Római
Katolikus Egyházunk e napon ünnepli Xavéri Szent Ferenc hitvallónkat, aki az
apostolok ideje óta talán a legtöbbet tett a kereszténység terjesztése
érdekében.
Az ifjú Ferenc, aki a baszk főnemesség egyik
legreményteljesebb sarja volt, életének elejétől kezdve jobban kapott a tanulásra,
mint a lovagi gyakorlatokra, így szülei megfelelő tanítók fogadásával
gondoskodtak róla, hogy már odahaza megszerezze a magasabb tanulmányokhoz a
szükséges előismereteket. 1525 őszén Párizsba érkezett, hogy megkezdje
bölcseleti és teológiai tanulmányait. Öt évvel később már a bölcselet doktora
lett és kevéssel rá a Beauvais-kollégiumban egyetemi tanszéket nyert.
Közben lelki életében nagy
változás állott be, melyben Loyolai Szent Ignácnak volt főrésze. Ignác éles
szemével rögtön meglátta a nagyratörő ifjú lelke mélyén rejlő természetfölötti
kincseket és igyekezett Őt megnyerni. Ez azonban nem ment könnyen, Ferencet
ugyanis abban az időben merőben világias célok hevítették, így Ignác
közeledését hideg tartózkodással fogadta. Azonban mikor Ignác egy bizalmasabb
beszélgetés alkalmával felvetette az evangélium nagy sorsdöntő kérdését: „Mit
használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkének kárát
vallja…” – egyszerre felderengett neki egész eddigi életének és célkitűzéseinek
hiábavalósága, s innentől kezdve teljesen Szent Ignácra bízta lelki vezetését.
1534. augusztus 15-én a
montmartre-i Chapelle du Saint Martyre-ban ő is megfogadta, hogy az evangélium
terjesztése miatt a Szentföldre megy, és onnét hazatérve minden tudását és
erejét a pápa rendelkezésére bocsájtja. Fogadalmának megfelelően két évvel
később Lotharingián és Németországon át Velencébe indult. Itt vette fel az
egyházi rend szentségét; de első szentmiséjét csak negyvennapi visszavonultság
és szigorú vezeklés után merte csak bemutatni. Azonban időközben kiderült, hogy
a szentföldi út terve az akkor dúló török-velencei háború miatt kivihetetlen,
Bolognába vonult, ahonnan később Rómába ment, ahol másodmagával átvette a San
Lorenzo in Damaso-templom lelki vezetését. Itt érte III. János portugál király
levele, melyben a király néhány alkalmas hithirdetőnek Indiába való küldését
kérte Szent Ignáctól, aki egyből Ferencre gondolt. Miután III. Pál pápától
legátusi kinevezést nyert, Sousa de Alfonz indiai alkirály társaságában
elindult nevezetes útjára, mellyel örök időkre beírta nevét a katolikus
hitterjesztés történetébe. India földjét tizenhárom hónapnyi vergődés után csak
1542. májusában érte el.
Ferenc szinte azonnal munkához is
látott: kis csengettyűvel kezében járta Goa utcáit és felszólította a szülőket,
hogy engedjék hozzá gyermekeiket hitoktatásra. Fáradhatatlan munkájának
köszönhetően a gyermekek száma rohamosan növekedett, s nyomukban a felnőttek is
érdeklődni kezdtek a tanító oktatásai iránt. Alig három hónappal megérkezése
után azt jelentette Rómába, hogy annyian jönnek hozzá gyónni, hogy tíz ember
munkájával sem tudná valamennyit kielégíteni. 1542-ben, néhány nagylelkű jótevő
segítségével sikerült megnyitnia a goai Szent Pál-kollégiumot, mely a
bennszülöttek nyelvét értő hithirdetőket volt hivatva nevelni.
Goából a
félsziget délnyugati csücskén fekvő Halászpartra távozott. Kis megszakításokkal
másfél évig időzött a földhöz ragadt halászok között, de munkája nem maradt
nyom nélkül: malabári nyelvre fordította a katekizmust, leírta és megtanultatta
a fontosabb imádságokat, főleg pedig prédikált és keresztelt. Volt nap, mikor
egész falut megkeresztelt. Nem kevésbé bámulatos eredményt ért el a
Halászparttal szomszédos Travancor tartományban. Itt történt meg ugyani
először, hogy beszédeit olyan emberek is megértették, akiknek nyelve merőben
eltért az általa használt parav nyelvjárástól. Rövid idő alatt egész törzseket
nyert meg a kereszténységnek, többek között ennek is tudható be, hogy egyetlen
hónap alatt körülbelül tízezer embert keresztelt meg.
1545-ben
Malakkába, a távolkelet legromlottabb városába indult. Itt is úgy kezdte, mint
Goában: csengettyűjével a kezében maga köré gyűjtötte a gyerekeket és hangos
szóval felszólított őket: „Imádkozzatok azokért, akik halálos bűben élnek!”.
Mikor aztán elég gyermek és felnőtt gyűlt köréje, a meggyőződés
ellenállhatatlan erejével szólt Isten irgalmasságáról és a bűn utálatosságáról.
Az eredmény itt sem maradt el: rengeteg pogány, sőt zsidó megtért Ferenc
hatására. Közben több szigetre és szigetcsoportra is ellátogatott, hirdette az
evangéliumot, majd visszatért Malakkába, hogy folytassa megkezdett művét.
Második
malakkai időzése alatt hallott Japán felfedezéséről. A hír gyújtó hatása alatt
elhatározta, hogy maga viszi meg a messze távolban fekvő országba az
evangéliumi örömhírt.
1549 áprilisában Anger Pállal, az
első japán kereszténnyel és két szolgájával elindult a „Felkelő nap országába”,
hová éppen Nagyboldogasszony napján érkezett meg. Első állomása Kagosima volt,
amelynek fejedelme nagy tisztességgel fogadta és teljes szabadságot adott neki
az Evangélium hirdetésére. Anger segítségével japánra fordított a katekizmus
kivonatát, s mikor már valamennyire törte a nyelvet, kidolgozott és
szóról-szóra megtanult egy beszédet és ezzel indult térítő útjára. A kezdeti
nehézségek ellenére a város lakói közül mintegy százan megkeresztelkedtek. Az
ottani pogány papok, a bonzok izgatására azonban el kellett hagynia Kagosimát.
Innen Firandába ment, ahol virágzó hitközségeket alapított. Itt elhatározta,
hogy egészen Meákóig előrehatol. Azonban a városban eltöltött ideje alatt fel
kellett ismernie, hogy az aratás ideje még messze van. Visszatért tehát
Firandába, majd hazaindult Goába.
Mivel az Úr
házáért égő szent buzgósága nem hagyta nyugodni, elhatározta, hogy Kínán
keresztül kísérli meg megtérítésüket, ugyanis úgy látta, hogy a japánok
életmód, műveltség és vallás tekintetében is a kínaiaktól függnek. Sok nehézség
leküzdése árán 1552 őszén szerencsésen
eljutott a Szancsán-szigetre, az egyetlen helyre, ahol a kínaiaknak szabad volt
az idegenekkel érintkeznie. Tervét azonban nem tudta megvalósítani, mert az a
kínai ember, akinek a megbeszéltek szerint át kellett volna őt csempésznie a
határon, cserbenhagyta, így egészen magára maradt ebben a teljes
elhagyatottságban tört rá a halálos betegség. Pap, orvos és betegápoló nélkül tengődött
több napon át egy nyomorúságos viskóban, míg a könyörületes Isten december 2-án
meg nem váltotta szenvedéseitől.
Páratlan
alázatossága a mintaszerű szerzetes képét varázsolja elénk: szerzeteskorában
mindig térden állva írta elöljáróinak szóló leveleit. De még alázatosságánál is
nagyobb volt Istenbe vetett bizalma, mely soha, még a legnehezebb körülmények
között sem rendült meg. Élt-halt a lelkek üdvösségéért. „Lelkeket, lelkeket adj
nekem Uram!”, ez volt állandó imádsága. Hűségét azzal jutalmazta az Úr, hogy
csodatevő hatalommal tüntette ki, s a nyelvek adományán kívül megadta neki a
betegek gyógyításának kegyelmét is. Sőt, még holta után sem szűnt meg csodákat
művelni: mikor holttestét 1553. március 22-én Malakkába vitték, a városszerte
dühöngő pestis, mintha csak elvágták volna, egyszerre megszűnt.
Imádkozzunk hát ezen a napon az összes
missziók mennyei patrónusához, Xavéri Szent Ferenchez, hogy közbenjárására
támasszon az Úr Hozzá hasonló térítőket, akikben a mai időkben legalább annyira
hiányt szenvedünk, mint akkoriban a Keresztény Európán kívül!
Gloria Tibi Domine!
Felhasznált irodalom: Szentek élete az év minden
napjára. IV. kötet. Szerk.: Schütz Antal. Budapest, 1933.
Christifidelis
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése