„Lelkeket, lelkeket adj nekem Uram!”

Római Katolikus Egyházunk e napon ünnepli Xavéri Szent Ferenc hitvallónkat, aki az apostolok ideje óta talán a legtöbbet tett a kereszténység terjesztése érdekében.

 Az ifjú Ferenc, aki a baszk főnemesség egyik legreményteljesebb sarja volt, életének elejétől kezdve jobban kapott a tanulásra, mint a lovagi gyakorlatokra, így szülei megfelelő tanítók fogadásával gondoskodtak róla, hogy már odahaza megszerezze a magasabb tanulmányokhoz a szükséges előismereteket. 1525 őszén Párizsba érkezett, hogy megkezdje bölcseleti és teológiai tanulmányait. Öt évvel később már a bölcselet doktora lett és kevéssel rá a Beauvais-kollégiumban egyetemi tanszéket nyert.

Közben lelki életében nagy változás állott be, melyben Loyolai Szent Ignácnak volt főrésze. Ignác éles szemével rögtön meglátta a nagyratörő ifjú lelke mélyén rejlő természetfölötti kincseket és igyekezett Őt megnyerni. Ez azonban nem ment könnyen, Ferencet ugyanis abban az időben merőben világias célok hevítették, így Ignác közeledését hideg tartózkodással fogadta. Azonban mikor Ignác egy bizalmasabb beszélgetés alkalmával felvetette az evangélium nagy sorsdöntő kérdését: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkének kárát vallja…” – egyszerre felderengett neki egész eddigi életének és célkitűzéseinek hiábavalósága, s innentől kezdve teljesen Szent Ignácra bízta lelki vezetését.

1534. augusztus 15-én a montmartre-i Chapelle du Saint Martyre-ban ő is megfogadta, hogy az evangélium terjesztése miatt a Szentföldre megy, és onnét hazatérve minden tudását és erejét a pápa rendelkezésére bocsájtja. Fogadalmának megfelelően két évvel később Lotharingián és Németországon át Velencébe indult. Itt vette fel az egyházi rend szentségét; de első szentmiséjét csak negyvennapi visszavonultság és szigorú vezeklés után merte csak bemutatni. Azonban időközben kiderült, hogy a szentföldi út terve az akkor dúló török-velencei háború miatt kivihetetlen, Bolognába vonult, ahonnan később Rómába ment, ahol másodmagával átvette a San Lorenzo in Damaso-templom lelki vezetését. Itt érte III. János portugál király levele, melyben a király néhány alkalmas hithirdetőnek Indiába való küldését kérte Szent Ignáctól, aki egyből Ferencre gondolt. Miután III. Pál pápától legátusi kinevezést nyert, Sousa de Alfonz indiai alkirály társaságában elindult nevezetes útjára, mellyel örök időkre beírta nevét a katolikus hitterjesztés történetébe. India földjét tizenhárom hónapnyi vergődés után csak 1542. májusában érte el.

Ferenc szinte azonnal munkához is látott: kis csengettyűvel kezében járta Goa utcáit és felszólította a szülőket, hogy engedjék hozzá gyermekeiket hitoktatásra. Fáradhatatlan munkájának köszönhetően a gyermekek száma rohamosan növekedett, s nyomukban a felnőttek is érdeklődni kezdtek a tanító oktatásai iránt. Alig három hónappal megérkezése után azt jelentette Rómába, hogy annyian jönnek hozzá gyónni, hogy tíz ember munkájával sem tudná valamennyit kielégíteni. 1542-ben, néhány nagylelkű jótevő segítségével sikerült megnyitnia a goai Szent Pál-kollégiumot, mely a bennszülöttek nyelvét értő hithirdetőket volt hivatva nevelni.

Goából a félsziget délnyugati csücskén fekvő Halászpartra távozott. Kis megszakításokkal másfél évig időzött a földhöz ragadt halászok között, de munkája nem maradt nyom nélkül: malabári nyelvre fordította a katekizmust, leírta és megtanultatta a fontosabb imádságokat, főleg pedig prédikált és keresztelt. Volt nap, mikor egész falut megkeresztelt. Nem kevésbé bámulatos eredményt ért el a Halászparttal szomszédos Travancor tartományban. Itt történt meg ugyani először, hogy beszédeit olyan emberek is megértették, akiknek nyelve merőben eltért az általa használt parav nyelvjárástól. Rövid idő alatt egész törzseket nyert meg a kereszténységnek, többek között ennek is tudható be, hogy egyetlen hónap alatt körülbelül tízezer embert keresztelt meg.

