Csángóföld - Halottak Napja Somoskán

Moldvában, Bákó város központjától mintegy 15-20 km-re délre, a 7000 lelket számláló Klézse (Cleja) község nyugati részen található az 1700 lelkes Somoska falu. Lakói az 1764-es madéfalvi események idején menekültek ide, és mind a mai napig beszélik az archaikus magyar nyelvet. A modern idők kihívásai Somoskát sem kerülhetik el, de a hagyományok tisztelete példaértékű.

Somoskai temető
(Erdély.ma)

„Halottak napja egy ulyon nap mikor a falu népje kicsitől -nagyig, összegyűl a temetőbe. Három ilyen alkolam van a faluban egy esztendőben, mikor mindenki hazajön, hogy együtt ünnepeljünk: karácsonykor, húsvétkor, és halottak napján, hogy együtt imádkazunk.

Vasárnap, november 3-án mindenki a temetőben volt a kereszteknél. Ezen a napan kivirágzik a temető a sok színtől, gyermekek, fiotalak, idősek, öregek együtt vagyunk imátkazunk és csak jókról említsük meg az elhunyt szeretteinket.

Nagyon jó látni egyre több fiotalt a kereszteknél, egyre több gyermeket, akik sietve mennek az egyik kereszttől a másikig, hogy kapjanak valamit Istennébe és jól esik mikor láttam ugyon annál a keresztnél mint a tavaly idős Ketis Máris nénit leülve és csendben imátkazik vagy kitudja hogy hol járnak a gondjai!

Évről -évre egyre többen vagyunk a temetőbe, azt jelenti hogy megbecsüljük a halotjainkat és magunkat is becsüljük.

Isten bacsássa meg őköt! Isten részeltesse mind azakat akik tőlünk várnak!"

Forrás: Erdély.ma/Csángó Rádió

Hírek - Sacra Liturgia

Nem törli el Ferenc pápa a Summorum Pontificumot

Nem kíván Ferenc pápa akadályt gördíteni a régi rítusú mise elődje által liberalizált bemutatása elé, derült ki olasz püspökök egy csoportjának ad limina látogatásán.

Tavoliere régiójának püspökei nemrég jártak az öt évente szokásos ad limina látogatáson Ferenc pápánál. Conversano és Monopoli püspöke, Domenico Padovano többek közt a régi rítusú mise bemutatása lehetőségének kérdését is felvetette Ferenc pápa előtt az Il Foglio olasz lapbeszámolója szerint.

A pápa azzal válaszolt, hogy a püspököknek küzdenie kell egyes tradicionalista csoportok szélsőségei ellen, de ugyanakkor meg kell őrizniük a hagyományt és figyelniük kell rá, hogy a tradíció együtt tudjon élni az újdonságokkal is.

A régi rítusú mise bemutatásának lehetőségét még XVI. Benedek pápa liberalizálta 2007-es Summorum Pontificum motu propriojával, amelyben eltörölte a püspöki engedély szükségességét. Így bármely pap bemutathat püspöki engedély nélkül tridenti misét az 1962-es misekönyv szerint, ha erre hívek egy csoportja (vagy ő maga) igényt tart. Benedek pápa intézkedése kapcsán mind a püspököktől, mind a papoktól nagyvonalúságot kért a régi rítus és az ahhoz kötődő csoportok irányába.

A kontinuitás hermeneutikája blog az eset kapcsán hozzáteszi: az Egyháznak sokkal nagyobb problémái is vannak, ezért nem kellene rossz szemmel nézni, hogy egyes csoportok élnek a lehetőséggel, és a régi rítus szerint bemutatott szentmiséket látogatják. A blog bejegyzésének magyar fordítását a CLSMA blogján olvashatják.

Forrás: Magyar Kurír

„Áldjon meg az Isten és Szent Patrik!”

A katolikus naptárban március 17-e Szent Patrik hitvalló ünnepe. Ezen a napon az ír nemzet fiai és lányai, bármely részén is tartózkodik a világnak, rekettyelevelet tűz gomblyukába és/vagy kalapjára és így köszöntik egymást: Áldjon meg az Isten és Szent Patrik! Szentünk a IV. században született a skóciai Kilpatrickban. 16 éves korában kalandozó pogány írek magukkal hurcolták hazájukba, ahol rabszolgaként nyájat kellett őriznie. Egy különös álom szabadította meg rabságából, amely azt súgta neki, hogy a legközelebbi kikötőben horgonyzó hajó hazaszállítja. S az álma nem hazudott: viszontagságos úton ugyan, de végül is hazaértek. Egy későbbi álmában viszont szózatot hallott az ír partok felől: „Jöjj, szent ifjú, jöjj hozzánk, légy újra köztünk!” Patrik felismerte ebben a krisztusi hívást és megérlelte benne az elhatározást, hogy hithirdető lesz és visszatér Írországba. Nagy buzgalommal látott neki tanulmányainak melyeket Franciaország legnevesebb intézményeiben hallgatott (köztük a dél-franciaországi Lerinumban). Mesterei között volt az a Szent Germán (auxerre-i püspök), akit maga is elkísért angliai útjára, ahol a pelagianizmus (az eredeti bűn, a megváltás és a kegyelem tagadói) ellen együtt küzdöttek. A sok tapasztalatra és nagy tudományra szert tett Patrik, mikor értesült róla, hogy Szent Palladiusz, ír misszionárius meghalt, miután felvette a püspöki rendet, az akkori pápa, Szent Celesztin megbízásából az írekhez sietett. A következő 30 esztendő a magvetés és a százszoros termés verítékes és sikeres munkája volt: Ő volt az, aki megszervezte az ír egyházat, megalapította az armagi érsekséget, s az ország első püspökeit is ő szentelte fel. Egyik kezével építette az Isten országát, a másikkal pedig rombolta a pogány világot. Az ír szigetre való újbóli megérkezésekor a környék földesura tengeri rablónak nézte és fegyveres csapatával elfogatta, de néhány óra beszélgetés után a jövevény a földesúr szíves vendége, az úr pedig rövidesen Krisztus híve lett. Volt, hogy egy fejedelemválasztás alkalmával nem csak az új királyt és testvérét, de velük együtt 12 ezer embert is megnyert a kereszténységnek. Ez az állandóan elfoglalt apostol az imaéletnek az egyik legkiválóbb szentje. Nappal elmondta a 150 zsoltárt 200 imádsággal, s az éjjelének kétharmad részét is imádságban töltötte. Önfeláldozására jellemző, hogy bármennyire is szólította szerettei, családja és szülőhazája, új hazáját nem hagyta már el, nehogy távollétében nyája lelkiekben hiányt szenvedjen. Legnagyobb valószínűség szerint 461-ben halt meg Glanmorganshireban. Működésének hatása Írországon túl is érezhető volt, de természetesen az ír népre volt és van a legnagyobb hatással mind a mai napig. Patrik az üdvözítő igéjének hirdetésével a bálványimádás szigetét a „szentek szigeté”-vé változtatta.

Felhasznált irodalom: Szentek élete az év minden napjára. I. kötet. Szerk.: Schütz Antal.

Budapest, 1932.

  

Christifidelis

Mi a szerves társadalom?

Mi a szerves társadalom?

Írta: Plinio Corrêa de Oliveira.

Louis Billot bíbornok, a Szent X. Piusz pápasága alatti legnagyobb teológus De Ecclesia (Az Egyházról) c. könyvében egy fejezetet szentelt a szerves társadalom kérdésének. Helyesen állapította meg, hogy az emberi test nem csupán egy sejthalmaz, hanem összhangban működő szervek együttese. Ebből következően az emberi test nem csupán egyedi sejtekből, hanem olyan sejtekből áll, melyek szerveket alkotnak.

Ennek következtében képtelenség azt mondani, hogy az emberi társadalom csupán magánszemélyek társulása. A társadalom elsődlegesen és lényegileg családokból áll. Ezeket természetesen emberi személyek alkotják. A társadalom elsődleges egysége a család. A család a társadalom elsődleges alkotóeleme. Az emberi társadalmakban – megelőzve minden mást – családokban élő emberi személyekkel találkozunk.

Az egészséges társadalmat alkotó külső testrészek és belső szervek

A társadalom szervezete, akárcsak az emberi test, diverzifikált. Van egy feje, mely gondolkodik és parancsol mint az Egyház, az egyetemek és a politikai alakulatok; vannak karjai, amik annak fenntartásához és jólétéhez szükségesek mint a vidéki gazdaságok és a városi céhek; vannak lábai, hogy mozogjon mint a lovas és ökrös fogatosok régen, vagy napjaink közlekedési vállalatai. Vannak intézményei, melyek a betegekkel foglalkoznak és az emberek védelméért felelősek úgy mint kórházak, tűzoltóságok, rendőrség és honvédség; vannak iskolái és művészeti intézményei, hogy neveljék az embereket és emeljék az általános műveltségi nívót.

Egy egészségesen szerves katolikus társadalomban a régiók életmódja kifejeződik a különböző szokásokban és öltözködésben. Fent: tiroli rezesbanda Bécsben menetel. Lent: magyar táncosok tipikus viseletükben.

Ezeket a külső intézményeket általánosan közbülső társadalmaknak nevezik. Az emberi testrészekhez hasonlóan elsődlegesen a társadalom külső élete felé fordulnak, fontos szerepet játszván benne. Minél egészségesebbek, erősebbek és függetlenebbek ezek a részek, annál kevésbé tolakszik helyükre egy szervetlen központi államapparátus.

A társadalom külső igényeit biztosító ezen intézményes testrészek a társadalmi szervezet belső szerveinek egészségére támaszkodnak. A belső szervek, melyek e testrészeknek életet biztosítanak a család, a régió és a nemzet.

A nemzet alatt azonos szellemiségű, lelkületű, népiségű, nyelvű, szokású és vallású régiók harmonikus együttesét értjük. A régió olyan társadalmi, műveltségi és földrajzi egység melyet az azonos szokások, történelem és népiségi háttér fog össze, és egy vezetés befolyása alatt áll. Normális esetben egy meghatározott család erős tagjának befolyási övezete alkot egy régiót. Ez megerősíti azt, hogy a család a társadalom alapsejtje.

A szerves társadalom a természettörvény egyenes következménye

A szerves társadalom természetadta társadalmi szervezet, mely a természettörvényt követi.

A társadalmi berendezkedésről szóló vitában sokan egy pontos tervet készítenek arról, milyennek kéne lennie egy ideális, jövőben megvalósítandó emberi társadalomnak. A kérdés katolikus szemlélete ettől merőben más.

Tanulmányozhatjuk azt, hogyan éltek azok, akik a múltban követték a természettörvényt (többek között az egyiptomiak, hellének, rómaiak, japánok) vagy a Katolikus Egyház tételes törvényei által ihletődtek mint a németek, franciák, britek, spanyolok, olaszok és mások. Életmódjukat elemezve megkülönböztethetjük a tértől és időtől független, mindnyájukat mozgató közös alapelveiket az őket sajátosan meghatározó történelmi körülményeiktől.

Fent: lengyel fiatalok hagyományos öltözékükben. Lent: fiatal andalúziai menyecske lovon.

Ha felvázoljuk a bennük közös természetadta alapelveiket – odafigyelve azokra az egyedi adományokra, amik megerősítették őket –, megkapjuk azokat az előfeltételeket, amik elősegíthetik egy új szerves társadalom megszületését, ha alkalmazzuk a kapott alapelveket napjaink körülményeihez. A gyümölcsöző munkákhoz szükséges sajátos kegyelmek segedelme utat nyit egy katolikus társadalom megalkotására.

Ez az Istentől ihletett munka alapvetően különbözik egy tervezőbizottságtól. Egy terv esetén egy külső valóságot tételezünk, amit mintaszerűen követni kell. Pár ember elméleti következtetéseket tesz, rendszerezi őket, majd megpróbálja ráerőltetni az egész társadalomra. A szocialisták, kommunisták, nácik és mások mind mesterséges tervezők voltak.

A jövő szerves társadalmának elvei mint földbe vetett jó magok fognak kikelni az isteni gondviseléstől ösztönözve. Figyelnünk kell arra, hogy ahol fogadókészség van, ott segítsük, amennyire erőnkből telik az embereket, megerősítvén a jó tendenciákat, segíteni őket, hogy a korunkat jellemző megannyi visszaélést és hibát ne kövessék el, és kerüljék el a múlt tévedéseit és buktatóit.

Ez a néhány észrevétel segíthet minket a szerves társadalom tanulmányozására.

Forrás: http://www.traditioninaction.org/OrganicSociety/A_002_OrganicSociety_PCO.htm

"Gyógyítsatok - Legyetek mind gyógyító lelkületűek!"

Szeretettel várunk minden kedves Érdeklődőt újabb előadásunkra!

Jézus Krisztus és a metafizikai hagyomány

Írta: Szász Péter

A kereszténység és a buddhizmus lényege ugyanaz. Különösen a buddhizmusé.
(G. K. Chesterton)

 

Hamis retorika: „A szolipszizmus igazsága a legmagasabb igazság — 

de egyvalami még ezen is túl van: Isten Báránya.”(László András)

 

C. S. Lewis, a XX. század egyik legszellemesebb keresztény hitvédője Az öröm vonzásában címet viselő önéletrajzi regényében úgy fogalmazott, hogy miután képtelenné vált arra, hogy őszinte lelkiismerettel ateista maradjon, és elkezdte kutatni a vallási hagyományokat, arra a meggyőződésre jutott, hogy csak kettő vehető komolyan: a hinduizmus és a kereszténység. Mint látni fogjuk, az ún. metafizika tradíció iskolája nem tesz mást, mint a hinduizmus létszemléletét extrapolálja, kiterjeszti úgy, hogy közben a hinduizmus partikuláris megnyilvánulásait ezen kiterjesztés alá rendeli. Ezért tekinthetjük a metafizikai tradíciót (továbbiakban perennializmust) a hindu létszemlélet egyetemleges érvényének bizonyítására tett kísérletnek, különös tekintettel a különböző vallási hagyományokra. Látni fogjuk, hogy bizonyos vonatkozásban mindkettő — a kereszténység és a perennializmus is — képes a másikat abszorbeálni, azonban végelemzésben mindkettő teljes egyetemlegességre és kizárólagosságra törekszik, önmagát mindkettő a legvégső igazságnak tételezi. Az ellentmondás egyetemes elvének fényénél beláthatjuk, hogy a kettő nem lehet e vonatkozásban egyszerre igaz: kölcsönösen kizárják egymást. Nem fogjuk apologetikusan, az ember természetes észbeli képességének fénye előtt bizonyítani, hogy e kettő közül a kereszténység-e vagy a perennializmus-e az igaz, de döntés elé állítjuk az embereket, mivel a tekintély (auctoritas) alapján vagy az egyiket, vagy a másikat követhetik csak: vagy Jézus Krisztust és az Anyaszentegyházat, vagy a perennializmus tanítását. Azaz vagy az egyházat fogadja el valaki végső tanítótekintélynek, vagy a különböző perennialista mestereket.

I. A végső tekintély kérdése

A perennializmus tanítása szerint a metafizikai hagyományként megnyilvánuló örök Bölcsesség (sophia perennis), vagy szanátana dharma (ahogy a hindu hagyomány nevezi), ebben a világkorszakban minden — hindu szempontból — autentikusnak, ám részlegesnek és külsődlegesnek tekintett vallási hagyományban megnyilvánul, de ezek közül is legtisztább alakban a hinduizmusban maradt fenn. Így a hinduizmusnak mintegy „normatív” tekintélye van az örök Bölcsesség megragadása szempontból. A hinduizmus monista létszemlélete szerint a vallásnak két szintje van: exoterikus (külső, nyilvános, hirdetett) és ezoterikus (belső, magán, titkos). A vallások külső „héja” három elemből áll: szavakból (hittételek), tettekből (szabályok), és szertartásokból (ceremóniák). Azonban a vallások belső „magja” azonos a perennialista tanítással, ami nem más, mint az isteni Önvalóval való egységazonosságnak, végső soron a szolipszizmusnak átélése. Ennek az „összehasonlító vallástudományi álláspontnak” gyökere a hindu vallásos hagyományok eklekticizmusára adott szintetizáló reakcióként már régen kialakult a hindu gondolkodásban. Az újkorban ezt a szemléletet alkalmazták a más nagy vallási hagyományokkal való viszony leírására is, a velük való intenzívebb kapcsolatok során felmerült apologetikus kihívásokra válaszolván. Tulajdonképpen ennek átvétele, cizellálása és explicitté tétele kötődik a perennializmus gondolkodóihoz, legkiforrottabb alakjában László Andráshoz.

A kereszténység tanítása szerint a szenthagyományként megnyilvánuló isteni kinyilatkoztatás teljessége a Bölcsesség (Szentlélek) által Szűz Máriától megtestesült Igében, Jézus Krisztusban sértetlenül áll fenn, és sértetlenül adja tovább azt ugyanazon megtestesítő Szentlélek az Anyaszentegyházon keresztül. A nagy vallási hagyományokban — az időben és térben előrehaladván fokozatosan tisztuló és a kereszténységben teljességgel és épséggel fennálló — kinyilatkoztatás bizonyos darabjai, az „igei magvak” (logoi spermatikoi, rationales seminales) megtalálhatók, tévedéssel keverten. Az istenkereső pogányok a bibliai inaszakadthoz hasonlóan törekszenek a vélt gyógyforráshoz, azonban a végső gyógyulást számunkra is csak Jézus Krisztusban hozta el Isten. Azaz egy igaz istenkereső nem-keresztény, ha önhibáján kívül nem ismeri a krisztusi teljességet, mégis eljuthat bizonyos fokú istenismerethez, és — Krisztus és az Anyaszentegyház által — üdvözülhet is.

Így nem marad más lehetőség: valaki vagy a perennialista mestereket (René Guénon, Julius Evola, Frithjof Schuon, László András, részben Hamvas Béla és mások) fogadja el a „romlásba dőlő Anyaszentegyház” felett álló végső tekintélynek, vagy az Anyaszentegyház romlást nem szenvedő tanítóhivatalát fogadja el végső tekintélynek.

II. A perennializmus és a kereszténység egymást kölcsönösen kizáró tanításai

A kereszténység és a perennializmus tanításának ellentétes és egymást kölcsönösen kizáró voltát a létszemléleti és az abból következő történelemszemléleti különbségeken lehet bemutatni.

II.1. Létszemlélet

1.1. A perennialista létszemlélet

A perennializmus létszemléleti alapja a tradicionális szolipszizmus. Ez magába foglalja a filozófiai értelemben vett szolipszizmust és a vallásos-miszticista monizmust. A filozófiai értelemben vett szolipszizmus (solum-ipsum; egyedül-önmagamság) a lehatárolt egyedet (individuum separatum), illetve annak tudati (értelmi és akarati) szintjét tekinti kiindulási alapnak. Ennek ismeretelméleti része azt mondja ki, hogy minden, ami van, vagy aminek látszik, csak a tudat verifikálja, ergo az objektum csak a tapasztaló szubjektumban áll fönn. A vallásos-miszticista monizmus ezt a filozófiai előkészületet azzal haladja meg, hogy a tapasztaló szubjektum számára önmagának mint objektumnak, sőt embernek a megtapasztalását is illuzórikus tételezi.

Szerinte a tárgyi „van”-ság az alanyi „vagyok”-sággal szemben egy negatív és végső soron illuzórikus dolog. Olyan, mint egy rossz álom. A korlátolt emberi személy is illúzió, végelemzésben csak egy színházi álarc, szerep (lat. persona, gör. proszopón, szanksz. múrti). Az egyetlen valóság, Monad — az isteni Alany. Rossz álom az egész létesülés, létrontás minden korlátolt, változó lét. Az egész történelem, még az aranykor is egy létpesszimizmussal szemlélhető „ördögszekér”, szamszára, amiből szabadulni kell. Fel kell ébredni ebből a rémálomból, ebből az egyetemleges elvarázsoltságból (mayá): erről szól a felébredés tana. Ami bennünk valóban változatlan az azonos a végső Alannyal. Minden szenvedés oka az, hogy önmagunkat tárgyként szemléljük, és nem vagyunk önnön létünknek az abszolút ura. Ez azonos a klasszikus hindu advaita védánta és a buddhista vadzsrajána kifejezett (explicit) doktrínájával, azonban nemcsak azzal. A hellenista majd keresztény környezetben megjelent egyes neoplatonikus iskoláknak, a zsidó kabbalának és a muszlim wudzsúdí-iskolának legalább bennfoglalt (implicit), de egyes képviselőiknek a kifejezett tanítása is ugyanez.

Eme iskola szerint „Isten” és „Önmagam” csak képzetesen (virtualiter) különbözik: a „felébredés”, „megvilágosodás”, „szabadulás” (móksa), „ellobbanás” az, ha ezt átéljük. Mivel Isten abszolút szubjektum, így nem lehet a gondolkodás tárgya, róla még analóg értelemben vett állításokat sem tehetünk, egyetlen istenismereti út az intuíció. A perennializmus szerint tehát az ismerő személy és az ismerettárgy, az elme és annak tartalma, valamint a gondolkodó alany és a gondolat különbsége csupán illúzió.

Végső soron az egyetlen Alany nárcisztikus önbefordultságban létezik. Megváltani nem a világot kell, hanem kiszabadítani ebből az önmagában álló isteni Létalanyt az illúziók szertefoszlatásával, kioltásával. Idő, tér, anyag, test, történelem mind-mind illúzió, a létesültség kínzó valósága. Az Önvalóság (Átmá) egyetlen Alanyban (Brahmá) áll fenn. Csak Isten mondhatja magáról azt, hogy „Vagyok” („Aham Brahma Aszmi”). A Lét egyetlen és vele azonos Alanya Isten — az „Én” mint Abszolút Önmagam.

Ez a metafizikai szolipszizmus teljes önuralmat, önhatalmat, autokráciát jelent. A lét hatalmi tett eredménye — ebben az értelemben mondhatjuk mágikusnak a szolipszizmust. A szenvedés alapja a „létesültség” illúziója, az önuralom hiánya. „Minden heterón (másvaló), fel nem ismert autón (önvaló).” (László András) Ezért ebben a felfogásban a heterotheizmus csupán „munkahipotézis”, mintegy exoterikus óvoda az „álmodozó” sokaságnak, míg az ismertetett autotheizmus csak az ezoterikus „felébredtek” felsőfokú tudatszintjén valósulhat meg. Ezt világosan visszaadja a védánta hinduizmus és a mahajána buddhizmus kettőzött megváltástana. Mindkettő vallja, hogy a szigorú aszkéták magasabb fokú tudati felébredésre jutnak, míg a tömegeknek megmarad a személyes Abszolútumban való exoterikus hit jámborsága, végelemzésben álomvilága, ami lényegében megfelel annak a heterotheista vallásosságnak, amit alapformájában a zsidó, keresztény és muszlim tanítás is vall.

1.2. A keresztény létszemlélet

A keresztény létszemlélet — szemben a perennialistával — ontológiai dualizmust vall. Az abszolút Lét mellett a relatív létet is valóságosként értelmezi, nem csupán az Önvalóság káprázatának. Természetük szerint a teremtetlen Magánvaló — azaz Isten — és a teremtményi lét között végtelenül több a különbség, mint a hasonlóság, azonban aránylatos hasonlóság (analogia proportionalitatis) fönnáll közöttük. Ezért Istenről nem-teljes, de biztos ismeretet, méghozzá állító ismeretet lehet szerezni értelmi absztrakció segítségével, szemben a hinduizmus teljesen apofatikus („neti, neti” — „sem ez, sem az”) megközelítésével, miszerint az emberi értelem csupán tagadólagos tevékenységgel mondhat bármit is Istenről. Mivel Isten és az „egyetemleges elvarázsoltság” között arányos hasonlatosság nem áll fenn a hinduizmus és a perennializmus állítása szerint, ezért kizárólag intuitív, misztikus úton lehet biztos istenismeretre jutni. A kereszténység maga sem tagadja, hogy a legmagasabb fokú istenismeret a természetfeletti misztikus egyesülés átélésében mutatkozik meg — amint a bibliai „megismer” ige is jelzi ezt —, azonban a természetfeletti ismeret mindig a természetes ismeretre épül, azt feltételezi, és tökéletesítve, nem tagadva haladja meg. A megtestesülés hitigazságából következőleg a természetes és természetfeletti, az objektív és szubjektív istenismeret egymást kiegészíti.

A természetes szellemi képességeink segítségével — a keresztény tanítás szerint — sok mindent biztosat mondhatunk Istenről három úton:

a) a teremtményi (véges) tökéletlenségek (pl. határoltság) tagadásával (pl. határtalanság);

b) a világban tapasztalható vegyes (immanens) tökéletességekből mint okozatokból az okra való visszavezetéssel, amely tökéletességek erő szerint (virtualiter) vannak meg Istenben;

c) végül a világban tapasztalható tiszta (transzcendentális) tökéletességek (szép, jó, igaz) fokozásával.

A külön ajándékként megkapott, teremtett természetfeletti képességek (hit, remény, szeretet) által Istent még jobban megismerhetjük. Ilyen ismeret például Isten neve, melyet a legnagyobb ószövetségi prófétán, Mózesen keresztül nyilatkoztatott ki: a Szent Négybetűs (יהוה) istennevet, melyet tulajdonul lefoglalt magának. Isten kinyilatkoztatott és tulajdonul lefoglalt nevének jelentősége miben áll? A „Jahvé” nevet a különböző szemita népek ugyancsak használták különböző megszemélyesített — istenített — természeti erőkre alkalmazva. Azonban Isten, mikor örök és szabad rendelésénél fogva úgy rendezte az üdvtörténetet, hogy egy szemita pásztornépen, a zsidóságon mint eszköz-okon keresztül fogja a kinyilatkoztatást és az üdvösséget az egész világ számára adni, lefoglalta ezt a nevet magának, illetve annak mássalhangzóit, amelyek többféle ejtést tesznek lehetővé. Hasonlatos mindez ahhoz, hogy ugyanúgy kelesztett búzalisztből való egy közönséges kenyérszelet és „az” Ostya. Mégis, ez utóbbi már valami egészen mást jelöl ki, lényegileg elváltozott. Isten e névbe öltözvén a megtestesülést előre jelezte. A zsidóságnak, főleg a babiloni fogság után istenkáromlással ért fel a Szent Tetragrammaton kiejtése — az arám fordítás (amely egyben interpretáció is), a Targúm „aki Isten nevét kiejti, halállal lakoljon”-ként fordította a héber „aki Isten nevét káromolja, halállal lakoljon” parancsot. Egyedül a főpap ejthette ki az Engesztelés Napján. Elképzelhető, hogy ez egyfajta emberi túlbuzgóság eredménye volt, azonban Isten bölcsen a görbe úton is egyenest tud húzni. Mert mit is jelent a Szent Név? Ezt jelenti (egyes szám, első személyben): „Vagyok” — „Én vagyok”. Méghozzá a héber szerint nem úgy, mint változékony, múló korlátoltságú lény, hanem mint a létteljességet bíró Önvaló — maga „a” Lét (ipsum esse). Miben áll ennek jelentősége? Valakiről egyes szám harmadik személyben állításokat tehetek: „Isten szép.”; „X.Y. szép.”. Valakit egyes szám második személyben megszólíthatok: „Drága Isten!”; „Kedves X.Y.!”. Azonban az egyes szám első személyt birtoklom. Ezt nem mondhatja ki más önmagamra vonatkozóan, csak én. Isten így bölcs pedagógiával óva intett bármiféle hamis autotheizmustól.

