Nincs, ami jobban összeköthetné az
embereket, csak is Krisztus. Politika, gazdaság, ideológia, egy közös ügy, egy
jószándékú szociológiai projekt... mind üres próbálkozások. Ezekben fuldoklik
ma a világ, az önmegváltástól remélt boldogság igézetében. Nekünk,
keresztényeknek azonban fel kell ismerni, hogy csak Krisztusban van az igazi
egység. Ezt ma elsősorban egymásnak kell hirdetnünk, mert az elmúlt időszakok
árnyékával borított jelenünkben megkopott, feledésbe merült az igazi egység
megvalósítására tett próbálkozás, illetve csak egy felületes szintet üt meg.
Nem csoda, hisz a megvalósítás sikertelensége az elméleti szinten felmerült
kételyek és megbontott rendszer szomorú perzisztálásán áll. Hasonló egy betört
ablaküveghez, melyen a fény nem egyenletesen jön be, hanem a tört felületeken
szóródik, s nem jut el az ép felület esetében rendelt helyére, inhomogénná
válik a struktúra. Sikertelen elméletek gyártogatására fordítódik az idő, a
hitigazságokban való megingással és azok kényelmessé formálásával társulva
ahelyett, hogy a már meglévő (igaz kevésbé nyilvánvaló) igazság megvalósítására
fordítódna az energia, s közben az ember vergődik, sodródik,
létbizonytalanságba süllyed legvégül. Pedig a megoldás nem más, csakis az
egység a tökéletességben, az egység Krisztusban.
Őbenne testestül meg minden, ami értékes,
ami igaz és helyes. Ha ezt az ember nem veszi figyelembe, akkor kisiklik a
békéből, maga felé fordul és tévutakon, a saját kreativitásából meríti az erőt.
A kreáció csodálatos adomány, amit fel lehet használni Krisztus szolgálatában
állva az Igazság találékony és gyakorlatias megvalósítására, ám szörnyű
tévedések áldozatává is válhatunk, válhatnak a hozzánk közel álló személyek. A
jószándék még kevés, nem lehet kifogás. Meg kell halnunk az érzelmek foganta
elképzeléseinknek és – értsük jól – Krisztus „halottjaként” élnünk azáltal,
hogy feltámaszt minket. Hisz csak a holtakat lehet feltámasztani, csak a
vakoknak lehet látást adni. Hogy történik mindez? A Katolikus Anyaszentegyház
által, annak tanításában, hitigazságainak felismerésében, azokban való
elmélyülésében, fejtegetésében és a cselekvő szeretet megélésében. Nem úgy
születünk, hogy ismerjük az Igazságot, oda el kell jutnunk a szeretet jegyében
hordott legküzdőbb szellemmel, s akarattal. Ehhez be kell látnunk, hogy vakok
vagyunk és meg kell halnunk a hazugságoknak, amikkel kábítani akarnak minket
vagy épp mi saját magunkat.
Sok templomba járó, magát kereszténynek
tartó lélek megmarad egy felszínes szinten, nem megy a mélybe. Furcsamód inkább
választja a felületes, szenvedésekkel teli vergődést – melyet persze élményeket
vásárolva, pillanatnyi érzelmekkel próbál enyhülést szerezni –, minthogy
vállalná azt, hogy végleg meghal evilágnak. Nehéz dolog, ezért csak úgy
sikerülhet, hogy hiszünk a mi Urunkban. Csak ez az új élet adhat nekünk
üdvösséget, élhető jövőt! Ennek hiánya okozza korunk süllyesztőjét. A gonosz
lélek nagy mestere annak, hogyan ossza meg a népet. Azt mondja: „Valósítsd meg
önmagad!” Persze ez egy butítás, egy jól hangzó, érzelmeket gerjesztő
propaganda, amibe nem gondol bele az ember függetlenül, hogy televízióból vagy
belső hallásból ered ez a hang. Miért kéne megvalósítanom magam, hisz „valós”
vagyok, én már megvalósultam Isten teremtő akarata által? Elképzeléseim helyébe
Isten reám szabott elképzeléseit kell kutatnom, s ezáltal egyúttal változnom
kell, ami pedig energiába kerül, méghozzá nem is kicsibe. Ez az elrettentő,
mert a lustaság főbűne napjainkban igencsak felütötte a fejét. Az
alulmotiváltság, a kedvetlenség, a közöny az úr, abban a hitben, hogy nincs
miért élni. A válasz nem is lehet „miért”, élni csak Valakiért érdemes! Ennek a
mindenekfeletti Valakinek parancsára telik meg élettel a politika, az emberi
kapcsolatrendszer, tartós összefogás – így 2000 éven át – csak az Ő
szeretetében valósulhat meg, s ezért cserébe ha kell, az életünket kell
áldoznunk.
Ez az áldozat hoz egy közösségbe
Krisztussal, hisz Ő is áldozatot hozott. Ez a tökéletes egység, minden más csak
válogatás, egyénieskedés, kifogáskeresés. Az emberiség csak így juthat el a
közös egységre: az Eucharisztiában, a hitigazságokban, a közösségben. Vállaljuk
minél többen e lelki halált, s majd idővel a testi halált is, hogy ez egység
létrejöjjön! Élni enélkül nem érdemes, sőt belegondolva, nem is lehet.
fr. Gerbert
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése