, hogy tíz ember munkájával sem tudná valamennyit kielégíteni. 1542-ben, néhány nagylelkű jótevő segítségével sikerült megnyitnia a goai Szent Pál-kollégiumot, mely a bennszülöttek nyelvét értő hithirdetőket volt hivatva nevelni.

Goából a félsziget délnyugati csücskén fekvő Halászpartra távozott. Kis megszakításokkal másfél évig időzött a földhöz ragadt halászok között, de munkája nem maradt nyom nélkül: malabári nyelvre fordította a katekizmust, leírta és megtanultatta a fontosabb imádságokat, főleg pedig prédikált és keresztelt. Volt nap, mikor egész falut megkeresztelt. Nem kevésbé bámulatos eredményt ért el a Halászparttal szomszédos Travancor tartományban. Itt történt meg ugyani először, hogy beszédeit olyan emberek is megértették, akiknek nyelve merőben eltért az általa használt parav nyelvjárástól. Rövid idő alatt egész törzseket nyert meg a kereszténységnek, többek között ennek is tudható be, hogy egyetlen hónap alatt körülbelül tízezer embert keresztelt meg.

1545-ben Malakkába, a távolkelet legromlottabb városába indult. Itt is úgy kezdte, mint Goában: csengettyűjével a kezében maga köré gyűjtötte a gyerekeket és hangos szóval felszólított őket: „Imádkozzatok azokért, akik halálos bűben élnek!”. Mikor aztán elég gyermek és felnőtt gyűlt köréje, a meggyőződés ellenállhatatlan erejével szólt Isten irgalmasságáról és a bűn utálatosságáról. Az eredmény itt sem maradt el: rengeteg pogány, sőt zsidó megtért Ferenc hatására. Közben több szigetre és szigetcsoportra is ellátogatott, hirdette az evangéliumot, majd visszatért Malakkába, hogy folytassa megkezdett művét.

Második malakkai időzése alatt hallott Japán felfedezéséről. A hír gyújtó hatása alatt elhatározta, hogy maga viszi meg a messze távolban fekvő országba az evangéliumi örömhírt.

1549 áprilisában Anger Pállal, az első japán kereszténnyel és két szolgájával elindult a „Felkelő nap országába”, hová éppen Nagyboldogasszony napján érkezett meg. Első állomása Kagosima volt, amelynek fejedelme nagy tisztességgel fogadta és teljes szabadságot adott neki az Evangélium hirdetésére. Anger segítségével japánra fordított a katekizmus kivonatát, s mikor már valamennyire törte a nyelvet, kidolgozott és szóról-szóra megtanult egy beszédet és ezzel indult térítő útjára. A kezdeti nehézségek ellenére a város lakói közül mintegy százan megkeresztelkedtek. Az ottani pogány papok, a bonzok izgatására azonban el kellett hagynia Kagosimát. Innen Firandába ment, ahol virágzó hitközségeket alapított. Itt elhatározta, hogy egészen Meákóig előrehatol. Azonban a városban eltöltött ideje alatt fel kellett ismernie, hogy az aratás ideje még messze van. Visszatért tehát Firandába, majd hazaindult Goába.

Mivel az Úr házáért égő szent buzgósága nem hagyta nyugodni, elhatározta, hogy Kínán keresztül kísérli meg megtérítésüket, ugyanis úgy látta, hogy a japánok életmód, műveltség és vallás tekintetében is a kínaiaktól függnek. Sok nehézség leküzdése árán  1552 őszén szerencsésen eljutott a Szancsán-szigetre, az egyetlen helyre, ahol a kínaiaknak szabad volt az idegenekkel érintkeznie. Tervét azonban nem tudta megvalósítani, mert az a kínai ember, akinek a megbeszéltek szerint át kellett volna őt csempésznie a határon, cserbenhagyta, így egészen magára maradt ebben a teljes elhagyatottságban tört rá a halálos betegség. Pap, orvos és betegápoló nélkül tengődött több napon át egy nyomorúságos viskóban, míg a könyörületes Isten december 2-án meg nem váltotta szenvedéseitől.

            Páratlan alázatossága a mintaszerű szerzetes képét varázsolja elénk: szerzeteskorában mindig térden állva írta elöljáróinak szóló leveleit. De még alázatosságánál is nagyobb volt Istenbe vetett bizalma, mely soha, még a legnehezebb körülmények között sem rendült meg. Élt-halt a lelkek üdvösségéért. „Lelkeket, lelkeket adj nekem Uram!”, ez volt állandó imádsága. Hűségét azzal jutalmazta az Úr, hogy csodatevő hatalommal tüntette ki, s a nyelvek adományán kívül megadta neki a betegek gyógyításának kegyelmét is. Sőt, még holta után sem szűnt meg csodákat művelni: mikor holttestét 1553. március 22-én Malakkába vitték, a városszerte dühöngő pestis, mintha csak elvágták volna, egyszerre megszűnt.

Imádkozzunk hát ezen a napon az összes missziók mennyei patrónusához, Xavéri Szent Ferenchez, hogy közbenjárására támasszon az Úr Hozzá hasonló térítőket, akikben a mai időkben legalább annyira hiányt szenvedünk, mint akkoriban a Keresztény Európán kívül!

Gloria Tibi Domine!

Felhasznált irodalom: Szentek élete az év minden napjára. IV. kötet. Szerk.: Schütz Antal. Budapest, 1933.

Christifidelis

"Gyógyítsatok - Legyetek mind gyógyító lelkületűek!"

Szeretettel várunk minden kedves Érdeklődőt újabb előadásunkra!

Mindnyájan egyek vagyunk Krisztusban (Gal 3,28)

Nincs, ami jobban összeköthetné az embereket, csak is Krisztus. Politika, gazdaság, ideológia, egy közös ügy, egy jószándékú szociológiai projekt... mind üres próbálkozások. Ezekben fuldoklik ma a világ, az önmegváltástól remélt boldogság igézetében. Nekünk, keresztényeknek azonban fel kell ismerni, hogy csak Krisztusban van az igazi egység. Ezt ma elsősorban egymásnak kell hirdetnünk, mert az elmúlt időszakok árnyékával borított jelenünkben megkopott, feledésbe merült az igazi egység megvalósítására tett próbálkozás, illetve csak egy felületes szintet üt meg. Nem csoda, hisz a megvalósítás sikertelensége az elméleti szinten felmerült kételyek és megbontott rendszer szomorú perzisztálásán áll. Hasonló egy betört ablaküveghez, melyen a fény nem egyenletesen jön be, hanem a tört felületeken szóródik, s nem jut el az ép felület esetében rendelt helyére, inhomogénná válik a struktúra. Sikertelen elméletek gyártogatására fordítódik az idő, a hitigazságokban való megingással és azok kényelmessé formálásával társulva ahelyett, hogy a már meglévő (igaz kevésbé nyilvánvaló) igazság megvalósítására fordítódna az energia, s közben az ember vergődik, sodródik, létbizonytalanságba süllyed legvégül. Pedig a megoldás nem más, csakis az egység a tökéletességben, az egység Krisztusban.

