Raymond de Souza Pécsen

2013. május 1-én Pécsett, a Csontváry Múzeum különtermében Raymond de Souza előadást tartott „A relativizmus zsarnoksága és a rossz törvényekkel szembeni keresztény ellenállás” címmel.

Az előadó – aki „hit- és életvédőként” ismert – sok, számunkra is értékes kijelentést tett, melyek közül néhányat szeretnénk megosztani olvasóinkkal.

Az Egyesült Államokban és ahol hasonló kultúrális befolyások uralkodnak (így hazánkban is) a relativizmus diktatúrája uralkodik, amely minden elvet és értéket viszonylagossá tesz és amely romboló tendenciákat támogat:

Az abortusz kérdésében az Amerikai Egyesült Államok kormánya és a Katolikus Egyház kultúrharcot vív. (Megjegyzendő, hogy ott a Katolikus Egyház a legnagyobb erő a kereszténységen belül társadalmilag is, hiszen a rengeteg kis protestáns közösség nem képes komoly erőt képviselni az egység hiánya miatt.) Azonban a katolikusok sem mutatnak mindig egységet és nem elég felkészültek a liberálisok érveivel szemben:

Így szól a liberális:

– Te nem támogatod az abortuszt? Rendben, akkor te ne alkalmazd, nem kényszerítem rád a véleményemet... Én azonban támogatom. Milyen alapon akarod rám kényszeríteni a te nézetedet?

Erre sokan visszavonulót fújnak, nehogy „intoleránsnak” bélyegezzék őket, hiszen nem tudnak erre mit mondani. Pedig a válasz, amit Souza ad, kézenfekvő. Helyettesítsük be az abortusz szó helyére a lopást:

– Te elítéled a lopást? Szíved joga... Én nem kényszerítelek lopásra, te se vedd zokon ha kirabollak.”

Vagy helyettesítsük be a gyilkosságot:

– Bűnnek tekinted a gyilkosságot? Én tisztelem a véleményedet; hát ne gyilkolj. De akkor te milyen alapon várod el tőlem, hogy ne öljek?

Látható, hogy máris megmutatkozik érvelésük téves és hazug volta.

A halál civilizációjával szemben katolikus keresztény társadalmi rendre van szükségünk. Az arab világ már szemet is vetett Európa földjére – figyelmeztet Souza –, amelyet nem háború és fegyverek révén, hanem gyermekeik révén hódítanak meg. Miközben népességünk fogy, milliónyi csecsemő életét veszik el, cinkos hallgatásunk mellett! Az Előadó kijelentette: a harmadik világháborút éljük. Ezt a háborút a családok és a kormányok vívják egymással.

Figyelmet érdemel a homoszexualitás térnyerése is... Alapesetben egy pszichés elferdülésről van szó, amely sikeresen kezelhető. Ha egyes esetekben ez nem lehetséges a defektus súlyossága miatt, és például egy férfi egyszerűen nem vonzódik a nőkhöz, nem dől össze a világ: az önmegtartóztatás útjára kell lépnie. Raymond de Souza egy szemüveghez hasonlította a megoldást. Egy mondhatni olyan „természetes” betegségről van szó, mint a rövidlátás. A homoszexuálisoknak is csak a megfelelő szemüveget kell hordaniuk.

Korunkban a felsorolt problémákon kívül, még számos kérdést kell megválaszolnia az Egyháznak, ami csak akkor lehetséges, ha változtatunk szemléletünkön és nem válogatunk az Egyház tanításában. Előadónk ezt nevezi „kávéházi szemléletnek”. Sokat kesergünk Egyházunk cudar helyzetén, pedig az újjászületésnek, a társadalom rekrisztianizációjának bennünk kell elkezdődnie: le kell számolnunk ezzel a válogató szemlélettel! Hithűség kell. Tanulmányoznunk kell a Szentírást, a Katolikus Egyház Katekizmusát, és – ami Souza szerint a legégetőbb igény – többet kell imádkoznunk, gyakrabban kell szentségekhez járulnunk, komolyabban kell vennünk a szent liturgiát. Ha ezt a belső tettet végrehajtjuk és változtatunk szemléletmódunkon, a keresztény társadalmi rend szinte magától fel fog épülni.