Azonban ez súlyos egyoldalúsághoz vezethet. Ha az Önvaló csak egyetlen Alanyban áll fenn, ahogy bölcseleti spekulációjuk és szemlélődésük által hiszik ezt a hinduk, és ahogy a kinyilatkoztatás alapján hiszik ezt a zsidók, és az ő kinyilatkoztatásuk Mohamed általi eltorzítása révén vallják a muszlimok, akkor kettő, illetve három lehetőség marad csupán:

a) Ha a Teremtő és a teremtés között dualisztikus létszakadék van, azaz heterotheizmust tételezünk, akkor két eset lehetséges. Ha az isteni Létalany egyben Személy is (subsistentia cum persona), akkor az ilyen Istent csak rettegni lehet. Ilyen a tiszta zsidó és muszlim monotheizmus. Isten egy önkényúr, aki nárcisztikusan szerelmes önmagába, s ha teremt is, csupán udvartartást teremt. Az ilyen Isten tulajdonképpen csak a politheizmus kis, nárcisztikus és hatalmaskodó istenségeinek végletekig absztrahált alakja. Az ilyen Istennel szemben valóban csak két magatartás képzelhető el: rettegő és fatalista kiszolgálás, vagy ellene való totális lázadás. Ez utóbbi hamis istenkép vezetett el — bár más útvonalon — Marx, Nietzsche, Heidegger és Sartre, valamint Adorno istenkritikájához. Mivel a személy csak viszonylatban létezik, nem lehet egyedül. Ezért az ilyen nárcisztikus Abszolútum bizonyos értelemben szükségképpen kell, hogy teremtsen udvartartást magának, akik őt kiszolgálják önimádatában. Ha ez az isteni Létalany nem személy (subsistentia sine persona), hanem személytelen (személyfeletti, és nem személy alatti értelemben), akkor viszont nem törődik a világgal, nem nyilatkoztatja ki Önmagát, s nem szorul másra. Csupán egy Mozdulatlan Mozgató, aki önmagába fordult, s csak a szintén önmagába fordult kis istenségek azok, akik a világ kormányzásában részt vesznek, megnyilvánulnak a természeti (pl. villámlás, napsütés) és pszichés (pl. harag, szerelem) jelenségeken keresztül.

b) Marad még egy magatartás, amely elveti a Teremtő és a teremtés közötti létszakadékot és ontológiai monizmusával gyakorlatilag a hinduizmushoz társul. Ez a gyökere a zsidó kabbalisztikus és a muszlim szúfi miszticizmusban bennfoglaltan, vagy egyes képviselőiknél kifejezetten jelen lévő autotheizmusnak. Ez azonban fel nem oldható feszültséget eredményezett a zsidók és muszlimok által kinyilatkoztatottnak tekintett heterotheizmussal.

Hogyan oldja fel az előkészületi, ószövetségi kinyilatkoztatás eme belső feszültségét Jézus Krisztus? Ő a kulcsa mindennek, nélküle a gondolkodó ember valóban következetesen csak perennialista lehet. A kereszténység megtartja Isten abszolút transzcendenciáját, s az immanens világ autonóm létét, ami nem csupán látszatvalóság, vagy „fejlődő létrontás”. Mindezt úgy, hogy „elegyedés, de szétválasztás nélkül” áthatja Isten a legbelsőségesebben a külső teremtését.

A keresztény létszemlélet szerint nem csupán egy, hanem három Létalany (hüposztaszisz, subsistentia) által áll fenn az önvaló isteni Lényeg (óúszia, substantia), méghozzá úgy, hogy mindhárom osztatlanul, de elegyedés nélkül bírja az isteni természet teljességét. A keresztény értelemben vett három Létalany nem neoplatonikus értelemben vett „szerep” (proszopón), vagy hindu értelemben vett „maszk” (múrti). Ezért is (sok más mellett) különbözik a filozófiai spekulációból eredő, vagy az őskinyilatkoztatás előképébe rejtett és a vallási hagyományokban torzultan fennmaradt háromságtanoktól a keresztény misztérium. Ez kimutatja, hogy a belső isteni lényeg, az isteni Lét maga a Szeretet. „Isten szeretet” — mondta a szeretett tanítvány, János. A három isteni Létalany egymásbavalósággal (perikhorészisz) tartja fönn egymást. Az Atya teljes istenségét adja át a Fiúnak, s a Fiú ezt visszaadja úgy, hogy e kölcsönös egymásba tekintés, egymásba tükröződés, a Világosságnak a Világosságtól való születése, az észleleti (intellektuális) foganás (conceptio) által születő Fogalom (Conceptus) szeretete egy kölcsönös akarati lehelésből mint egyetlen lételvből magát a harmadik Létalanyt létesíti. Ez az „örök mában” van. Ez nem történik, hanem így volt, van és lesz: a Szerető — Szeretett — Szeretet hármasságának örökké állandó dinamizmusa. A szeretet a másikra (heterón) irányul: nem más mint létadás és létbenntartás, míg önmagamról megfeledkezvén önmagamat a másik szeretete — önfeledkezése — tartja létben. Isten önismerete és önszeretete annyira teljes, hogy (anélkül, hogy szükségképpen világot kéne teremtenie) három létalanyt képez, abban áll fenn. Ahhoz, hogy a háromság ne csupán egy „alsóbb létszint” legyen, mindháromnak létalanynak kell lennie, s ahhoz, hogy egymás felé szeretetáramlatot képezzenek, személyeknek is kell lenniük. E három létalany nem csupán egyetlen létalany három „szerepe” (szabellianizmus), és nem három elkülönülő lényegű isten (tritheizmus).

II.2. Történelemszemlélet

II.2.1. A perennialista történelemszemlélet

A perennializmus az egész történelmet — Baranyi Tibor Imre szavaival élve — „fejlődő létrontás”-nak tekinti. Ez logikusan következik a létszemléletéből. Ha az Abszolút Önvaló egyetlen — személyiségfeletti — Létalanyban áll fenn, amely kizárólag önmagára irányul, akkor minden e léten kívüli létesültség bizonyos értelemben negatív létaktus, tulajdonképpeni nem-lét. Így annak kioltása, meghaladása az elsőrendű cél. Ami valóságos, nem látszat szerinti szenvedés van a világban, az tulajdonképpen eme Abszolút Önvaló „szenvedése”, ahol a Lét, a Tudat és az Akarat nem egybevágó. Az egyes egyedekbe különböző szinteken beleszorult, az Önvalóból „kiáramlott, és nem teremtett” (emanált) lét önmagába vágyik vissza. Teljesen önmaga, egyedüli önmaga akar lenni. Ezt vallották a különböző vallásokban és filozófiákban megjelenő autotheista miszticizmusra épülő iskolák, melyeket már fentebb említettünk.