Őbenne testestül meg minden, ami értékes, ami igaz és helyes. Ha ezt az ember nem veszi figyelembe, akkor kisiklik a békéből, maga felé fordul és tévutakon, a saját kreativitásából meríti az erőt. A kreáció csodálatos adomány, amit fel lehet használni Krisztus szolgálatában állva az Igazság találékony és gyakorlatias megvalósítására, ám szörnyű tévedések áldozatává is válhatunk, válhatnak a hozzánk közel álló személyek. A jószándék még kevés, nem lehet kifogás. Meg kell halnunk az érzelmek foganta elképzeléseinknek és – értsük jól – Krisztus „halottjaként” élnünk azáltal, hogy feltámaszt minket. Hisz csak a holtakat lehet feltámasztani, csak a vakoknak lehet látást adni. Hogy történik mindez? A Katolikus Anyaszentegyház által, annak tanításában, hitigazságainak felismerésében, azokban való elmélyülésében, fejtegetésében és a cselekvő szeretet megélésében. Nem úgy születünk, hogy ismerjük az Igazságot, oda el kell jutnunk a szeretet jegyében hordott legküzdőbb szellemmel, s akarattal. Ehhez be kell látnunk, hogy vakok vagyunk és meg kell halnunk a hazugságoknak, amikkel kábítani akarnak minket vagy épp mi saját magunkat.

Sok templomba járó, magát kereszténynek tartó lélek megmarad egy felszínes szinten, nem megy a mélybe. Furcsamód inkább választja a felületes, szenvedésekkel teli vergődést – melyet persze élményeket vásárolva, pillanatnyi érzelmekkel próbál enyhülést szerezni –, minthogy vállalná azt, hogy végleg meghal evilágnak. Nehéz dolog, ezért csak úgy sikerülhet, hogy hiszünk a mi Urunkban. Csak ez az új élet adhat nekünk üdvösséget, élhető jövőt! Ennek hiánya okozza korunk süllyesztőjét. A gonosz lélek nagy mestere annak, hogyan ossza meg a népet. Azt mondja: „Valósítsd meg önmagad!” Persze ez egy butítás, egy jól hangzó, érzelmeket gerjesztő propaganda, amibe nem gondol bele az ember függetlenül, hogy televízióból vagy belső hallásból ered ez a hang. Miért kéne megvalósítanom magam, hisz „valós” vagyok, én már megvalósultam Isten teremtő akarata által? Elképzeléseim helyébe Isten reám szabott elképzeléseit kell kutatnom, s ezáltal egyúttal változnom kell, ami pedig energiába kerül, méghozzá nem is kicsibe. Ez az elrettentő, mert a lustaság főbűne napjainkban igencsak felütötte a fejét. Az alulmotiváltság, a kedvetlenség, a közöny az úr, abban a hitben, hogy nincs miért élni. A válasz nem is lehet „miért”, élni csak Valakiért érdemes! Ennek a mindenekfeletti Valakinek parancsára telik meg élettel a politika, az emberi kapcsolatrendszer, tartós összefogás – így 2000 éven át – csak az Ő szeretetében valósulhat meg, s ezért cserébe ha kell, az életünket kell áldoznunk.

Ez az áldozat hoz egy közösségbe Krisztussal, hisz Ő is áldozatot hozott. Ez a tökéletes egység, minden más csak válogatás, egyénieskedés, kifogáskeresés. Az emberiség csak így juthat el a közös egységre: az Eucharisztiában, a hitigazságokban, a közösségben. Vállaljuk minél többen e lelki halált, s majd idővel a testi halált is, hogy ez egység létrejöjjön! Élni enélkül nem érdemes, sőt belegondolva, nem is lehet.

fr. Gerbert

Kinek tartják az emberek Jézus Krisztust?

“Ő a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság, a meghívottaknak azonban, akár zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége.” 1Kor 1.24-25

Hubert van Eyck: Christus vincit! Christus regnat! Christus imperat!

Korunk modern keresztényeiben (is) felvetődik a kérdés: Kicsoda Krisztus? A legtöbben talán sajnos nem egy személyes, hanem egy tudományos válaszra várnak, egy levezetésre, mely megerősíti őket abban, hogy Ő és csak is Ő a kulcs az örök boldogsághoz. Örök boldogságot írok, mert erre vágyik minden ember. Megszokott szó lett a mennyországból, mert földi elképzelések áldozatává vált, összekeverik a paradicsomi állapottal, pedig az nem ugyan az. Azt gondolják ma sokan: az egy hely ahol örökké jól érezhetem magam, “egy nagy party”. Itt a földön pedig jól érzem magam, ameddig meg nem halok és ha Isten olyan jó, amilyennek mondják, akkor úgy is oda juttat, mert hát “milyen Jóisten az aki pokolra küld csak azért, mert nem foglalkoztam vele”. Eme skizofrén gondolkodás mögött az a tény áll, hogy nem néznek szembe a kérdéssel – amellyel naponta szembe kellene néznünk –, kicsoda Krisztus, kinek tartom Őt? Mit jelent számomra az Ő keresztje?

Nagyjából ez a három csoport van: Azok, akik botránynak tartják, nem tudnak mit kezdeni Vele. Felháborodnak és tiltakoznak ellene, mondhatni tűzzel-vassal üldözik, elkendőzve ezáltal a tiszta Igazságot, mert valami ferde, igazságnak vélt szívtelen rendszerbe kapaszkodnak, melyben ők maguk se hisznek igazán. Modern világunkban ez paradox módon kimondottan csendben zajlik. Az utcán végül nem lesz helye Krisztusnak, sem az éttermekben, sem az iskolákban, sem a kórházakban. A protokoll és az etikett, ami egyedül számít és egy “erkölcs, de minek?”, a maradékot meg én választom meg, mert “nekem jogom van hozzá”. A második csoport sem különb. Egy ideig hallgatja, majd kineveti az Igazságot, mert nevetségesnek, lehetetlennek tartja, akár egy tündérmesét. Mivel nem is “trendi”, nem foglalkozik vele, ha magában úgy is gondolja, nem vallja meg, mert fél az okosabbnak tartott többség vagy a másik reakciójától. Azt gondolom, ma már ez is kimúlóban van. Vethetsz keresztet egy feszület előtt, mikor elhaladsz előtte, vagy mondhatod, hogy “hála Istennek!” egy sikeresen túlélt megpróbáltatás után, nem foglalkozik vele vagy ha nem érti, ahelyett, hogy meg akarná érteni, balgaságnak tartja, s odébb áll egy szimpatikusabb teória felé. Balgaságnak tartja Krisztust is, még talán elhiszi, hogy jó ember volt, jó dolgokat mondott, de hogy feltámadt volna…, na már az túlzás… mert akkor követni kellene. Választ hát egy “járhatóbb” utat, ami kényelmes, nem kérdez rá az élet mélységére, nem von felelősségre, s közben belül emészti az igazi Út iránt való vágy, de ugye “az ciki”.

