A régi rítus mellett... összehasonlítás 4.

Az eddigiekben röviden kifejtettem olyan tényállásokat, melyek laikus hívő számára talán annyira nem szembetűnőek, bár lelkünk finomhangolása önmagától is képes hiányt felfedezni az előbb említett torzítások ismeretében. Most azonban két olyan témáról szeretnék beszélni, amelyekről talán a legelfogultabban tudnék nyilatkozni, mert a két nekem legkevésbé kedves változás, mely az életemben is nagy szerepet játszott/ játszik, ugyanis – úgy látom – bizonyos tekintetben e két oszlopon bukik meg az Istenre való odafigyelés. A latin nyelvről és a liturgikus zenéről van szó.

Kezdjük a latinnal. XII. Piusz pápa „Mediator Dei”(1947) enciklikájában így ír: „világos és nemes jele az egységnek és hatékony ellenszere a tiszta tan romlásának”.  Holt nyelv, sokan nem értik a jelentését, azonban a mondanivalója a nyilvánvalóbb. A misének nem az érthetőség az elsődleges tulajdonsága. Az ima őszinteségét nem befolyásolja, ugyanis a szavak csak eszközök csupán, „a szív bőségéből szól a száj” (a szív jelentése az „én”, azaz egész lényem!). Lelkünk mélységéből kell szólnia az imának, a szavak csupán megformálják, de legyünk őszinték: hányszor fordul elő velünk a hétköznapokban, hogy nem azt értettük egy mondatunkon, szavunkon, amit éreztünk, gondoltunk? Bizony rengetegszer. Ha Istennel való legszentebb találkozásra készülünk, nem méltó, hogy bizonytalanság, összeszedetlenség legyen a szavainkban, főként a pap szavaiban. A pap jár közben a népért, s az ő közbenjárásába nyelvi szinten bekapcsolódnunk nem szükséges, mivel az áldozati jelleg nem sérül (inkább akkor, ha megzavarjuk!).

A latin nyelv, mint már többé nem változó nyelv, maradandó jelentéstartalommal bír (hisz hétköznapi szavaink közt is néhol megbújik egy-egy latin kifejezés), így állítva az Egyház rendelkezésére egy pontos nyelvi arzenált, megvédve a hit eredetiségét. Az egységre, az egyetemességre kimondottan alkalmas, a pápa szavaival élve valóban katolikusnak mondható nyelv. A tudomány nyelve is javarészt latin, hisz ott is szükség van az összefogás érdekében a centralizált és kompatibilis jelhasználatra.

A hívek „érdekében” történt változtatás az érthetőség és részvétel tekintetében újabb törést okozott. Már megint egy új dimenzióban valósul meg – sajnos –, hogy nem hagyjuk az Urat szolgálni nekünk, hanem az emberi önzőség és önmegváltás lelkületével romboljuk a kijelölt utat. Az érv pedig: „személyesebb a kapcsolat, ha anyanyelvünkön hallgatjuk a szentmisét, s ez üdvös a lelkek számára, és én így tudok elmélyülni Istenben.” Bár így lenne, de a gyakorlat nem ezt mutatja. Nem járnak többen templomba, pusztán a nyelvi változtatás miatt. Másrészt kegyelmes dolog az őszinte odaadás és keresés, ám ennek is vannak szintjei. Olyan mélyre kell lemennünk, hogy lemondok (és ezáltal elismerem véges voltomat) arról a téveszmémről: én ezt értem és megértem. Képzettséggel és komoly lelki élettel persze nagyobb a valószínűsége, de megérthetem anélkül, hogy érteném és fordítva. Sokan hallgatják a magyarul imádkozó papot, de fel nem fogják (nem is foghatjuk fel, valljuk be őszintén!), hogy a szent könyörgésekben miért is imádkozik a pap. Épp ezért nem szükséges értenünk sem, csak bízni és odaadni magunkat az imával. Viszont az imának még is pontosnak kell lenni, így marad megoldásnak a latin nyelv. Sokat töprengtem, hogy dédnagyanyám – nem csak számomra szentéletű példája nyomán – hogyan tarthat ki hite mellett és milyen elszántan éli keresztény hitét, ezen belül hogy maradt meg a „szenvedélye” a szentmise irányába ennyi időn át; röviden: hogy verhetett benne gyökeret ilyen mélyen úgy, hogy gyerekkorától kezdve a II. Vatikáni Zsinatig latinul hallgatta, ráadásul kemény idők jártak a politikai síkon is. Még sokan vannak, akiknél a statisztika megdől felfedvén a valóságot, miszerint a mise nekünk adott ajándék, s nem pedig egy előadás vagy szónoklás.