Eme „visszatérés” útja az intellektuális és spirituális metafizikai tradíció. Ez három tényezőből áll: a szolipszizmus valóságának tételezéséből; az eszmélési-értési (intellektuális) vonalon a fogalmak végletes, apofatikus úton történő meghaladási kísérletéből (ennek egyik megnyilvánulása a „felett” és „túl” típusú helyhatározók, illetve az ezekkel megegyező latin, görög, szanszkrit, páli stb. prefixumok és prepozíciók halmozása); és végül a szellemi-akarati (spirituális) vonalon a tantrikus jellegű rituális megvalósításból. E háromnak — Buji Ferenc szavaival élve — „felbonthatatlan egységet” kell alkotniuk. A hagyományos — arisztotelészi értelemben vett — logika elégtelenségének állítása az „analogia entis”-nek (a létezők arányos hasonlatosságának) hagyományos hindu tagadásából következik. Ha a világ csak egy elvarázsoltság, egy rémálom, akkor semmi sem állítható az ember tudati szintjén bizonyosan az Abszolút Önvalóról. Ennek meghaladását jelölik „gondolkozás feletti tudatállapot” néven. A tantrikusságot illetően pedig azon az állásponton vannak, hogy „minden spirituális ösvény” a kali-yuga (ólom-korszak) fázisában már elveszítette érvényességét, így ennek mint elvnek alkalmazása lehet egyedül hatékony. Kiindulópontja az eleve mérgezett világ, melyben — a tantrikus elven nyugvó gyakorlatokkal, elsősorban a yoga segítségével — a „mérgeket” „életelixírré” lehet átalakítani (transzmutálni). Ezt — a hindu gondolkodás képének segítségével — „tigrislovaglás” néven illetik a perennialisták. A tigris itt a vesztébe rohanó világ jelképe, melyet meglovagolva uralkodhatunk felette. Mit jelent mindez a gyakorlatban? Kettős erkölcsöt, mikor is az egyébként negatív, „anyagivá dermedtnek” titulált cselekvésekkel „az idő irányával szemben” ellentétesség tételezhető. Konrkét példával élve, ilyen volt az ún. templomi prostitúció, vagy bizonyos közösségek (pl. katharok) közösségi promiszkuitása. „Látszólag” paráználkodunk, a „valóságban” — az „exoterikus” szinten egyébként bűnösnek tűnő cselekvés felett —, vagyis „ezoterikus” értelemben véve meghaladjuk a bűnös világot. Ez volt az ókori szofisták, a középkori katharok sokak által ismert kettős erkölcsének alapja. Ha az emberi „illuzórikus én” tobzódik, fosztogat, erotomán, az nem „én vagyok”, mivel én az „Abszolút Önvaló” vagyok.

A tiszta Lét tiszta megvalósultság (actus purus) — nincs benne lehetőségi lét (potentia). Minden teremtmény ezzel szemben kettős természettel bír: ténylegességből (actus) és lehetőségből (potentia) áll össze. Az idő a változás mértéke, azaz átmenet a lehetőségből ténylegességbe. Minden változás e rendszerben, mint az idő előrehaladása csak körforgásos vergődés, illetőleg folyamatos létrontás (egy teljes világcikluson belül, az aranykortól az ólomkorig bezárólag). A létesült létnek és a változásnak, azaz magának a történelemnek, a teremtményi létnek így nincs értelme, célja. Az egyetlen cél a visszatérés a Metafzikai Abszolútum létállapotába minden létesülés kioltásával.

II.2.2. A keresztény történelemszemlélet

Mit mond ezzel szemben a kereszténység? Isten nemcsak befelé, hanem kifelé is szeretet. Ő nemcsak elképzeli (imaginálja) a világot, hanem mindenhatóságánál fogva a semmiből létbe is hozza. Ez nem negatív dolog, ez nem létrontás, hanem pozitív tett. A világ nem látszat, nem vicc, nem egy rémálom, hanem realitás. A teremtett létezők önmagukban nem lelik sem eredetüket sem céljukat, azonban mivel céljukat, a boldogságot csak az eredetükben találhatják meg, ezért szükséges, hogy arra az ontológiailag Másra megnyíljanak: viszontszeressék az Irgalmas Szeretetet. A végső cél a világ átistenülése a teremtetlen és a teremtett lét „elegyedés, de szétválás nélküli” szerető egységében. Hasonlatosan a Hóreb-hegyi lángoló, de el nem égő csipkebokorhoz, mely csupán halvány előképe volt a Krisztus Thábor-hegyi elváltozásának! Ahogy a gótikus üvegablakon áttör a fény, úgy fog elváltozni létének kioltása nélkül a világ!

Ha az isteni létalanyok befelé személyes önátadása képezi az Abszolút Létet, akkor az ennek képmására teremtett teremtmények relatív létének is ennek mintájára kell alakulnia. A történelemnek, a relatív létezők változásának, cselekedeteinek így értelme és célja van, azonban nem önmagába fordult célja, hanem az Istenre, az egészen Másikra nyitott célja. A perennializmusban nincs célja a relatív létnek: az egyetlen cél az értelmetlen idő kerekének visszaforgatása majd meghaladása általi elérése örökkévalóságnak.

Isten kerubokkal zárta el a Paradicsom kapuját: nincs visszaút. Nincs más út, csak a huszáros előremenekülés. Nem lesz újra paradicsomi állapot, amely önmagában is még tökéletesebbre nyitott állapot volt. A vesztébe zuhanó világot Isten irgalmas szeretete megmenti, ő a „nem” ellenére is meg akar testesülni, szeretni, létben akarja tartani belső lényege és önmagához való hűsége által e megváltásra váró világot!

Mi is volt az ember bukásának alapja? A Fa Isten jelképe, aki tengelye, mértéke az alsó, középső és felső világoknak is. Gyermeke, gyümölcse az ember. Ő az objektív mértéke a jónak és rossznak, azaz a cselekvés útjának, mely a célhoz, az örök élethez vezethet. A sátán legnagyobb kísértése pont az az autotheista önistenítésre való buzdítás volt, ami a saját bukását is előidézte: „non serviam”. Nem akarta elfogadni teremtményi létét, azonban ezzel szembe menni, önmagunkat isteníteni az igazi illúzió, az igazi, pokoli rémálom, az igazi mayá. Az ember csak úgy istenülhet át, érheti el végcélját, ha „titokzatos csere” által Isten fölveszi az emberi természetet, s mi megkapjuk általa ajándékba a természetünk feletti (természetes képességeink által el nem érhető) isteni természetet, a fogadott fiúságot. Ez a makrokozmosz, és benne a mikrokozmosz célja. Mi nem vagyunk természet szerint isteniek, de ha Isten önmagát nekünk ajándékozza, létrejöhet az irgalmas szeretetben történő csere.

Ez történt meg Jézus Krisztusban. Érdekes összehasonlítani Buddha és Jézus alakját és halálát. Buddha célja az eredetbe való visszatérés, ami az Egyetlen Önvaló megszabadítását jelenti a teremtett lét illúziójából. A köldöknéző Buddha lótuszülésben törekedett elérni a nirvána állapotát, olyan állapotban, mely a magzat helyzetéhez hasonlít, aki önmagába, eredetébe, létesülése „elé” fordul. Jézus Krisztus pedig kitárt karokkal ölelt át minden embert élete virágjában átadott életével — nem Önmagával, hanem velünk törődött. Ez a világ, a bűnnel megjelölt világ, ez az élet a halál keresztjével végződik — mindannyiunk élete. Krisztus nem mondta, hogy ez a világ illúzió, hanem a legteljesebben szembenézett vele, a legmélyebben belétestesült értünk bűnné, de nem bűnössé lett. Általa és nem önmagunk által juthatunk csak az Atyához a Szentlélekben. Ez a világ illúzió, vagy keserű értelmetlenség? Egyik sem. A kereszt Krisztusban az Élet fájává vált, a Bárány vérével bekent kapuvá — a gyümölcs a fára visszaszegeztetett. Minden értelmet nyert a megtestesült Értelemben.