Végül a harmadik csoport, kik egy közösséget alkotnak a keresztben, erőt és bölcsességet lelnek Krisztusban, s az Ő keresztjében. Mindezt felhasználva a hétköznapokban élik életük, s adnak választ tettükkel a kérdésre, hogy számukra mit is jelent Krisztus. Nem félnek attól, hogy mit felel a másik, csak is az Igazság számít.

Legnagyobb dolog talán önmagunk legyőzése. Magunkban le kell győznünk az előbbi két mentalitást, de ez még nem elég. Nem szabad folyton-folyvást a másikban keresnünk a hibát, hisz magunkban hordozunk megannyi hibát. A keresztény sugárzik, ezáltal vonzza azokat, akiket az Atya kiválasztott. Szembe néz saját gyarlóságaival is, mikor látja, hogy a másik vétkezik. Viszont figyelmeztetni kell a másikat, ha a szeretet jegyében cselekszünk, még akkor is, ha botrány vagy épp balgaság a másik szemében. Házasság előtti tisztaság, vagy mértékletesség az evésben, esetleg az ocsmány pletykáktól való tartózkodás? Ez mind értelmetlen kabaré annak, ki nem tudja a választ a kérdésre: kicsoda Krisztus? Nekünk, kik magunkat kereszténynek mondjuk még jobban oda kell erre figyelni, felelősek vagyunk a saját lelkünkért és ezt tudjuk. Mikor egy keresztény testvérünknek feltettem a kérdést: “Szerinted mi a különbség a keresztény és az átlagember között?”, nem tudta a választ, sőt kiakadt, hogy kérdezhetek ilyet, talán vizsgáztatom? Válasz nélkül hagyott, de mégis kaptam választ – bár nem az övét –, ugyanis én elgondolkodtam róla, hogy mi a különbség. Nem csak az, hogy egy keresztény felteszi az előbb elhangzott kérdést, mert ez tulajdonképpen ugyanaz, mint amit Krisztus kérdezett a tanítványaitól, hanem hogy az Ő keresztje erő és bölcsesség számára. Ez pedig azt jelenti, hogy ezt az életet Vele és Benne bízva éli le. Lehet-e másként? Nem, nem lehet. Nélküle a boldogság csupán illúzió. Ne válasszunk pótszernek munkát, drogot, földi gyönyört, melyek megédesítik egy kis időre ezt, az elviselhetetlen életet, mert ez az élet igen is elviselhetetlen! Akkor és csak is akkor nem, ha Krisztus keresztjéből merítünk erőt. 

fr. Gerbert

Katolikus hitünk alapjai I.

In nomine Patris, et Filii, et Spiritus Sancti. Amen.

Megszületünk. Élünk. Meghalunk. Íme a kézzelfogható, mindenki számára ténybeli (csodálatos) valóság. A lét, amire az ember (az emberségében érett ember) rákérdez. Megérezte, hogy nem lehet céltalan fejlettsége másik élőlényekkel szemben. Célja más, mint például egy fának, amely ha rajta múlna, az egész földet magjaival beszórná, majd miután teljesen elborítja a felszínt és a mélyet, egyedüli fajként élne a Földön. És aztán? Egy növény vagy állat tudása, képesítése itt véget érne. Nincs öntudata. Az embernek van. Feladatát tehát érzi, de mi lenne az?

Az emberi értelem és lét feladata, mellyel mindannyian meg vagyunk koronázva, hogy életében kutassa a természetfelettit, hogy kutassa az Istent, hogy elérje az életszentséget, azaz hogy a Tőle kapott és Benne fogant végtelen életű egyénisége a mindenható Istennel alkosson örök boldog közösséget. Ez Istentől kapott hatalmas ajándék minden élőnek.

Furcsa, de tanulságos játék elképzelni azt az embert, akit Isten nem teremtett meg. Egyszerűen nem létezik... Milyen lehet az? Rossz? Még az sem, mert nincs... Én pedig vagyok. Megteremtettek. Édesanyám, Édesapám és a Jó Isten. Ha Közülük csak az egyik nem akart volna, barátom, nem olvashatnád ezeket a sorokat. Az embernek kötelessége az életszentség, mivel képesítése van rá, míg a kő, vagy a majom erre képtelen dolog. A kötelességteljesítés pedig istenszolgálat.

A katolikus hit nem lehet egy elv, amit okos emberek találtak ki, és amit a valóságra próbálnak ráhúzni. Ha így volna, mások már régen megdöntötték volna, mint azt, ha én a kettő négyszereséről azt állítom, hogy az öt.  Az ember dolgokat használ fel a meglévőből, következtet a már adott törvények szerint. Nem alkot, csak felhasznál, vagy levezet. Ha ezek után állítom, hogy kettő négyszerese nyolc, senki e világon meg nem tud cáfolni. Képességünk épp elegendő, hogy világunk racionalitását és misztikáját szemlélni tudjuk: matematikai törvényeket nem mi alkottuk, csak felismertük, ahogy a hetes szám misztikus volta sem emberi találmány, hisz az emberi fül hét teljes hangot hall ki a skálán, s ez adja a szám többlettartalmát. A hallás pedig nem emberi találmány. Amire az ember „magától” rájöhetett, Isten engedte, hogy rájöjjön. Nem kitalálta, hanem csak rájött.

 Azonban a véges nem indulhat ki magából a végtelen felé, a sok-sok téves találgatás közül nem jöhet rá az Igazságra magától. Mint ahogy az óvodás a görbék végtelenségéből nem tud a tökéletes egyenesre rájönni, úgy az ember sem tud magából kiindulva a jóra, a szentre, az egy Igazságra következtetni. Szimatunk azonban arra rájöhet, kedves barátom, hogy van Igazság. De hogy mi az, Ki az… arra nem. Csakis akkor, ha az a valami, úgy dönt, hogy közeledik felénk. Ha pedig dönt, akkor Valaki és nem valami. Isten előkészíti a történelmet Magára. Sok ezer év előkészület. Hogy az Igazságot be tudjuk fogadni, megértsük, több idő kell, mint egy egyenes vonal rajzolásához, nem igaz?

Ez az Isten, Aki ennyire szeret, értünk ember lett. Jézus Krisztus az ÉLŐ ISTEN FIA! Ez az Istenember olyanra tanít minket, amikre nem jöttünk volna rá magunktól, de a legutolsó részletekig, a velőnkig, minden, amit mond, félelmetesen következetes, és beleillik abba a több ezer évbe, ami eljövetele előtt volt, és ami eljövetele után máig tart. És magyarázza mindazt, amire az ember csak következtetett, de ismerni nem ismert. Ilyenre csakis egy isten képes, az Isten. Aki ismeri a Teljest, az Igazságot, a létezés történetét, aki a mindeneket ismeri, mert ő teremtette. Szavai minden korosztálynak szólnak, megérti a koldus és megérti a dúsgazdag, megérti a férfi és megérti a nő. Aki csak ember létezik ezen a Földön, nincs olyan, hogy neki ne mondana valamit, nem értene ki valami igazat, mert amit Isten mond az IGAZ. Az ember képes az Igazságot megérteni, megfejteni azonban magától képtelen. Manapság értelmünket tompítjuk, épp azt, ami képes megsejteni a dolgokat. Mintha nem a szorzótábla érdekelne, hanem hogy le tudom írni, nézd: „5*3=67. Gyerünk, cáfolj! De nem is érdekel, időt meg nem pazarolok!” Hülyeség!

Ébredj ember, mert Krisztus, az Isten már eljött és elmondta, megmutatta, amit tudnunk kell: hogy feltámadunk az Örök életre. Jézus Krisztus az Atya utolsó és végérvényes szava, aki Őt hallgatja, az Atyát hallgatja. Aki Krisztuson kívül más kinyilatkoztatásra vágyik, saját, egyéni látomásokra, vagy jövendölésre az Istent sérti meg (lásd KEK 65.p.). Krisztus az Atya akaratában, a Szentlélek által a megtestesült jelenlétét ígéri a világ végezetéig a szentmisékben, Szent Hagyományát, melyet az apostolokra s azok utódaira hagyományozott a Katolikus Anyaszentegyház őrzi, tanítja, s cselekszi, míg a Szentháromságú szent Isten dicsőségében és minden angyalaival el nem jön a világ végezetén, mely sokaknak a világvége sokaknak az élet kezdete lesz.

Laudetur Iesus Christus in Aeternum! Amen.

 

Webline

Jézus Krisztus és a metafizikai hagyomány

Írta: Szász Péter

A kereszténység és a buddhizmus lényege ugyanaz. Különösen a buddhizmusé.
(G. K. Chesterton)

 

Hamis retorika: „A szolipszizmus igazsága a legmagasabb igazság — 

de egyvalami még ezen is túl van: Isten Báránya.”(László András)

 

C. S. Lewis, a XX. század egyik legszellemesebb keresztény hitvédője Az öröm vonzásában címet viselő önéletrajzi regényében úgy fogalmazott, hogy miután képtelenné vált arra, hogy őszinte lelkiismerettel ateista maradjon, és elkezdte kutatni a vallási hagyományokat, arra a meggyőződésre jutott, hogy csak kettő vehető komolyan: a hinduizmus és a kereszténység. Mint látni fogjuk, az ún. metafizika tradíció iskolája nem tesz mást, mint a hinduizmus létszemléletét extrapolálja, kiterjeszti úgy, hogy közben a hinduizmus partikuláris megnyilvánulásait ezen kiterjesztés alá rendeli. Ezért tekinthetjük a metafizikai tradíciót (továbbiakban perennializmust) a hindu létszemlélet egyetemleges érvényének bizonyítására tett kísérletnek, különös tekintettel a különböző vallási hagyományokra. Látni fogjuk, hogy bizonyos vonatkozásban mindkettő — a kereszténység és a perennializmus is — képes a másikat abszorbeálni, azonban végelemzésben mindkettő teljes egyetemlegességre és kizárólagosságra törekszik, önmagát mindkettő a legvégső igazságnak tételezi. Az ellentmondás egyetemes elvének fényénél beláthatjuk, hogy a kettő nem lehet e vonatkozásban egyszerre igaz: kölcsönösen kizárják egymást. Nem fogjuk apologetikusan, az ember természetes észbeli képességének fénye előtt bizonyítani, hogy e kettő közül a kereszténység-e vagy a perennializmus-e az igaz, de döntés elé állítjuk az embereket, mivel a tekintély (auctoritas) alapján vagy az egyiket, vagy a másikat követhetik csak: vagy Jézus Krisztust és az Anyaszentegyházat, vagy a perennializmus tanítását. Azaz vagy az egyházat fogadja el valaki végső tanítótekintélynek, vagy a különböző perennialista mestereket.

I. A végső tekintély kérdése

A perennializmus tanítása szerint a metafizikai hagyományként megnyilvánuló örök Bölcsesség (sophia perennis), vagy szanátana dharma (ahogy a hindu hagyomány nevezi), ebben a világkorszakban minden — hindu szempontból — autentikusnak, ám részlegesnek és külsődlegesnek tekintett vallási hagyományban megnyilvánul, de ezek közül is legtisztább alakban a hinduizmusban maradt fenn. Így a hinduizmusnak mintegy „normatív” tekintélye van az örök Bölcsesség megragadása szempontból. A hinduizmus monista létszemlélete szerint a vallásnak két szintje van: exoterikus (külső, nyilvános, hirdetett) és ezoterikus (belső, magán, titkos). A vallások külső „héja” három elemből áll: szavakból (hittételek), tettekből (szabályok), és szertartásokból (ceremóniák). Azonban a vallások belső „magja” azonos a perennialista tanítással, ami nem más, mint az isteni Önvalóval való egységazonosságnak, végső soron a szolipszizmusnak átélése. Ennek az „összehasonlító vallástudományi álláspontnak” gyökere a hindu vallásos hagyományok eklekticizmusára adott szintetizáló reakcióként már régen kialakult a hindu gondolkodásban. Az újkorban ezt a szemléletet alkalmazták a más nagy vallási hagyományokkal való viszony leírására is, a velük való intenzívebb kapcsolatok során felmerült apologetikus kihívásokra válaszolván. Tulajdonképpen ennek átvétele, cizellálása és explicitté tétele kötődik a perennializmus gondolkodóihoz, legkiforrottabb alakjában László Andráshoz.

A kereszténység tanítása szerint a szenthagyományként megnyilvánuló isteni kinyilatkoztatás teljessége a Bölcsesség (Szentlélek) által Szűz Máriától megtestesült Igében, Jézus Krisztusban sértetlenül áll fenn, és sértetlenül adja tovább azt ugyanazon megtestesítő Szentlélek az Anyaszentegyházon keresztül. A nagy vallási hagyományokban — az időben és térben előrehaladván fokozatosan tisztuló és a kereszténységben teljességgel és épséggel fennálló — kinyilatkoztatás bizonyos darabjai, az „igei magvak” (logoi spermatikoi, rationales seminales) megtalálhatók, tévedéssel keverten. Az istenkereső pogányok a bibliai inaszakadthoz hasonlóan törekszenek a vélt gyógyforráshoz, azonban a végső gyógyulást számunkra is csak Jézus Krisztusban hozta el Isten. Azaz egy igaz istenkereső nem-keresztény, ha önhibáján kívül nem ismeri a krisztusi teljességet, mégis eljuthat bizonyos fokú istenismerethez, és — Krisztus és az Anyaszentegyház által — üdvözülhet is.