1545-ben Malakkába, a távolkelet legromlottabb városába indult. Itt is úgy kezdte, mint Goában: csengettyűjével a kezében maga köré gyűjtötte a gyerekeket és hangos szóval felszólított őket: „Imádkozzatok azokért, akik halálos bűben élnek!”. Mikor aztán elég gyermek és felnőtt gyűlt köréje, a meggyőződés ellenállhatatlan erejével szólt Isten irgalmasságáról és a bűn utálatosságáról. Az eredmény itt sem maradt el: rengeteg pogány, sőt zsidó megtért Ferenc hatására. Közben több szigetre és szigetcsoportra is ellátogatott, hirdette az evangéliumot, majd visszatért Malakkába, hogy folytassa megkezdett művét.

Második malakkai időzése alatt hallott Japán felfedezéséről. A hír gyújtó hatása alatt elhatározta, hogy maga viszi meg a messze távolban fekvő országba az evangéliumi örömhírt.

1549 áprilisában Anger Pállal, az első japán kereszténnyel és két szolgájával elindult a „Felkelő nap országába”, hová éppen Nagyboldogasszony napján érkezett meg. Első állomása Kagosima volt, amelynek fejedelme nagy tisztességgel fogadta és teljes szabadságot adott neki az Evangélium hirdetésére. Anger segítségével japánra fordított a katekizmus kivonatát, s mikor már valamennyire törte a nyelvet, kidolgozott és szóról-szóra megtanult egy beszédet és ezzel indult térítő útjára. A kezdeti nehézségek ellenére a város lakói közül mintegy százan megkeresztelkedtek. Az ottani pogány papok, a bonzok izgatására azonban el kellett hagynia Kagosimát. Innen Firandába ment, ahol virágzó hitközségeket alapított. Itt elhatározta, hogy egészen Meákóig előrehatol. Azonban a városban eltöltött ideje alatt fel kellett ismernie, hogy az aratás ideje még messze van. Visszatért tehát Firandába, majd hazaindult Goába.

Mivel az Úr házáért égő szent buzgósága nem hagyta nyugodni, elhatározta, hogy Kínán keresztül kísérli meg megtérítésüket, ugyanis úgy látta, hogy a japánok életmód, műveltség és vallás tekintetében is a kínaiaktól függnek. Sok nehézség leküzdése árán  1552 őszén szerencsésen eljutott a Szancsán-szigetre, az egyetlen helyre, ahol a kínaiaknak szabad volt az idegenekkel érintkeznie. Tervét azonban nem tudta megvalósítani, mert az a kínai ember, akinek a megbeszéltek szerint át kellett volna őt csempésznie a határon, cserbenhagyta, így egészen magára maradt ebben a teljes elhagyatottságban tört rá a halálos betegség. Pap, orvos és betegápoló nélkül tengődött több napon át egy nyomorúságos viskóban, míg a könyörületes Isten december 2-án meg nem váltotta szenvedéseitől.

            Páratlan alázatossága a mintaszerű szerzetes képét varázsolja elénk: szerzeteskorában mindig térden állva írta elöljáróinak szóló leveleit. De még alázatosságánál is nagyobb volt Istenbe vetett bizalma, mely soha, még a legnehezebb körülmények között sem rendült meg. Élt-halt a lelkek üdvösségéért. „Lelkeket, lelkeket adj nekem Uram!”, ez volt állandó imádsága. Hűségét azzal jutalmazta az Úr, hogy csodatevő hatalommal tüntette ki, s a nyelvek adományán kívül megadta neki a betegek gyógyításának kegyelmét is. Sőt, még holta után sem szűnt meg csodákat művelni: mikor holttestét 1553. március 22-én Malakkába vitték, a városszerte dühöngő pestis, mintha csak elvágták volna, egyszerre megszűnt.

Imádkozzunk hát ezen a napon az összes missziók mennyei patrónusához, Xavéri Szent Ferenchez, hogy közbenjárására támasszon az Úr Hozzá hasonló térítőket, akikben a mai időkben legalább annyira hiányt szenvedünk, mint akkoriban a Keresztény Európán kívül!

Gloria Tibi Domine!

Felhasznált irodalom: Szentek élete az év minden napjára. IV. kötet. Szerk.: Schütz Antal. Budapest, 1933.

Christifidelis