III. Összegzés

	PERENNIALIZMUS	KERESZTÉNYSÉG
AZ ABSZOLÚTUM ÉS A RELATÍVUM (ISTEN ÉS VILÁG) VISZONYA	ONTOLÓGIAI MONIZMUS Egyetlen létvalóság van: a Metafizikai Abszolútum. Ehhez képest minden illúzió (mayá).	ONTOLÓGIAI DUALIZMUS Két létvalóság van: az Abszolútumként aposztrofálható Isten, és a rajta kívül álló, semmiből létbe hívott teremtése.
AZ ABSZOLÚTUM BELSŐ LÉTE	EGYALANYÚSÁG Egyedül Isten alanyi öntudata nem illúzió, Aki önmagára (autón) irányul. Az isteni Létalany lényegileg öntételező szolipszista.	HÁROMALANYÚSÁG Isten három alanyi öntudatban áll fenn, ahol mindegyik a másik (heterón) kettő, vele egylényegű alanyiságra irányul. Az isten Létalanyok lényegileg mástételező altruisták.
AZ ABSZOLÚTUM KÜLSŐ TEVÉKENYSÉGE	ELSZAKADÁS A külső, „szamszárai” lét végelemzésben egy illúzió, mely állandóan egy aranykortól egy ólomkorig folytatólagosan hanyatlik, majd ezt egy újabb aranykor követi. Azonban az aranykor is gyakorlatilag létesültség, így végső fokon ebből is szabadulni kell. A létesült világ nem más, mint a tételezett Abszolút Önvaló „rémálma”, mely álomból fel kell ébreszteni. A megváltás (móksa) így nem más, mint a létesülés megszüntetése, az Abszolút Önvaló felébresztése.	MEGTESTESÜLÉS Az isteni abszolút valóságon kívüli külső és relatív lét valóságos lényeggel (essentia), állaggal (substantia) és természettel (natura) bíró valóság, melyet szerető gondviselésből teremtett a semmiből a Szentháromságos Egységben fennálló Abszolútum. Aki befelé szeretet (létátadás), az kifelé is az. Így a létesülés nem „létrontás”, hanem pozitív aktus. A cél nem a teremtett kozmosz „kioltása”, hanem annak a teremtetlen Léttel való egyesítése. Ez az „elegyedés, de szétválasztás” nélküli megváltás legteljesebben az Ige megtestesülésében vált valóra, és vált lehetővé.

Röviden fölvázoltuk a perennialista iskolának és Krisztus Egyházának tanítását. Világossá vált, hogy a kettő tanítása kölcsönösen kizárja egymást. Mindenki szabadon választhat, melyik tekintélyét fogadja el, kinek hisz. Választani kell, mert két úrnak nem lehet szolgálni. Adja Isten, hogy mindenki az Út útját válassza, s így Élete legyen az Igazságban!

Úgy legyen!

(AMDG - http://amdg.betiltva.com/)

Gondolatok a destruktív "modern művészet" kritikája mentén, egy tradicionalista tollából