Így nem marad más lehetőség: valaki vagy a perennialista mestereket (René Guénon, Julius Evola, Frithjof Schuon, László András, részben Hamvas Béla és mások) fogadja el a „romlásba dőlő Anyaszentegyház” felett álló végső tekintélynek, vagy az Anyaszentegyház romlást nem szenvedő tanítóhivatalát fogadja el végső tekintélynek.

II. A perennializmus és a kereszténység egymást kölcsönösen kizáró tanításai

A kereszténység és a perennializmus tanításának ellentétes és egymást kölcsönösen kizáró voltát a létszemléleti és az abból következő történelemszemléleti különbségeken lehet bemutatni.

II.1. Létszemlélet

1.1. A perennialista létszemlélet

A perennializmus létszemléleti alapja a tradicionális szolipszizmus. Ez magába foglalja a filozófiai értelemben vett szolipszizmust és a vallásos-miszticista monizmust. A filozófiai értelemben vett szolipszizmus (solum-ipsum; egyedül-önmagamság) a lehatárolt egyedet (individuum separatum), illetve annak tudati (értelmi és akarati) szintjét tekinti kiindulási alapnak. Ennek ismeretelméleti része azt mondja ki, hogy minden, ami van, vagy aminek látszik, csak a tudat verifikálja, ergo az objektum csak a tapasztaló szubjektumban áll fönn. A vallásos-miszticista monizmus ezt a filozófiai előkészületet azzal haladja meg, hogy a tapasztaló szubjektum számára önmagának mint objektumnak, sőt embernek a megtapasztalását is illuzórikus tételezi.

Szerinte a tárgyi „van”-ság az alanyi „vagyok”-sággal szemben egy negatív és végső soron illuzórikus dolog. Olyan, mint egy rossz álom. A korlátolt emberi személy is illúzió, végelemzésben csak egy színházi álarc, szerep (lat. persona, gör. proszopón, szanksz. múrti). Az egyetlen valóság, Monad — az isteni Alany. Rossz álom az egész létesülés, létrontás minden korlátolt, változó lét. Az egész történelem, még az aranykor is egy létpesszimizmussal szemlélhető „ördögszekér”, szamszára, amiből szabadulni kell. Fel kell ébredni ebből a rémálomból, ebből az egyetemleges elvarázsoltságból (mayá): erről szól a felébredés tana. Ami bennünk valóban változatlan az azonos a végső Alannyal. Minden szenvedés oka az, hogy önmagunkat tárgyként szemléljük, és nem vagyunk önnön létünknek az abszolút ura. Ez azonos a klasszikus hindu advaita védánta és a buddhista vadzsrajána kifejezett (explicit) doktrínájával, azonban nemcsak azzal. A hellenista majd keresztény környezetben megjelent egyes neoplatonikus iskoláknak, a zsidó kabbalának és a muszlim wudzsúdí-iskolának legalább bennfoglalt (implicit), de egyes képviselőiknek a kifejezett tanítása is ugyanez.

Eme iskola szerint „Isten” és „Önmagam” csak képzetesen (virtualiter) különbözik: a „felébredés”, „megvilágosodás”, „szabadulás” (móksa), „ellobbanás” az, ha ezt átéljük. Mivel Isten abszolút szubjektum, így nem lehet a gondolkodás tárgya, róla még analóg értelemben vett állításokat sem tehetünk, egyetlen istenismereti út az intuíció. A perennializmus szerint tehát az ismerő személy és az ismerettárgy, az elme és annak tartalma, valamint a gondolkodó alany és a gondolat különbsége csupán illúzió.

Végső soron az egyetlen Alany nárcisztikus önbefordultságban létezik. Megváltani nem a világot kell, hanem kiszabadítani ebből az önmagában álló isteni Létalanyt az illúziók szertefoszlatásával, kioltásával. Idő, tér, anyag, test, történelem mind-mind illúzió, a létesültség kínzó valósága. Az Önvalóság (Átmá) egyetlen Alanyban (Brahmá) áll fenn. Csak Isten mondhatja magáról azt, hogy „Vagyok” („Aham Brahma Aszmi”). A Lét egyetlen és vele azonos Alanya Isten — az „Én” mint Abszolút Önmagam.

Ez a metafizikai szolipszizmus teljes önuralmat, önhatalmat, autokráciát jelent. A lét hatalmi tett eredménye — ebben az értelemben mondhatjuk mágikusnak a szolipszizmust. A szenvedés alapja a „létesültség” illúziója, az önuralom hiánya. „Minden heterón (másvaló), fel nem ismert autón (önvaló).” (László András) Ezért ebben a felfogásban a heterotheizmus csupán „munkahipotézis”, mintegy exoterikus óvoda az „álmodozó” sokaságnak, míg az ismertetett autotheizmus csak az ezoterikus „felébredtek” felsőfokú tudatszintjén valósulhat meg. Ezt világosan visszaadja a védánta hinduizmus és a mahajána buddhizmus kettőzött megváltástana. Mindkettő vallja, hogy a szigorú aszkéták magasabb fokú tudati felébredésre jutnak, míg a tömegeknek megmarad a személyes Abszolútumban való exoterikus hit jámborsága, végelemzésben álomvilága, ami lényegében megfelel annak a heterotheista vallásosságnak, amit alapformájában a zsidó, keresztény és muszlim tanítás is vall.

1.2. A keresztény létszemlélet

A keresztény létszemlélet — szemben a perennialistával — ontológiai dualizmust vall. Az abszolút Lét mellett a relatív létet is valóságosként értelmezi, nem csupán az Önvalóság káprázatának. Természetük szerint a teremtetlen Magánvaló — azaz Isten — és a teremtményi lét között végtelenül több a különbség, mint a hasonlóság, azonban aránylatos hasonlóság (analogia proportionalitatis) fönnáll közöttük. Ezért Istenről nem-teljes, de biztos ismeretet, méghozzá állító ismeretet lehet szerezni értelmi absztrakció segítségével, szemben a hinduizmus teljesen apofatikus („neti, neti” — „sem ez, sem az”) megközelítésével, miszerint az emberi értelem csupán tagadólagos tevékenységgel mondhat bármit is Istenről. Mivel Isten és az „egyetemleges elvarázsoltság” között arányos hasonlatosság nem áll fenn a hinduizmus és a perennializmus állítása szerint, ezért kizárólag intuitív, misztikus úton lehet biztos istenismeretre jutni. A kereszténység maga sem tagadja, hogy a legmagasabb fokú istenismeret a természetfeletti misztikus egyesülés átélésében mutatkozik meg — amint a bibliai „megismer” ige is jelzi ezt —, azonban a természetfeletti ismeret mindig a természetes ismeretre épül, azt feltételezi, és tökéletesítve, nem tagadva haladja meg. A megtestesülés hitigazságából következőleg a természetes és természetfeletti, az objektív és szubjektív istenismeret egymást kiegészíti.

A természetes szellemi képességeink segítségével — a keresztény tanítás szerint — sok mindent biztosat mondhatunk Istenről három úton:

a) a teremtményi (véges) tökéletlenségek (pl. határoltság) tagadásával (pl. határtalanság);

b) a világban tapasztalható vegyes (immanens) tökéletességekből mint okozatokból az okra való visszavezetéssel, amely tökéletességek erő szerint (virtualiter) vannak meg Istenben;

c) végül a világban tapasztalható tiszta (transzcendentális) tökéletességek (szép, jó, igaz) fokozásával.

A külön ajándékként megkapott, teremtett természetfeletti képességek (hit, remény, szeretet) által Istent még jobban megismerhetjük. Ilyen ismeret például Isten neve, melyet a legnagyobb ószövetségi prófétán, Mózesen keresztül nyilatkoztatott ki: a Szent Négybetűs (יהוה) istennevet, melyet tulajdonul lefoglalt magának. Isten kinyilatkoztatott és tulajdonul lefoglalt nevének jelentősége miben áll? A „Jahvé” nevet a különböző szemita népek ugyancsak használták különböző megszemélyesített — istenített — természeti erőkre alkalmazva. Azonban Isten, mikor örök és szabad rendelésénél fogva úgy rendezte az üdvtörténetet, hogy egy szemita pásztornépen, a zsidóságon mint eszköz-okon keresztül fogja a kinyilatkoztatást és az üdvösséget az egész világ számára adni, lefoglalta ezt a nevet magának, illetve annak mássalhangzóit, amelyek többféle ejtést tesznek lehetővé. Hasonlatos mindez ahhoz, hogy ugyanúgy kelesztett búzalisztből való egy közönséges kenyérszelet és „az” Ostya. Mégis, ez utóbbi már valami egészen mást jelöl ki, lényegileg elváltozott. Isten e névbe öltözvén a megtestesülést előre jelezte. A zsidóságnak, főleg a babiloni fogság után istenkáromlással ért fel a Szent Tetragrammaton kiejtése — az arám fordítás (amely egyben interpretáció is), a Targúm „aki Isten nevét kiejti, halállal lakoljon”-ként fordította a héber „aki Isten nevét káromolja, halállal lakoljon” parancsot. Egyedül a főpap ejthette ki az Engesztelés Napján. Elképzelhető, hogy ez egyfajta emberi túlbuzgóság eredménye volt, azonban Isten bölcsen a görbe úton is egyenest tud húzni. Mert mit is jelent a Szent Név? Ezt jelenti (egyes szám, első személyben): „Vagyok” — „Én vagyok”. Méghozzá a héber szerint nem úgy, mint változékony, múló korlátoltságú lény, hanem mint a létteljességet bíró Önvaló — maga „a” Lét (ipsum esse). Miben áll ennek jelentősége? Valakiről egyes szám harmadik személyben állításokat tehetek: „Isten szép.”; „X.Y. szép.”. Valakit egyes szám második személyben megszólíthatok: „Drága Isten!”; „Kedves X.Y.!”. Azonban az egyes szám első személyt birtoklom. Ezt nem mondhatja ki más önmagamra vonatkozóan, csak én. Isten így bölcs pedagógiával óva intett bármiféle hamis autotheizmustól.

Azonban ez súlyos egyoldalúsághoz vezethet. Ha az Önvaló csak egyetlen Alanyban áll fenn, ahogy bölcseleti spekulációjuk és szemlélődésük által hiszik ezt a hinduk, és ahogy a kinyilatkoztatás alapján hiszik ezt a zsidók, és az ő kinyilatkoztatásuk Mohamed általi eltorzítása révén vallják a muszlimok, akkor kettő, illetve három lehetőség marad csupán:

a) Ha a Teremtő és a teremtés között dualisztikus létszakadék van, azaz heterotheizmust tételezünk, akkor két eset lehetséges. Ha az isteni Létalany egyben Személy is (subsistentia cum persona), akkor az ilyen Istent csak rettegni lehet. Ilyen a tiszta zsidó és muszlim monotheizmus. Isten egy önkényúr, aki nárcisztikusan szerelmes önmagába, s ha teremt is, csupán udvartartást teremt. Az ilyen Isten tulajdonképpen csak a politheizmus kis, nárcisztikus és hatalmaskodó istenségeinek végletekig absztrahált alakja. Az ilyen Istennel szemben valóban csak két magatartás képzelhető el: rettegő és fatalista kiszolgálás, vagy ellene való totális lázadás. Ez utóbbi hamis istenkép vezetett el — bár más útvonalon — Marx, Nietzsche, Heidegger és Sartre, valamint Adorno istenkritikájához. Mivel a személy csak viszonylatban létezik, nem lehet egyedül. Ezért az ilyen nárcisztikus Abszolútum bizonyos értelemben szükségképpen kell, hogy teremtsen udvartartást magának, akik őt kiszolgálják önimádatában. Ha ez az isteni Létalany nem személy (subsistentia sine persona), hanem személytelen (személyfeletti, és nem személy alatti értelemben), akkor viszont nem törődik a világgal, nem nyilatkoztatja ki Önmagát, s nem szorul másra. Csupán egy Mozdulatlan Mozgató, aki önmagába fordult, s csak a szintén önmagába fordult kis istenségek azok, akik a világ kormányzásában részt vesznek, megnyilvánulnak a természeti (pl. villámlás, napsütés) és pszichés (pl. harag, szerelem) jelenségeken keresztül.

b) Marad még egy magatartás, amely elveti a Teremtő és a teremtés közötti létszakadékot és ontológiai monizmusával gyakorlatilag a hinduizmushoz társul. Ez a gyökere a zsidó kabbalisztikus és a muszlim szúfi miszticizmusban bennfoglaltan, vagy egyes képviselőiknél kifejezetten jelen lévő autotheizmusnak. Ez azonban fel nem oldható feszültséget eredményezett a zsidók és muszlimok által kinyilatkoztatottnak tekintett heterotheizmussal.

Hogyan oldja fel az előkészületi, ószövetségi kinyilatkoztatás eme belső feszültségét Jézus Krisztus? Ő a kulcsa mindennek, nélküle a gondolkodó ember valóban következetesen csak perennialista lehet. A kereszténység megtartja Isten abszolút transzcendenciáját, s az immanens világ autonóm létét, ami nem csupán látszatvalóság, vagy „fejlődő létrontás”. Mindezt úgy, hogy „elegyedés, de szétválasztás nélkül” áthatja Isten a legbelsőségesebben a külső teremtését.