Erre bíztatott minket, magyarokat, külön kiemelve kitüntetett helyzetünket, mivel az első és az ezideig utolsó királyunk is szent volt. Várta is a pillanatot, amikor megpillanthatja a Szent Koronát, hogy imádkozzon előtte fiáért, akit királyunk tiszteletére István névre keresztelt. Sok nemzet szent királyainak példájával támasztotta még alá, hogy helyesebb, ha nem korrupt politikusok, hanem szent királyok kormányozzák az országokat. Ez a számunkra szimpatikus gondolat nem véletlenül jött az Előadó szájára, mint kiderült számomra, Plinio Correa de Oliveira követőjének, vagy – ahogy az előadás után fogalmazott személyesen – quasi szellemi gyermekének gondolatait hallhattuk.

Olvasóink a továbbiakban itt tájékozódhatnak: http://www.raymonddesouza.com/

A beszámolót írta:

Czopf Áron

Sacra Liturgia - Alter Christus

A katolikus pap – alter Christus†

 Az áldozópap felszentelt szolga, aki Krisztus személyében (in persona Christi) mutatja be a szentmiseáldozatot. A szentelésben kapott megjelöltség a Pap-Krisztushoz tesz hasonlóvá (signum configurativum), szent hatalommal képesít az Egyetlen Főpap személyében való cselekvésre (signum potestativum).
 A mi Urunk Jézus Krisztus egyetlen papsága a szolgálati papság által válik jelenvalóvá, akárcsak Krisztus – dicsőítő, engesztelő, könyörgő, hálaadó, s a bűnök bocsánatára rendelt – megváltó áldozata egyszer és mindenkorra megtörtént, egyetlen volta az Egyház eucharisztikus áldozatában jelenvalóvá válik.

Boldog II. János Pál pápa Dominicae coenae apostoli levelében (1980. február 24.) világosan kifejti ezt az igazságot: „az „in persona Christi” kifejezés sokkal többet jelent, mint a Krisztus „nevében” vagy a Krisztust „helyettesítve”. Krisztus személyében, vagyis a sajátos, szentségi azonosulásban az Örök Főpappal, Aki szerzője és elsődleges alanya az Ő saját Áldozatának, amelyben, igazság szerint, senki sem helyettesítheti Őt.” Az ordo szentsége által a pap Krisztushoz lesz hasonlóvá oly módon, hogy Krisztusnak, a Főnek személyében képes cselekedni szent hatalommal, hogy fölajánlja az áldozatot és megbocsássa a bűnöket. Azok a megkeresztelt férfiak tehát, akik megkapták a szolgálati papság ajándékát, szentségileg új és sajátos küldetést kaptak: jelenítsék meg Isten népe körében magának Krisztusnak, mint az Egyház fejének és legfőbb pásztorának hármas – prófétai, kultikus és királyi – hivatalát.

A felszentelt pap Krisztus helyettese, követe közöttünk. Az újszövetségi preszbüterosz / presbyter kifejezés nemcsak kultikus tevékenységre utal, hanem magában foglalja az igehirdetői és a pásztori tevékenységet is.

A testté lett Ige isteni személye és mindazok az emberek, akiket testvérekként magához ölelt, s akikhez a belőle áramló természetfölötti hatás eljutott, egy testet alkotnak, amelynek Krisztus a feje. Az Úr Krisztus személyében cselekvő papra tehát nemcsak az Úr Jézus Krisztus valóságos teste van reá bízva, hanem sajátságos hatalmat kapott a titokzatos test, az Egyház vezetői szolgálatára is.

Fülep Dániel    

†Készült a Tengernek Csillaga 2012. május-júniusi számába.

Szakralitás és spiritualitás a római rítus hagyományos formájában - előadás

A belépés ingyenes.