Napjaink oligofrén társadalma felettébb könnyen átsiklik bizonyos össze nem egyeztethető dolgok és fogalmak összeházasításán és azok »békés egymás mellett élése« szemernyi megütközést sem kelt benne. – Ez nem is különösebben meglepő, lévén: meglehetősen régóta a gondolkozást a fluktuáló – hogy úgy mondjuk – asszociatív – és jóformán összefüggéstelen – felmerülő »gondolatok« [mint érzelmi–emotív »benyomások« dermedtsége] vertexével – és az ebben való tobzódással – azonosítják – amit igyekeznek is piedesztálra emelni korunkban. Ehhez járul a nyelv, a szavak degenerálódása [»fejlődési(nek nevezett) folyamata«] is, amely révén – miként a szavak is lehetnek szimbólumok –: maguk a szimbólumok is »elzáródnak« az ember elől – mintegy öngerjesztő folyamatként még tovább debilizálva az egyént. – Mindez a kor általános létrendi válságának tipikus szimptómája [ΠΤΩΜΑ]. [És ezen összefüggés és néhány – talán kevésbé nyilvánvaló, de annál károsabb – megnyilvánulása, mint például a szalon-prolik »kőkemény konzervativizmusa« internetes »szleng«-gel körítve külön kitérőt is megérne.] Ennek egy eklatáns példája a »rosszul fordított/ értelmezett« szellem – és így a szellemiség – [ΠΝΕΥΜΑ, spiritus] lélekkel – és így a lelkiséggel –  [ΨΥΧΗ, anima] történő összemosásának–azonosításának igen hosszú folyamata, ami – mintegy inverzbe fordulván – annál gyorsabban azonosított végül minden »lelki«-t is egyben a »szellemi«-vel. Eme deviáció tulajdonképpen nem is csak a »lelkin túliak« összességét zárja el az ember elől, hanem – mintegy »trójai falóként« – az illetéktelen és otromba, teljesen a test [ΣΩΜΑ / ΣΑΡΞ] jegyében álló »kutatások« számára is vindikálja az e területekre történő betörés és az ezekről történő – quasi »ex cathedra« – nyilatkozás »jogá«-t, miként teszi ezt például a pszichológia – teljesen materialista és vulgáris »evolucionista« alapokról kiindulva. Ennek »ellenpontja« – kiegészítve azt – a vulgár- ezo látványosan feminin karakterű mesevilága, mely vegytiszta materialista [egészen pontosan: materialisztikus] célokkal – mintegy »színesítésképpen« az életet –, a szinte tapintható lelki megrázkódtatást csillapítani vagy – sokkal inkább: – tompítani akaró »nemesebb« célokkal bővíti a repertoárt. Mindezek következtében tehát a »spiritualitás« mentális, testi [!], és talán lelki »gyorssegély« szintjére helyeztetik – és ez a »bővítés/gazdagítás« egyik tipikus megnyilvánulása a par excellence – tehát: lefelé – nivellálásnak, ami az illetéktelent »megilleti«, és amitől nem maradt ment az Egyház sem, amire futólag még visszatérünk…
De tetten érhető a művészetek quasi-pontifexi területén is, ahol is az imitatio Deiként felfogható tett lassan »átszíneződött«, mígnem végül teljesen elvesztette »forma«-ját, és azzá a színtelen–szín nélküli magamutogatássá [(vonatkoztatási pont nélküli) ego projekcióvá] degenerálódott, ami tulajdon céljának ellen képe. Az imitatio Dei ugyanis mintegy implikálja a Teremtés nem negatív, nem kárhoztatandó jellegét, a test elutasításának bűnét – ami nélkül is tulajdonképpen ez a Teremtés sem lehetne az, ami; keresztényként pedig némileg »vakmerő« dolog Isten Teremtését korholni. A probléma ugyanis nem a testtel van – a testi szemlélet dominanciájával és annak abszolutizálásával. A »művészet«, az »alkotás« –, ahogy ma fellengzősen a vergődő sznobok [sine non-vilitate] »entellektüel« közegekben kiemelik – és a »mű«, maga »az alkotás« szemlélhető ugyan több szempontból és több szintről [nem számítván a post-modern se füle-se farka zagyvalékok »nem értelmező értelmezései«-t], de az, hogy legalább gyönyörködtessen, az »izmusok« által – némely tekintetben – jogos problémafelvetések teljesen dilettáns »megoldásai« előtt fel sem merült. [Természetesen eme »esztéticizmus« lényegről elterelő jellegéről is le lehetne rántani a leplet, de korunk – obszcén – mélyrepüléséhez mérten még ez is meghódíthatatlan magaslatként tornyosul elénk.] Az, hogy esetleg »meg is jelenítsen«, netán még »szimbolizáljon« is valamit ténylegesen, valami puszta önmagánál többre utaljon, már szóba sem érdemes hozni. Ezek között a »művészek« között ugyanis elenyészően kevés az értékelhető vagy annak vélt – ennek oka többek között az is, hogy még a »helyes irányultságúak« is elvétve tudnak valóban felmutatni valamit a puszta törekvésen túl, mivel: alkalmatlan eszközökhöz nyúlnak – talán beidegződésből, talán csupán a konvenciókhoz való idomulás miatt.
A »lényeg« teljesen áthelyeződött a felületre. Eleinte még megpróbáltak sompolyogni afféle kitételekkel, hogy »a forma lebontásával« akarnak rávilágítani erre vagy arra [ezt ad absurdum Malevics vitte], de ezek a már említett lelki–érzelmi–hangulati »benyomások« szépen lassan lelki– érzelmi–hangulati klisékké merevedtek, figyelmük pedig legjobb esetben is a felületet pásztázta csupán; erőfeszítéseik jó esetben is csak a felszínt karcolgatják, ha nem egyenesen katagógikusak. Az évszázadok folyamán mind jobban előretörő individualizmusuk –, mely semmit sem tud »a névtelenség kettős értelméről« [sőt, a »maszk« (ΠΡΟΣΩΠΟΝ, persona) felületéről leverődő fényről sem, csupán a maszk árnyairól (ego)] – termékeny talajra hullt; a pszichologizálás bevonásával, felemlegetésével némi »tudományos« –, így tehát: elismerendő – sikert is begyűjthetni véltek. Ezzel szemben a szomorú valóság az, hogy egyáltalán értékelhető irányzatok is csak alig jöttek létre – és sajnos ezek sem a maguk egészében azok, hanem csak bizonyos tekintetben [például a futurizmus kezdetét követő korai szakasza vagy a szürrealizmus bizonyos egyének részéről]. Ami mindezen irányzatokat legjobban jellemzi, az így összegezhető: banális és bóvli. – Banális[nál is banálisabb] »témaválasztások« – és bóvli kivitelezés, dilettáns és – legjobb esetben is csak – amateur megvalósítás. Különös mélyrepülés ez a szimbolizmus és a szecesszió után. A »de gustibus…« lapos és semmitmondóan elkenő »elve« kapcsán pedig megjegyezzük csupán: »van, aki a rútat szereti« – így a szépséghez való viszony lehet ugyan »relatív«, ám ettől még maga a szépség: örök. Lényegtelen, semmitmondó, ronda és otromba – circulus vitiosus. – Évszázados próbálkozás az embert hozzászoktatni, kondicionálni erre és ehhez, elfogadtatni vele – eredménytelenül. Jórészt eredménytelenül… Az efféle kiállítások – őszinte érdeklődés hiányában – konganak az ürességtől; csak a megnyitók »ingyen kaja- pia« féle »attrakciói« körül rajzó sznobok, és a művészeti képzésben részt vevők már kellően alakított és megfertőzött »felvilágosult« »értői« közelítenek ezekhez a helyekhez és adják derékhadát a látogatóknak, no és persze a »műveltek«, ingyen osztogatott brossura irodalmukból elővarázsolt »ismereteik«-kel és »igazságaik«-kal traktálják kísérőiket, »demonstrálván hozzáértésüket«. Így eszi be lassan magát mégis csak az infra- kulturális mocsok a köztudatba, mintegy elismertséget – és ezáltal: »megszokottság«-ot – biztosítván magának; így száll alá az individualizmus útján az ember szémi-, szub- és infra-humánus terrénumokon való vegetációs szintekre, és ahol már az egyéni hóbortok és rögeszmék erénnyé nemesülnek. Így például igen szomorú, hogy Pécsen, »a progresszió fellegvárában« [parafrazálva a »magát minden rendszerben jól érző« egyik klisé-gyáros kitételét] ezek a domináns tendenciák; az építészeti és köztéri felújítások, a nyíló kiállítások révén, a város megjelenésében teljes mértékben a »modern törekvések«-re behuzalozott – Pécs, az egyik első püspöki megye székhelye. A dinasztiahű Csontváry- gyűjteményt leszámítva szinte kizárólag a »balos« irány érvényesül volt szabadkőművesek [Zsolnay], »progresszívek« és »demokraták« [Bauhaus], a Tanácsköztársaságot tevőlegesen is támogató valamint ki is szolgáló értelmiségi »szabadgondolkodók« és »filantrópok« [Nyolcak, vagy a bauhausos Bortnyik], »Franciaországba szakadt« és onnan a »szocializmussal kokettáló« [Vasarely] személyek favorizálásával. Jellemző a szerző e – Bauhaus-befolyás alatt is álló – meglátására, miszerint is a mérnököt a művésszel akarta »harmonizálni«. Tehát: a több évtizedes »gyakorlat« folyományaként az Európa Kulturális Fővárosa rendezvénysorozat keretein belül is a pénz ilyen kiállításokra ment el – akik kommunista plakátokat terveztek, jóban voltak ezekkel a körökkel, és akik közül még Lukács György a legkevésbé kompromittáló…
Ennek »gyönyörű példája« a Tihanyi jegyezte Szamuely- portré [amely sajnos – reméljük: csak örökre – »lappang«]. Ennyit mondhatunk a »politikailag független« és »nem elkötelezett« művészet kívánalmairól és pártolásáról, amit minden deklaratíve jobboldali művész esetében számonkérnek. A mocsok mindent belep. 

De mit is várhatnánk egy olyan várostól, ahol egészen a közelmúltig állhatott dr. Doktor Sándor szobra… [Egy másik sötét alak, Károlyi Mihály szobrát sajnos csak »áthelyezni« sikerült, mert Siófok nagylelkűen »befogadja« a – kizárólag tájékozatlanok és félreérttetők által valamilyen furcsa módon tisztelt, és még a demokratává vedlett volt MSZMP KB tag történész professor emerita révén is politikailag dilettánsnak és tutyi-mutyinak tartott – »neves szülött«-et.] [Nemzetközileg: a Szovjetuniót és Kínát is megjárt »szociálisan érzékeny« Sartre – szemben mondjuk a »nem szalonképes« Arno Brekerrel. (Lásd utóbbi botrányos posztumusz megnyitóját Nörvenichben.)] De tovább megyünk: a művészet nem baloldali, a művész nem lehet baloldali – ha művész; a művészet: imitatio Dei, nem umbra naturatæ. És a vallás ment’ maradt-e mindettől? Aligha; elég megnézni az »idők hangjait meghalló« idomulási kísérletek e területen is jelentkező példáiként
Cocteau szörnyűségeit Metzben, a Notre Dame de France-ban Villefranche-sur-Merben, esetleg a Chagall-féle üvegeket Kentben a metzi katedrálisban, netán Le Corbusier »kápolnájá«-t Ronchamp-ban , hogy tovább ne is soroljuk a sajnálatos példákat. Ezekmár valóban »az idők jelei«?… 

[Audió-vizuális terror vizuális oldalára koncentráltunk, az auditív részekre, azok körülményes és szerteágazó volta miatt jelen írásban nem térünk
ki.]

Írta: Subrusticus Centri℗etalis