A latin nyelv eltörlése által megszűnt a szent, a misztérium felé való érzékenység, a fenségesség. Szimbólum volt a maga nemében, ami azt jelentette, hogy a kereszténység mindig tartalmaz olyan mélységű titkokat, melyeket evilágban nem érthetünk meg. A latin nyelv emlékeztet erre. A 21. század emberét azonban nem lehet megszólítani a latin nyelvű misével, mert a mai modernizmus próbálja eltorzítani, egyszerűségre hivatkozva az ember életét. A mise mindig egy biztos pont a katolikus ember életében. A mai nem keresztény Európában ne csodálkozzunk, ha nincs összhangban az Egyház és a világ. Félmegoldások vannak, keveredések. Nekünk kell alkalmazkodni a miséhez, vagy annak mihozzánk? Jézusnak kell követni minket vagy nekünk Őt? A válasz egyértelmű és ésszerű. A mi Urunk már leereszkedett hozzánk, a legtöbbet adta, amit adhatott. Most rajtunk áll, mit válaszolunk. Nekünk kell felemelkedni Hozzá minden erőnkkel!

Ha a világ elkanyarodik a helyes útról, az helytelen és meg is látszik mai beteg világunkon. Ez katolikusoknak szól, mert a nem katolikusok nincsenek megérintve, még nem nyitott a szívük, hogy megértsék ezt. Aki viszont hivatott a mélységek bebarangolására, annak lelkiismerete nem nyugodhat e kérdéskörökben sem.

Visszakanyarodva, a latin nyelvet vették alapjául az egyházzenének. A 70-es évek „hippi mozgalmainak” „katolikus” irányba való torzulásaként létrejött gitáros énekek nem tudják kimeríteni azt a mélységet, melyekről beszéltünk és egy szentmisén nem is lehet ildomos. Felhígulhat tőle a templom (mint az Apácashow c. filmben), de az áldozatra irányuló figyelem feltornászásában nem sok szerepet játszhat. Én magam is játszottam ilyen közösségben, ezzel egyidőben a városi zenekarban is. Ezt azért említem meg, mert képtelenség a sok kottakeresés közt és egymásra figyelés között a szentmisére figyelni és próbálni elmélyülni abban. Megesett, hogy nem sok különbséget éltem meg egy koncert és egy miseszolgálat között. Ez nem kicsit aggasztott. Nagyon a felületre sodort. Azt gondolom, hogy ennyi erővel bárki összedobhat pár akkordot, ír egy megható szöveget, melyet telerak Isten és Jézus szent nevével és kész a misén játszható „egyházzene”, hisz az Egyház belőlünk is áll, hát jogunk van hozzá. A Egyháznak mi is tagjai vagyunk kétségtelen, de nem a tanító Egyháznak, mely szánkbaad szavakat, s vezeti liturgiánkat, zenéit összeválogatja. Az utóbbi feladat intézményesült megbízottja a kántor. Az egyszerűség végett elég egy személy, és ha valaki volt orgonahangversenyen, az tudja, hogy nincs párja a világon. Az, hogy vannak képzetelen és alkalmatlan kántorok, nem csökkenti a kántori szerep mértékét.

Vannak, akik katolikusnak vallják magukat és kimondottan nem szeretik a gregoriánt, mert iritálja őket. Felfoghatatlan. A gregorián nem csak egy stílus – ha úgy tetszik –, amit szeretni kell vagy nem! Lehet szeretni, de mindazonáltal egy olyan rendszer, mely egyszerűsége, szépséges nagyszerűségével ugyancsak alkalmas a liturgia bemutatásához. A 4. századtól ez lett a kersztény közösségnek, az Egyháznak énekes nyelve, mely egyszerűségben, hangterjedelemben, szépségben a legalkalmasabb arra, hogy a hívek közössége – merőrízve státuszát –  együtt tudjon részt venni a liturgiában.

fr. Gerbert

A régi rítus mellett... összehasonlítás 3.