Mi a szerves társadalom?

Mi a szerves társadalom?

Írta: Plinio Corrêa de Oliveira.

Louis Billot bíbornok, a Szent X. Piusz pápasága alatti legnagyobb teológus De Ecclesia (Az Egyházról) c. könyvében egy fejezetet szentelt a szerves társadalom kérdésének. Helyesen állapította meg, hogy az emberi test nem csupán egy sejthalmaz, hanem összhangban működő szervek együttese. Ebből következően az emberi test nem csupán egyedi sejtekből, hanem olyan sejtekből áll, melyek szerveket alkotnak.

Ennek következtében képtelenség azt mondani, hogy az emberi társadalom csupán magánszemélyek társulása. A társadalom elsődlegesen és lényegileg családokból áll. Ezeket természetesen emberi személyek alkotják. A társadalom elsődleges egysége a család. A család a társadalom elsődleges alkotóeleme. Az emberi társadalmakban – megelőzve minden mást – családokban élő emberi személyekkel találkozunk.

Az egészséges társadalmat alkotó külső testrészek és belső szervek

A társadalom szervezete, akárcsak az emberi test, diverzifikált. Van egy feje, mely gondolkodik és parancsol mint az Egyház, az egyetemek és a politikai alakulatok; vannak karjai, amik annak fenntartásához és jólétéhez szükségesek mint a vidéki gazdaságok és a városi céhek; vannak lábai, hogy mozogjon mint a lovas és ökrös fogatosok régen, vagy napjaink közlekedési vállalatai. Vannak intézményei, melyek a betegekkel foglalkoznak és az emberek védelméért felelősek úgy mint kórházak, tűzoltóságok, rendőrség és honvédség; vannak iskolái és művészeti intézményei, hogy neveljék az embereket és emeljék az általános műveltségi nívót.

Egy egészségesen szerves katolikus társadalomban a régiók életmódja kifejeződik a különböző szokásokban és öltözködésben. Fent: tiroli rezesbanda Bécsben menetel. Lent: magyar táncosok tipikus viseletükben.

Ezeket a külső intézményeket általánosan közbülső társadalmaknak nevezik. Az emberi testrészekhez hasonlóan elsődlegesen a társadalom külső élete felé fordulnak, fontos szerepet játszván benne. Minél egészségesebbek, erősebbek és függetlenebbek ezek a részek, annál kevésbé tolakszik helyükre egy szervetlen központi államapparátus.

A társadalom külső igényeit biztosító ezen intézményes testrészek a társadalmi szervezet belső szerveinek egészségére támaszkodnak. A belső szervek, melyek e testrészeknek életet biztosítanak a család, a régió és a nemzet.

A nemzet alatt azonos szellemiségű, lelkületű, népiségű, nyelvű, szokású és vallású régiók harmonikus együttesét értjük. A régió olyan társadalmi, műveltségi és földrajzi egység melyet az azonos szokások, történelem és népiségi háttér fog össze, és egy vezetés befolyása alatt áll. Normális esetben egy meghatározott család erős tagjának befolyási övezete alkot egy régiót. Ez megerősíti azt, hogy a család a társadalom alapsejtje.

A szerves társadalom a természettörvény egyenes következménye

A szerves társadalom természetadta társadalmi szervezet, mely a természettörvényt követi.

A társadalmi berendezkedésről szóló vitában sokan egy pontos tervet készítenek arról, milyennek kéne lennie egy ideális, jövőben megvalósítandó emberi társadalomnak. A kérdés katolikus szemlélete ettől merőben más.

Tanulmányozhatjuk azt, hogyan éltek azok, akik a múltban követték a természettörvényt (többek között az egyiptomiak, hellének, rómaiak, japánok) vagy a Katolikus Egyház tételes törvényei által ihletődtek mint a németek, franciák, britek, spanyolok, olaszok és mások. Életmódjukat elemezve megkülönböztethetjük a tértől és időtől független, mindnyájukat mozgató közös alapelveiket az őket sajátosan meghatározó történelmi körülményeiktől.