A keresztény létszemlélet szerint nem csupán egy, hanem három Létalany (hüposztaszisz, subsistentia) által áll fenn az önvaló isteni Lényeg (óúszia, substantia), méghozzá úgy, hogy mindhárom osztatlanul, de elegyedés nélkül bírja az isteni természet teljességét. A keresztény értelemben vett három Létalany nem neoplatonikus értelemben vett „szerep” (proszopón), vagy hindu értelemben vett „maszk” (múrti). Ezért is (sok más mellett) különbözik a filozófiai spekulációból eredő, vagy az őskinyilatkoztatás előképébe rejtett és a vallási hagyományokban torzultan fennmaradt háromságtanoktól a keresztény misztérium. Ez kimutatja, hogy a belső isteni lényeg, az isteni Lét maga a Szeretet. „Isten szeretet” — mondta a szeretett tanítvány, János. A három isteni Létalany egymásbavalósággal (perikhorészisz) tartja fönn egymást. Az Atya teljes istenségét adja át a Fiúnak, s a Fiú ezt visszaadja úgy, hogy e kölcsönös egymásba tekintés, egymásba tükröződés, a Világosságnak a Világosságtól való születése, az észleleti (intellektuális) foganás (conceptio) által születő Fogalom (Conceptus) szeretete egy kölcsönös akarati lehelésből mint egyetlen lételvből magát a harmadik Létalanyt létesíti. Ez az „örök mában” van. Ez nem történik, hanem így volt, van és lesz: a Szerető — Szeretett — Szeretet hármasságának örökké állandó dinamizmusa. A szeretet a másikra (heterón) irányul: nem más mint létadás és létbenntartás, míg önmagamról megfeledkezvén önmagamat a másik szeretete — önfeledkezése — tartja létben. Isten önismerete és önszeretete annyira teljes, hogy (anélkül, hogy szükségképpen világot kéne teremtenie) három létalanyt képez, abban áll fenn. Ahhoz, hogy a háromság ne csupán egy „alsóbb létszint” legyen, mindháromnak létalanynak kell lennie, s ahhoz, hogy egymás felé szeretetáramlatot képezzenek, személyeknek is kell lenniük. E három létalany nem csupán egyetlen létalany három „szerepe” (szabellianizmus), és nem három elkülönülő lényegű isten (tritheizmus).

II.2. Történelemszemlélet

II.2.1. A perennialista történelemszemlélet

A perennializmus az egész történelmet — Baranyi Tibor Imre szavaival élve — „fejlődő létrontás”-nak tekinti. Ez logikusan következik a létszemléletéből. Ha az Abszolút Önvaló egyetlen — személyiségfeletti — Létalanyban áll fenn, amely kizárólag önmagára irányul, akkor minden e léten kívüli létesültség bizonyos értelemben negatív létaktus, tulajdonképpeni nem-lét. Így annak kioltása, meghaladása az elsőrendű cél. Ami valóságos, nem látszat szerinti szenvedés van a világban, az tulajdonképpen eme Abszolút Önvaló „szenvedése”, ahol a Lét, a Tudat és az Akarat nem egybevágó. Az egyes egyedekbe különböző szinteken beleszorult, az Önvalóból „kiáramlott, és nem teremtett” (emanált) lét önmagába vágyik vissza. Teljesen önmaga, egyedüli önmaga akar lenni. Ezt vallották a különböző vallásokban és filozófiákban megjelenő autotheista miszticizmusra épülő iskolák, melyeket már fentebb említettünk.

Eme „visszatérés” útja az intellektuális és spirituális metafizikai tradíció. Ez három tényezőből áll: a szolipszizmus valóságának tételezéséből; az eszmélési-értési (intellektuális) vonalon a fogalmak végletes, apofatikus úton történő meghaladási kísérletéből (ennek egyik megnyilvánulása a „felett” és „túl” típusú helyhatározók, illetve az ezekkel megegyező latin, görög, szanszkrit, páli stb. prefixumok és prepozíciók halmozása); és végül a szellemi-akarati (spirituális) vonalon a tantrikus jellegű rituális megvalósításból. E háromnak — Buji Ferenc szavaival élve — „felbonthatatlan egységet” kell alkotniuk. A hagyományos — arisztotelészi értelemben vett — logika elégtelenségének állítása az „analogia entis”-nek (a létezők arányos hasonlatosságának) hagyományos hindu tagadásából következik. Ha a világ csak egy elvarázsoltság, egy rémálom, akkor semmi sem állítható az ember tudati szintjén bizonyosan az Abszolút Önvalóról. Ennek meghaladását jelölik „gondolkozás feletti tudatállapot” néven. A tantrikusságot illetően pedig azon az állásponton vannak, hogy „minden spirituális ösvény” a kali-yuga (ólom-korszak) fázisában már elveszítette érvényességét, így ennek mint elvnek alkalmazása lehet egyedül hatékony. Kiindulópontja az eleve mérgezett világ, melyben — a tantrikus elven nyugvó gyakorlatokkal, elsősorban a yoga segítségével — a „mérgeket” „életelixírré” lehet átalakítani (transzmutálni). Ezt — a hindu gondolkodás képének segítségével — „tigrislovaglás” néven illetik a perennialisták. A tigris itt a vesztébe rohanó világ jelképe, melyet meglovagolva uralkodhatunk felette. Mit jelent mindez a gyakorlatban? Kettős erkölcsöt, mikor is az egyébként negatív, „anyagivá dermedtnek” titulált cselekvésekkel „az idő irányával szemben” ellentétesség tételezhető. Konrkét példával élve, ilyen volt az ún. templomi prostitúció, vagy bizonyos közösségek (pl. katharok) közösségi promiszkuitása. „Látszólag” paráználkodunk, a „valóságban” — az „exoterikus” szinten egyébként bűnösnek tűnő cselekvés felett —, vagyis „ezoterikus” értelemben véve meghaladjuk a bűnös világot. Ez volt az ókori szofisták, a középkori katharok sokak által ismert kettős erkölcsének alapja. Ha az emberi „illuzórikus én” tobzódik, fosztogat, erotomán, az nem „én vagyok”, mivel én az „Abszolút Önvaló” vagyok.

A tiszta Lét tiszta megvalósultság (actus purus) — nincs benne lehetőségi lét (potentia). Minden teremtmény ezzel szemben kettős természettel bír: ténylegességből (actus) és lehetőségből (potentia) áll össze. Az idő a változás mértéke, azaz átmenet a lehetőségből ténylegességbe. Minden változás e rendszerben, mint az idő előrehaladása csak körforgásos vergődés, illetőleg folyamatos létrontás (egy teljes világcikluson belül, az aranykortól az ólomkorig bezárólag). A létesült létnek és a változásnak, azaz magának a történelemnek, a teremtményi létnek így nincs értelme, célja. Az egyetlen cél a visszatérés a Metafzikai Abszolútum létállapotába minden létesülés kioltásával.

II.2.2. A keresztény történelemszemlélet

Mit mond ezzel szemben a kereszténység? Isten nemcsak befelé, hanem kifelé is szeretet. Ő nemcsak elképzeli (imaginálja) a világot, hanem mindenhatóságánál fogva a semmiből létbe is hozza. Ez nem negatív dolog, ez nem létrontás, hanem pozitív tett. A világ nem látszat, nem vicc, nem egy rémálom, hanem realitás. A teremtett létezők önmagukban nem lelik sem eredetüket sem céljukat, azonban mivel céljukat, a boldogságot csak az eredetükben találhatják meg, ezért szükséges, hogy arra az ontológiailag Másra megnyíljanak: viszontszeressék az Irgalmas Szeretetet. A végső cél a világ átistenülése a teremtetlen és a teremtett lét „elegyedés, de szétválás nélküli” szerető egységében. Hasonlatosan a Hóreb-hegyi lángoló, de el nem égő csipkebokorhoz, mely csupán halvány előképe volt a Krisztus Thábor-hegyi elváltozásának! Ahogy a gótikus üvegablakon áttör a fény, úgy fog elváltozni létének kioltása nélkül a világ!

Ha az isteni létalanyok befelé személyes önátadása képezi az Abszolút Létet, akkor az ennek képmására teremtett teremtmények relatív létének is ennek mintájára kell alakulnia. A történelemnek, a relatív létezők változásának, cselekedeteinek így értelme és célja van, azonban nem önmagába fordult célja, hanem az Istenre, az egészen Másikra nyitott célja. A perennializmusban nincs célja a relatív létnek: az egyetlen cél az értelmetlen idő kerekének visszaforgatása majd meghaladása általi elérése örökkévalóságnak.

Isten kerubokkal zárta el a Paradicsom kapuját: nincs visszaút. Nincs más út, csak a huszáros előremenekülés. Nem lesz újra paradicsomi állapot, amely önmagában is még tökéletesebbre nyitott állapot volt. A vesztébe zuhanó világot Isten irgalmas szeretete megmenti, ő a „nem” ellenére is meg akar testesülni, szeretni, létben akarja tartani belső lényege és önmagához való hűsége által e megváltásra váró világot!

Mi is volt az ember bukásának alapja? A Fa Isten jelképe, aki tengelye, mértéke az alsó, középső és felső világoknak is. Gyermeke, gyümölcse az ember. Ő az objektív mértéke a jónak és rossznak, azaz a cselekvés útjának, mely a célhoz, az örök élethez vezethet. A sátán legnagyobb kísértése pont az az autotheista önistenítésre való buzdítás volt, ami a saját bukását is előidézte: „non serviam”. Nem akarta elfogadni teremtményi létét, azonban ezzel szembe menni, önmagunkat isteníteni az igazi illúzió, az igazi, pokoli rémálom, az igazi mayá. Az ember csak úgy istenülhet át, érheti el végcélját, ha „titokzatos csere” által Isten fölveszi az emberi természetet, s mi megkapjuk általa ajándékba a természetünk feletti (természetes képességeink által el nem érhető) isteni természetet, a fogadott fiúságot. Ez a makrokozmosz, és benne a mikrokozmosz célja. Mi nem vagyunk természet szerint isteniek, de ha Isten önmagát nekünk ajándékozza, létrejöhet az irgalmas szeretetben történő csere.

Ez történt meg Jézus Krisztusban. Érdekes összehasonlítani Buddha és Jézus alakját és halálát. Buddha célja az eredetbe való visszatérés, ami az Egyetlen Önvaló megszabadítását jelenti a teremtett lét illúziójából. A köldöknéző Buddha lótuszülésben törekedett elérni a nirvána állapotát, olyan állapotban, mely a magzat helyzetéhez hasonlít, aki önmagába, eredetébe, létesülése „elé” fordul. Jézus Krisztus pedig kitárt karokkal ölelt át minden embert élete virágjában átadott életével — nem Önmagával, hanem velünk törődött. Ez a világ, a bűnnel megjelölt világ, ez az élet a halál keresztjével végződik — mindannyiunk élete. Krisztus nem mondta, hogy ez a világ illúzió, hanem a legteljesebben szembenézett vele, a legmélyebben belétestesült értünk bűnné, de nem bűnössé lett. Általa és nem önmagunk által juthatunk csak az Atyához a Szentlélekben. Ez a világ illúzió, vagy keserű értelmetlenség? Egyik sem. A kereszt Krisztusban az Élet fájává vált, a Bárány vérével bekent kapuvá — a gyümölcs a fára visszaszegeztetett. Minden értelmet nyert a megtestesült Értelemben.

III. Összegzés

	PERENNIALIZMUS	KERESZTÉNYSÉG
AZ ABSZOLÚTUM ÉS A RELATÍVUM (ISTEN ÉS VILÁG) VISZONYA	ONTOLÓGIAI MONIZMUS Egyetlen létvalóság van: a Metafizikai Abszolútum. Ehhez képest minden illúzió (mayá).	ONTOLÓGIAI DUALIZMUS Két létvalóság van: az Abszolútumként aposztrofálható Isten, és a rajta kívül álló, semmiből létbe hívott teremtése.
AZ ABSZOLÚTUM BELSŐ LÉTE	EGYALANYÚSÁG Egyedül Isten alanyi öntudata nem illúzió, Aki önmagára (autón) irányul. Az isteni Létalany lényegileg öntételező szolipszista.	HÁROMALANYÚSÁG Isten három alanyi öntudatban áll fenn, ahol mindegyik a másik (heterón) kettő, vele egylényegű alanyiságra irányul. Az isten Létalanyok lényegileg mástételező altruisták.
AZ ABSZOLÚTUM KÜLSŐ TEVÉKENYSÉGE	ELSZAKADÁS A külső, „szamszárai” lét végelemzésben egy illúzió, mely állandóan egy aranykortól egy ólomkorig folytatólagosan hanyatlik, majd ezt egy újabb aranykor követi. Azonban az aranykor is gyakorlatilag létesültség, így végső fokon ebből is szabadulni kell. A létesült világ nem más, mint a tételezett Abszolút Önvaló „rémálma”, mely álomból fel kell ébreszteni. A megváltás (móksa) így nem más, mint a létesülés megszüntetése, az Abszolút Önvaló felébresztése.	MEGTESTESÜLÉS Az isteni abszolút valóságon kívüli külső és relatív lét valóságos lényeggel (essentia), állaggal (substantia) és természettel (natura) bíró valóság, melyet szerető gondviselésből teremtett a semmiből a Szentháromságos Egységben fennálló Abszolútum. Aki befelé szeretet (létátadás), az kifelé is az. Így a létesülés nem „létrontás”, hanem pozitív aktus. A cél nem a teremtett kozmosz „kioltása”, hanem annak a teremtetlen Léttel való egyesítése. Ez az „elegyedés, de szétválasztás” nélküli megváltás legteljesebben az Ige megtestesülésében vált valóra, és vált lehetővé.

Röviden fölvázoltuk a perennialista iskolának és Krisztus Egyházának tanítását. Világossá vált, hogy a kettő tanítása kölcsönösen kizárja egymást. Mindenki szabadon választhat, melyik tekintélyét fogadja el, kinek hisz. Választani kell, mert két úrnak nem lehet szolgálni. Adja Isten, hogy mindenki az Út útját válassza, s így Élete legyen az Igazságban!

Úgy legyen!

(AMDG - http://amdg.betiltva.com/)