Fent: lengyel fiatalok hagyományos öltözékükben. Lent: fiatal andalúziai menyecske lovon.

Ha felvázoljuk a bennük közös természetadta alapelveiket – odafigyelve azokra az egyedi adományokra, amik megerősítették őket –, megkapjuk azokat az előfeltételeket, amik elősegíthetik egy új szerves társadalom megszületését, ha alkalmazzuk a kapott alapelveket napjaink körülményeihez. A gyümölcsöző munkákhoz szükséges sajátos kegyelmek segedelme utat nyit egy katolikus társadalom megalkotására.

Ez az Istentől ihletett munka alapvetően különbözik egy tervezőbizottságtól. Egy terv esetén egy külső valóságot tételezünk, amit mintaszerűen követni kell. Pár ember elméleti következtetéseket tesz, rendszerezi őket, majd megpróbálja ráerőltetni az egész társadalomra. A szocialisták, kommunisták, nácik és mások mind mesterséges tervezők voltak.

A jövő szerves társadalmának elvei mint földbe vetett jó magok fognak kikelni az isteni gondviseléstől ösztönözve. Figyelnünk kell arra, hogy ahol fogadókészség van, ott segítsük, amennyire erőnkből telik az embereket, megerősítvén a jó tendenciákat, segíteni őket, hogy a korunkat jellemző megannyi visszaélést és hibát ne kövessék el, és kerüljék el a múlt tévedéseit és buktatóit.

Ez a néhány észrevétel segíthet minket a szerves társadalom tanulmányozására.

Forrás: http://www.traditioninaction.org/OrganicSociety/A_002_OrganicSociety_PCO.htm

A HOLD ÉS UDVARA

A HOLD ÉS UDVARA

Miért kell egy katolikusnak a társadalomra is, nem csupán a vallásra gondot viselnie?

Írta: Plinio Corrêa de Oliveira

Az időleges társadalom szentségének és fényének elfogadása alapvető, hacsak nem akarjuk az istenszeretet erényét elvetni. Istent nem csupán a legmagasabb mennyekben lévő elvont lényként kell szeretnünk, hanem az őt itt a földön tükröző képmásokon keresztül is.

Isten megalapította a Katolikus Egyházat mint olyan eszközt az egyén számára, melynek intézménye, kormányzata és hierarchikus szerkezete segedelmével megismerhetjük és viszontszerethetjük Őt. Közelebbről a történetében megnyilvánuló életszentségnek, liturgiája fenségességének, tanítása tisztaságának megismerése és természetesen a megszentelő kegyelem által, melynek ő a szükséges csatornája.

Azonban Isten az embert közösségi lénynek is teremtette, hogy építsen egy rá következetesen reflektáló polgári berendezkedéssel bíró időleges társadalmat. Az ember arra is hivatott, hogy az időleges rendet a katolikus elveknek megfelelően rendezze, hogy az emberi élet minden aspektusát Isten megdicsőítse. Ez nem csupán esetleges lehetőség az emberek számára, hanem szükségszerűség, méghozzá parancsoló szükségszerűség.

Istent az élet minden aspektusában meg kell dicsőíteni.

Giusto dei Menabuoi, 14. század, Padua

Isten időleges és vallási szempontból történő megdicsőítése úgy viszonyul egymáshoz, mint két szem, melyet Isten adott nekünk, hogy lássunk. Az egyikkel a látóhatár mélységét, a másikkal szélességét pásztázhatjuk. A két szem adatainak összehangolása teljes képet ad nekünk a szemeink előtt megjelenő tárgyi valóságról. Hasonlóan kell a társadalom időleges és vallási látószögeit összehangolni lelkünkben, hogy teljes képünk legyen az egységes teremtett valóságról, helyesen szeressük azt, és így megadjuk az Istennek kijáró tiszteletadást.

Az Isten által alapított rend együttesében van egy közös szemlélet, egy átfogó látásmód, ami tulajdonképpen a teremtés egészben való látását jelenti. A szentség szélesebb értelemben vett felfogása a katolikus tanításhoz igazított világ egységes szemléletében gyökerezik. Ez a szentség szélesebb körű mint egy egyedi személy, család vagy kegyes papnevelde szentsége. Az Isten által teremtett egybefüggő rendet figyelembe véve kötelességünk az Ő legtökéletesebb képmásává válni lehetőségeinkhez képest.

Ez az együttes Isten szépségét oly módon tükrözi, amennyire emberi lehetőségeimhez képest a lehető legtökéletesebben válaszolok Istennek. Ez a legmagasabb fokú szentség, melyre az ember meghívott, hogy ismerje, szeresse és kövesse.

Meggyőződésem, hogy senki sem lehet közömbös ezen összhangzat iránt. Kifejezetten vagy bennfoglaltan minden embernek állást kell foglalnia a két nagy rendező valósággal, az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházzal mint természetfeletti társasággal, és a keresztény időleges renddel mint természetes társasággal szemben.

A Katolikus Egyház olyan mint a Hold, és a keresztény társadalmi rend mint annak udvara, mely körbe veszi azt. A legragyogóbb udvara az időleges társadalom. A fényesség a Hold tevékenységeként áll fenn, ahogy a katolikus állam az Egyház tevékenysége által létezik.

Senki sem lehet közömbös e valósággal szemben. A Katolikus Egyház időleges társadalomban való meghatározottságát érintő ténylegesen kifejezett vallásközömbösség az Egyház ellenségei által bedobott közhely. Nem véletlenül ítéltetett el oly szigorúan a vallási közömbösség.

Így senki sem lehet közömbös az Istenre való földi reflexió szempontjából.

Képzeljük csak el, két szomszédos lakásban teljesen különböző életvitelű család lakik. Az egyik egy hiteles katolikus család, melynek otthonát természetfeletti légkör lengi be, melynek tagjai harmóniában élnek. A másik család rossz életvitelű, melynek sok tagja alkoholista, mások drogoznak; a tisztátalan beszéd és paráznaság megszokott; rendszeresek a veszekedések és verekedések. Állíthatja bárki, hogy a két háztartás közötti különbség nem számít Isten dicsőítése szempontjából? Közömbös hogy az egyén az egyikben vagy a másikban él?

Az első háztartásban a család erényességén Isten arca megjelenik; a másik család az Istennel szembenállót fejezi ki. Senki sem lehet közömbös ezzel szemben. Ebben a konkrét helyzetben Isten képmását keresni mindenben azt jelenti, hogy szeretjük a hiteles katolikus család képét és elvetjük a rosszban megjelenő gonoszságát.

Isten igaz szeretete magába foglalja azt, hogy minden jót szeretünk, ami a földön fönnáll, és elvetünk minden rendellenességet és bűnt, amelyek Isten kiválóságát és tökéletességét káromolják.

Ezek azok az előfeltevések, melyekre szükségünk van ahhoz, hogy a szerves társadalom vizsgálatát megkezdjük.

Forrás: http://www.traditioninaction.org/OrganicSociety/A_001_MoonHalo_PCO.htm

„Lelkeket, lelkeket adj nekem Uram!”

Római Katolikus Egyházunk e napon ünnepli Xavéri Szent Ferenc hitvallónkat, aki az apostolok ideje óta talán a legtöbbet tett a kereszténység terjesztése érdekében.

 Az ifjú Ferenc, aki a baszk főnemesség egyik legreményteljesebb sarja volt, életének elejétől kezdve jobban kapott a tanulásra, mint a lovagi gyakorlatokra, így szülei megfelelő tanítók fogadásával gondoskodtak róla, hogy már odahaza megszerezze a magasabb tanulmányokhoz a szükséges előismereteket. 1525 őszén Párizsba érkezett, hogy megkezdje bölcseleti és teológiai tanulmányait. Öt évvel később már a bölcselet doktora lett és kevéssel rá a Beauvais-kollégiumban egyetemi tanszéket nyert.

Közben lelki életében nagy változás állott be, melyben Loyolai Szent Ignácnak volt főrésze. Ignác éles szemével rögtön meglátta a nagyratörő ifjú lelke mélyén rejlő természetfölötti kincseket és igyekezett Őt megnyerni. Ez azonban nem ment könnyen, Ferencet ugyanis abban az időben merőben világias célok hevítették, így Ignác közeledését hideg tartózkodással fogadta. Azonban mikor Ignác egy bizalmasabb beszélgetés alkalmával felvetette az evangélium nagy sorsdöntő kérdését: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkének kárát vallja…” – egyszerre felderengett neki egész eddigi életének és célkitűzéseinek hiábavalósága, s innentől kezdve teljesen Szent Ignácra bízta lelki vezetését.

1534. augusztus 15-én a montmartre-i Chapelle du Saint Martyre-ban ő is megfogadta, hogy az evangélium terjesztése miatt a Szentföldre megy, és onnét hazatérve minden tudását és erejét a pápa rendelkezésére bocsájtja. Fogadalmának megfelelően két évvel később Lotharingián és Németországon át Velencébe indult. Itt vette fel az egyházi rend szentségét; de első szentmiséjét csak negyvennapi visszavonultság és szigorú vezeklés után merte csak bemutatni. Azonban időközben kiderült, hogy a szentföldi út terve az akkor dúló török-velencei háború miatt kivihetetlen, Bolognába vonult, ahonnan később Rómába ment, ahol másodmagával átvette a San Lorenzo in Damaso-templom lelki vezetését. Itt érte III. János portugál király levele, melyben a király néhány alkalmas hithirdetőnek Indiába való küldését kérte Szent Ignáctól, aki egyből Ferencre gondolt. Miután III. Pál pápától legátusi kinevezést nyert, Sousa de Alfonz indiai alkirály társaságában elindult nevezetes útjára, mellyel örök időkre beírta nevét a katolikus hitterjesztés történetébe. India földjét tizenhárom hónapnyi vergődés után csak 1542. májusában érte el.

Ferenc szinte azonnal munkához is látott: kis csengettyűvel kezében járta Goa utcáit és felszólította a szülőket, hogy engedjék hozzá gyermekeiket hitoktatásra. Fáradhatatlan munkájának köszönhetően a gyermekek száma rohamosan növekedett, s nyomukban a felnőttek is érdeklődni kezdtek a tanító oktatásai iránt. Alig három hónappal megérkezése után azt jelentette Rómába, hogy annyian jönnek hozzá gyónni, hogy tíz ember munkájával sem tudná valamennyit kielégíteni. 1542-ben, néhány nagylelkű jótevő segítségével sikerült megnyitnia a goai Szent Pál-kollégiumot, mely a bennszülöttek nyelvét értő hithirdetőket volt hivatva nevelni.

Goából a félsziget délnyugati csücskén fekvő Halászpartra távozott. Kis megszakításokkal másfél évig időzött a földhöz ragadt halászok között, de munkája nem maradt nyom nélkül: malabári nyelvre fordította a katekizmust, leírta és megtanultatta a fontosabb imádságokat, főleg pedig prédikált és keresztelt. Volt nap, mikor egész falut megkeresztelt. Nem kevésbé bámulatos eredményt ért el a Halászparttal szomszédos Travancor tartományban. Itt történt meg ugyani először, hogy beszédeit olyan emberek is megértették, akiknek nyelve merőben eltért az általa használt parav nyelvjárástól. Rövid idő alatt egész törzseket nyert meg a kereszténységnek, többek között ennek is tudható be, hogy egyetlen hónap alatt körülbelül tízezer embert keresztelt meg.

1545-ben Malakkába, a távolkelet legromlottabb városába indult. Itt is úgy kezdte, mint Goában: csengettyűjével a kezében maga köré gyűjtötte a gyerekeket és hangos szóval felszólított őket: „Imádkozzatok azokért, akik halálos bűben élnek!”. Mikor aztán elég gyermek és felnőtt gyűlt köréje, a meggyőződés ellenállhatatlan erejével szólt Isten irgalmasságáról és a bűn utálatosságáról. Az eredmény itt sem maradt el: rengeteg pogány, sőt zsidó megtért Ferenc hatására. Közben több szigetre és szigetcsoportra is ellátogatott, hirdette az evangéliumot, majd visszatért Malakkába, hogy folytassa megkezdett művét.

Második malakkai időzése alatt hallott Japán felfedezéséről. A hír gyújtó hatása alatt elhatározta, hogy maga viszi meg a messze távolban fekvő országba az evangéliumi örömhírt.

1549 áprilisában Anger Pállal, az első japán kereszténnyel és két szolgájával elindult a „Felkelő nap országába”, hová éppen Nagyboldogasszony napján érkezett meg. Első állomása Kagosima volt, amelynek fejedelme nagy tisztességgel fogadta és teljes szabadságot adott neki az Evangélium hirdetésére. Anger segítségével japánra fordított a katekizmus kivonatát, s mikor már valamennyire törte a nyelvet, kidolgozott és szóról-szóra megtanult egy beszédet és ezzel indult térítő útjára. A kezdeti nehézségek ellenére a város lakói közül mintegy százan megkeresztelkedtek. Az ottani pogány papok, a bonzok izgatására azonban el kellett hagynia Kagosimát. Innen Firandába ment, ahol virágzó hitközségeket alapított. Itt elhatározta, hogy egészen Meákóig előrehatol. Azonban a városban eltöltött ideje alatt fel kellett ismernie, hogy az aratás ideje még messze van. Visszatért tehát Firandába, majd hazaindult Goába.

Mivel az Úr házáért égő szent buzgósága nem hagyta nyugodni, elhatározta, hogy Kínán keresztül kísérli meg megtérítésüket, ugyanis úgy látta, hogy a japánok életmód, műveltség és vallás tekintetében is a kínaiaktól függnek. Sok nehézség leküzdése árán  1552 őszén szerencsésen eljutott a Szancsán-szigetre, az egyetlen helyre, ahol a kínaiaknak szabad volt az idegenekkel érintkeznie. Tervét azonban nem tudta megvalósítani, mert az a kínai ember, akinek a megbeszéltek szerint át kellett volna őt csempésznie a határon, cserbenhagyta, így egészen magára maradt ebben a teljes elhagyatottságban tört rá a halálos betegség. Pap, orvos és betegápoló nélkül tengődött több napon át egy nyomorúságos viskóban, míg a könyörületes Isten december 2-án meg nem váltotta szenvedéseitől.

            Páratlan alázatossága a mintaszerű szerzetes képét varázsolja elénk: szerzeteskorában mindig térden állva írta elöljáróinak szóló leveleit. De még alázatosságánál is nagyobb volt Istenbe vetett bizalma, mely soha, még a legnehezebb körülmények között sem rendült meg. Élt-halt a lelkek üdvösségéért. „Lelkeket, lelkeket adj nekem Uram!”, ez volt állandó imádsága. Hűségét azzal jutalmazta az Úr, hogy csodatevő hatalommal tüntette ki, s a nyelvek adományán kívül megadta neki a betegek gyógyításának kegyelmét is. Sőt, még holta után sem szűnt meg csodákat művelni: mikor holttestét 1553. március 22-én Malakkába vitték, a városszerte dühöngő pestis, mintha csak elvágták volna, egyszerre megszűnt.

Imádkozzunk hát ezen a napon az összes missziók mennyei patrónusához, Xavéri Szent Ferenchez, hogy közbenjárására támasszon az Úr Hozzá hasonló térítőket, akikben a mai időkben legalább annyira hiányt szenvedünk, mint akkoriban a Keresztény Európán kívül!

Gloria Tibi Domine!

Felhasznált irodalom: Szentek élete az év minden napjára. IV. kötet. Szerk.: Schütz Antal. Budapest, 1933.

Christifidelis