Nos, ha már megértettük, hogy a szentmise, nem csupán közösségi összejövetel, hanem Jézus Krisztus, a mi Urunk golgotai keresztáldozatának mysteriumba burkolt megjelenése, akkor jámbor katolikusként újra csak a szent alázatot magunkra öltve tudjuk megközelíteni a következő kérdéskört. Mik a különbségek (mi a fő különbség egyáltalán) a két rítus között és egyáltalán miért vannak? Mielőtt azonban kitérnénk a válaszokra, egy fontos szemléleti dolog. A szentmise, olyan akár az Egyház maga. Ugyan az a modell áll rá, mint az Egyházra: van benne emberi kéz és van Isten keze. Istené felülről jön, a mienk alulról. Ez fontos! Isten tökéletesen részt vesz benne, míg az emberi tökéletlenség hibákat szül. Van egy bizonyos határ természetesen, amin túl már nem összekötnek a dolgok Istennel – még ha jelen is van –, hanem a lelkünk, elménk számára is láthatatlanná teszi Őt. Akár a mindennapokban. Mikor nem figyelünk valamire tökéletesen? Nem csak akkor, ha gondolataink szabadon kószálnak, hanem akkor, ha valami más koncentráltan köti le a figyelmünket. Olykor esélyünk sem marad felfedezni az igaz valóságot. Sátáni taktika: hamis (nem kizárt, hogy színes) képekkel kendőzve a tiszta valóság.

Nem győzendő hangsúlyozni, hogy a Novus Ordo megalkotása, a világgal való kiegyezést hivatott képviselni, s Annibale Bugnini érsek szabadkőműves tevékenységének is oroszlánrésze volt abban, hogy valami sokkal „elfogadhatóbbat” nyújtson a Katolikus Egyház a híveinek.¹ Egyszerűen meg válaszolva a bevezetőben feltett kérdést: hát ezért. Így lett az addigi Istenkultuszból „nekünk így tetszik” emberkultusz jó nagy adag protestentizmussal beszennyezve, mivel meglepő módon a katolikus liturgia megújításában nemcsak hogy megfigyelőként vettek részt protestáns testvéreink, hanem véleményüket is kikérték, tanácsaikkal az újításban szervesen részt vettek. Cél az ökumenizmus. Egy tévesen értelmezett ökumenizmus!

XVI. Benedek pápa találó párhuzamot volt még Josef Ratzinger bíborosként az aranyborjú hasonlatával. Akkor is azt az Istent imádták, aki kihozta őket Egyiptomból, de nem a megfelelő módon. Az aranyborjú megalkotása azt az üzenetet hordozza magában, hogy Isten csupán egy eszköz a szabadulásra. Olyanná lesz, mint egy zsebóra: akkor veszem elő, amikor én akarom, hogy megnézzem mennyi az idő. Saját elképzelésünk a legcsalafintább bálvány!

Nem áll lelkiismeretem módjában a Novus Ordo rítusát aranyborjúként minősíteni, mindössze szemléltető jellegű a példa! Mindazonáltal elmondhatunk különbségeket bizonyos szempontok alapján úgymint: szakrális nyelv, valóságos jelenlét, szentségi papság, mise céljai, latin nyelv használata, a félrefordítások, a celebrans orientációja, oltár és asztal, érthetőség, részvétel, komolyság és zene tekintetében.

Ezek közül lássunk pár érdekességet. Mindenek előtt a hozzáállás kifejeződik a szent, szakrális szövegek elmondásában, elhangzásában. Ezek – mondhatni – a legszentebb imák. Ilyen az offertorium, mely a kenyér és bor felajánlásakor hangzanak el. Ma ez így hangzik: „Áldott vagy Urunk mindenség Istene, mert a Te bőkezűségedből kaptuk a kenyeret...” – ezt ismerjük, ám a régi rítusban másként volt, mely jobban kifejezi a mélységet, megrendítően mondván: „Fogadd Szent Atya, mindenható örök Isten, ezt a szeplőtelen áldozatot, melyet én, méltatlan szolgád, felajánlok neked, élő és igaz Istennek számtalan bűnömért… minden itt jelenlévőért… minden keresztény hívőért, élőkért és megholtakért, hogy szolgáljon nekem és nekik az üdvösségre és az örök életre.” Luther Márton az offertoriumról úgy nyilatkozik, mint aminek „áldozati bűze van”. A Kánon a mise szíve. A Sanctustól a Pater Nosterig terjed és kb. 1600 éve nyerhette el végső formáját (St. Ambrus – De Sacramentis), benne foglaltatnak az euckarisztikus imák, a csend és a konszekrációs formulák.

A papok szerepére akár egy külön fejezetet is nyithatnánk, de próbáljuk tömören megfogni a dolgot. Franciaországban, egy imatáborban találkoztam egy jelenséggel, amely gyerekek számára volt valamiféle tanítás, amelynek keretében egy laikus szónokolt, a pap pedig csak ült ott az oltár (asztal) előtt albában és stólában. (A hét ruhadarabból immár csak kettő maradt.) Miután ez végetért, hirtelen a felajánlással „kezdődött” a szentmise. Ott esetleg az volna a szokás? (Többek között az EGYSÉGESSÉG eme hiánya indított el az úton, hogy behatóbban foglalkozzam a szentmisével.) Rémes. Nem vitatom, a pap lelkipásztori feladata jelentős és közel is kell engedni a gyermekeket Krisztushoz, illetve annak képviselőjéhez, de nem szabad misén játszani vagy pajkoskodni! Az utolsó vacsorán nem voltak gyerekek és nem volt vidám a hangulat, ebben biztos vagyok. A gyermek természetesen közel kerülhet a mysteriumhoz annak a megfelelő módján, az erre a célra alapított ministrálás tevékenységében. Látjuk, mindennek meg van a helye. Visszatérve e kitenkintő után a papságra, a pap szerepe nem helyettesíthető, felcserélhető a laikus hívekével! Külön tisztelet jár nekik a hétköznapokban is, de szentmisén: mintha Jézus Krisztus maga állna ott! A modern liturgia sajnos nem ezt tükrözi. A szembefordulás (mondhatni kis fordulás egy embernek, de nagy fordulata a liturgiának) lehetőséget ad a papnak arra, hogy figyelme ne Istenre és az áldozatra irányuljon. Találkoztam már több rám kacsintós pappal és ...arra gondoltam: Jézus a halálra készül, tudja mi lesz vele néhány óra múlva, de mosolyogva rám kacsint. Nos, ez kissé groteszk... Más oldalró tekintve pedig, a görög katolikus templomokba ikonok takarják a szentélyt, kifejezve a teológiai mondanivalót: nem kell látnunk a papot. Az ő áldozata nem a miénk, nem az enyém. A pappal való egyenrangúság látszata sem vezet alázatra és igaz elmélyülésre a szentmisében. Lelkünknek van szüksége, hogy felnézzünk rá, még ha lázad is bennünk valami... az deviancia, ami ellen fel kell venni a harcot!

Thomas Cranmer „pápistának” mondja a liturgiát, ezzel megindokolva, hogy miért kell asztalt állítani, mely az egyszerű híveket elvezeti arra a hamis tudatra, hogy a mise nem áldozat, hanem vacsora. Elveszik a krisztusi fenségesség szimbolikája, helyébe lép az emberi egyszerűség, mely csak önmagunkhoz vezet el, de többre nem.

(folyt. köv.)
                                                                                             fr. Gerbert

1., Hogyan esett szét a liturgia – a Bugnini-rejtély – írta: Michael Davis (forrás: www.katolikus-traditio.hu)

A régi rítus mellett... szelíden, de határozottan 2. A változásokról...

Ha egy szkeptikus katolikus megkérdezné, miért van ekkora volumenű zavar a rítusok miatt, miért ilyen lényeges, hiszen “csak” formáról, mozdulatsorokról és számára érthetetlennek tűnő szövegek mormolásáról van szó, akkor arról kell mindenképpen értekezni, hogy mit jelent a mise és mit jelent a hitünk. Óhatatlanul is el kell mélyülnöm a katolikus Anyaszentegyház teológiájában, ha bizonyos a kérdésekre válaszokat akarok kapni. Sokan azt hiszik, ez csak papok és szakemberek dolga (akik az életüket teszik ennek őrzésére és kutatására), pedig nem így van. Ha fontos nekem Jézus Krisztus és isteni mivolta miatt minden szava (amit ezért komolyan veszek), akkor azon át kell megismernem Őt, amit reánk hagyott és nem a szubjektív, érzelmeim generálta fantáziálásomon át. Ez ugyanis bálvány!
El kell mélyülnünk tehát a szentmise lényegében, annak teológiai üzenetében, különben valóban csak egy “tánclejtés” az egész, vagy ahogy a protestánsok vallják: “vacsi”.
Abból kell kiindulnunk, amit az első keresztények folytattak. Szt. Justinos vértanú (+164) leírja Apológiájában a korai misét, amikor nem is használtak még liturgikus könyveket. A 4. században már leírták a szent szövegeket, a liturgia formája egyre jobban testet öltött és négy rítus kristályosodott ki (Róma, Alexandria, Antiochia városából származó rítus és ez utóbbival nagyban összecsengő gallikán rítus). Az 5. században  a Sacramentarium nevű könyvbe gyűjtötték össze azokat az imákat, melyet a pap az oltárnál mondott. Nagy Károly is egy ilyen példány alapján egységesítette a liturgiát a birodalomban, a 8. században. Gallikán forrásokat hozzátéve, kibővített formában megszületett Európa első hivatalos misekönyve, melyet a ferencesek is elfogadtak és használtak a 13. században. A középkorban felmerült az igény a komolyabb egységesítésre, mert Németországban, Afrikában, Franciaországban különböző változatok jelentek meg a liturgia terén, sőt a megjelenő protestantizmus is indokolta a rítusokban való összefonódást. 1570-ben tehát V. Szent Pius bullájával karöltve kiadatott az új Missale, mely kötelezővé vált az egész római egyházban. A szándék a visszatérés volt a szent atyák ősi fegyelméhez. Ezután közel négy évszázadon át változatlanul egységesen tartották világszerte a misét.
Ha megfigyeljük a történelem folyamát, legtöbbször hozzátettek a szent liturgiához, építették azt, gondozták, mint egy kertet, módosították, ha kellett persze a legnagyobb komolysággal. “Egy akol és egy pásztor” – ez lehetett és ez is kell, hogy legyen a mottó, a cél. Az uniformizálás mögött, nem egy diktatórikus eszme húzódott meg, hanem Krisztus parancsa: Tegyetek tanítványommá minden népet! Azaz, mindenhol ugyan azt kell hirdetni, és egységesíteni kell, kiindulva a Szentírásból, az apostoli hagyományokból és a szent pápák rendelkezéseiből. Gondoljunk bele! Merev, vagy megható és isteni dolog, ha itt hazánkban is, Magyarországon és mondjuk Japánban vagy akár Mexikóban folytatott liturgiában ugyanazon nyelven, ugyan azokkal a mozdulatokkal, annak azonos jelentés tartalmával történik a szentmise? Ezt jelenti közösséget alkotni a többiekkel! Egy zenekar is menetelésnél egyszerre lép, egyszerre játszik, egységes rendszerben. Nem csak szemet gyönyörködtető rájuk nézni, hanem céljuk megvalósítása csak így lehetséges, máskülönben eluralkodik a káosz.
A második Vatikáni zsinat liturgiai újításai (ami nem csupán módosítás) sokak szerint szétzúzta ezt a stabil, egységesített formát. Msgr. Gambet írja: “a liturgia gyümölcsöző megújulása helyett a liturgikus formák szétzúzása történt, megyek szervesen fejlődtek ki sok évszázadon keresztül.” Joseph Ratzinger így nyilatkozik “Életutam” c. művében: “a régi épületet lerombolták és egy másikat építettek, nagyjából persze a régi épület anyagából és a régi tervrajzok alapján… de mégis ez egy új épület”.
Képzeljük csak el, ha belépünk egy gótikus vagy barokk templomba. Nem csak a művészi szépség kell, hogy megfogjon, hanem az a tudat, hogy már mióta áll fenn a templom és a történelem folyamán hányan és hányan imádták itt Jézus Krisztust. A liturgia nem csak ott, az adott térben, hanem a hagyományosan bemutatott formában időben is összekapcsol azokkal az embertársaimmal, akik akár 300 vagy még több éve is ugyan így vettek részt a szentmisét. A mai modernizmus ritkán találja el szépséget. Inkább hasznosság szerint, emberi szempontok szerint tervez. Msgn. Gambet írja “A Római liturgia reformja” c. művében: “ez nem az élő liturgia továbbfejlesztése, hanem kicserélése egy technikai gyártással létrehozott készítménnyel: a pillanat banális produktumával.”

fr. Gerbert

A régi rítus mellett... szelíden, de határozottan 1.

 

Mostanság történt, hogy alkalmam nyílt megkérdezni egy helyi plébánost, hogy mi a véleménye a régi rítusban elmondott szentmiséról. Hát nem túlzok, ha azt mondom, a reakciója meglehetősen lehurrogó volt: ­„Most mindneki azt hiszi, hogy ettől majd minden jobb lesz. Nem jönnének misére még ennyien sem, mint ma és nem is értenének semmit a latin nyelvből. Ami volt, az elmúlt, nem kell visszahozni.”

Hozzáteszem, ezzel a véleménnyel nincs egyedül, mert több katolikus papot is megkérdeztem ezzel kapcsolatban. Hallottam érvet, miszerint az időtartam hosszú és a mai világban nem megvalósítható, kezdve a paphiánynál, nem beszélve az imént említettekről. Egyesek viszont azt mondták, hogy elvi akadályát nem látják, csak újra kéne tanulniuk (csillant fel a szemem, de sajnos hozzátették), hogy nem akarják.

Nos, én nem vagyok pap, de sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lehet egy papnak, milyen kegyelemeket kap egy szentmise közben. Talán azért megy valaki papnak, mert az könnyű élet vagy mert könnyű misézni? A pap az ima embere, Krisztus szolgája és quázi helyettese, egy olyan szakrális hatalom képviselője, melyet a legnagyobb tisztelet és hódolat illet meg mindenféle tekintetben (nyelvtanilag, művészetileg, magában a hozzáállásban, lelkületben) egy szóban összefoglalva: liturgiailag. A liturgia az, ami összekapcsol minket Istennel, kifejezvén hódolatunkkat és hitünk megvallását Felé. Ám Istenhez csak Isten szólhat igazán jól és helyesen. Ezért Jézus Krisztus megalapította a kezdetben kenyértörésnek nevezett Eucharistiát. Tudta ugyanis, hogy emberi természetünknek szüksége van rítusra (rapszódikusan a kenyeret válaszotta, ami a legaltalánosabbnak mondható étek), annak maga egyszerűségében, logikus felépítésében és az akkori kultúrának megfelelő Passah napján meg is parancsolta, hogy cselekedjük ezt az ő emlékezetére. Nem véletlenül azon a napon. Nem különcködött, inkább új tartalmat adott a szokásoknak.

Ennek lényege az a szimbolika, hogy Önmagát adta értünk az Atyának. Ám ez a szimbolika nem olyan egyszerű, mint a STOP tábla jelentése, miszerint: „állj meg... mert ez egy egyezményes szabály, amit mindenkinek be kell tartani, hogy működjön a közlekedés”, hanem isteni természetű, ezért a megfelelő komolysággal kell kezelni. A szentmise megemlékezés is egyben. Valahányszor szembetalálkozunk ezzel a szimbolikával, mi is részt veszünk benne, részesülünk belőle. Ha valaki komolyan akarja venni ezt a rendszert, akkor fokozott figyelmet fordít a tudatosságra, a „hogyan?” kérdésre, annak tanulmányozásra és a szubjektív érzésenek csak másodsorban ad helyet.  Ha valamire pontosan akarok emlékezni, akkor a lehető legmaradandóbb formában örökítem meg azt. Az őskeresztények mindenben utánozták az Úr szavait és cselekedeteit, ahogy azok az Oltáriszentség rendelésénél az utolsó vacsora alkalmával történtek. Ez a lelkület, véleményem szerint kimúlóban van, a cikk elején említett példákon kezdve az Egyház kompetensebb rétegeiben is. Áttevődött a hangsúly az “új”-ra, a megújulásra. Ezzel talán nincs is gond, mert a háborúk és viszontagságok után bizony sok rom maradt, amit újjá kell építeni. De itt a kérdés: hogyan? Nem kéne visszatérni inkább a megszakított rendszerhez és folytatni azt?

Az az érzésem, mintha az „egyiptomi rabság” után most jogot érezne az kereszténynek magát valló közösség, hogy zúgolódjon az addig jól bevált – nemcsak középkori elemekkel tarkított, de az abból a korból származó vár stabilitását szimbolizáló – rendszer, liturgia és ebből következő lelkiség ellen. Az évszázadok során a keresztény liturgiát és életformát gazdagították olyan elemek, melyek praktikusak voltak, de pont hogy nem a kényelmet helyezvén előtérbe, hanem az önfegyelem fejlesztését a rendszeresség által (heti megemlékezés) és a közösség építést a megfelelő szabályok bevezetése révén (ünnepnapok). Hisz semelyik társadalom nem létezhet lerögzített alapok, rendszeresség, szankciók bevezetése nélkül, így a nemzetek feletti keresztény társadalom sem. A liturgiai alapok is az első tanítványok szokásaira épülnek, de a történelem során kiegészültek olyan elemekkel, melyek az emberek hitét megtartani hivatottak Krisztusban és a katolikus Egyház szellemében. Annak teljes teológiai kincsestárába merítkezvén a szertartás nem egyszerűen lehetőséget nyújtott a híveknek, hogy az igaz és biztonságos úton haladjanak, hanem figyelmüket irányította. Hozzáteszem, tudatosság nélkül ez sem működik.

Múlt időben írok, mert a régi rítus – joggal mondhatjuk – eltűnt. Sokan nem is tudják, vagy ha tudják, nem fordítanak rá figyelmet, hogy létezett ilyen és milyen is volt. Igaz, mi laikusok kevésbé befolyásoljuk a vitát, s nem mi teszünk pontot az i-re, ami ezt a kérdéskört illeti, de gondolatébresztő lépéseket tehetünk, megvallva hagyományőrző értékrendünket és felfogásunkat. A jövőben megpróbálom e gazdag liturgiai csodát bemutatni, nem gyalázván(!) a jelen szertartást, mindössze összehasonlítván az új szertartás jellegével.

fr. Gerbert

Általános tudnivalók a szentmiséről

Szunyogh Xavér Ferenc – Missale. Szent István Társulat, Budapest, 1933. (első rész)

Ha a szentmise lényegét mag akarjuk érteni, akkor legjobb a régi elnevezéseinek magyarázatából kiindulni, ahogy a legelső századokban nevezték. Ezek között a legismertebbek voltak: a kenyértörés vagy az Úr asztala, azután a megemlékezés az Úrról, majd az Eucharisztia név terjedt el, de ezzel egyidőben miszteriumnak is nevezték és a legkésőbben illették az áldozat névvel. Ezeket vesszük egyenként sorra, mert jobban rámutatnak a mise lényegére, mint maga a mise szó.

A magyar mise elnevezés ugyanis a latin missa szóból származik. Ez pedig késő latin alakja a régebbi missio szónak és eredetileg annyit jelentett, mint elbocsátás. A régi misében kétszer is felhangzott az: ’Ite missa est’ felszólítás; az evangélium után a hittanulóknak és a vezeklőknek és a mise végén valamennyi hívőnek. Ez az elnevezés azonban nem érinti a szentmise lényegét és így nem is kifejező igazán.

1. az apostolok és az első keresztények kenyértörésnek nevezték. ’Ők állhatatosan kitartottak… a kenyértörésnek közösségében’ (Ap.cs. 2,42.). Ez az elnevezés magának az Úr Jézusnak a cselekedetére megy vissza, mert ő az utolsó vacsorán a kenyeret ’megtörte’ és a tanítványoknak adta. Még jobban megértjük ezt a nevet, ha tudjuk, hogy a zsidóknál a kenyérnek egészen vékony, lapos formája volt, ezért a kenyértörés náluk az étkezéssel, a lakomával azonos jelentésű volt. És valóban a misének a képe a tanítványok előtt a lakomával volt kapcsolatos. Ez a lakoma azonban csak külsőségeiben és csak távolról volt előttük hasonló a zsidók és a pogányoknál szokásos áldozati lakomákhoz, mert ez előttük az ’Úr asztala’, az ’Úr lakomája’ volt. Az apostolok más nevet nem is használnak, mert ők nem feledték el, hogy amikor az Úr Jézus a csodálatos kenyérszaporítás után megígérte az Oltáriszentséget, akkor világosan megmondotta, hogy ételt és italt ad és ez örök életet ad. Megmondotta azt is, hogy ez az étel az ő teste és ez az ital az ő vére lesz. Aki eszi az ő testét és issza az ő vérét, az örökké élni fog. Amikor a zsidók azt mondották erre, hogy ez kemény beszéd, akkor az Úr Jézus egy szót sem változtatva, megismétli szavait, sőt tanítványainak is az mondja, hogy ha nem akarják elfogadni, elmehetnek. Az ő követőinek tehát el kell fogadniok, hogy áldozati lakomát ad és ebben önmagát adja eledelül, hogy örök életünk legyen. Világos tehát, hogy a mise igenis kenyértörés, az Úr lakomája. Ezért a hagyományokhoz jobban ragaszkodó kelet ma is így nevezi. És ez az oka, hogy az oltár első alakja az asztal volt és bármennyire is fejlődött az oltárépítés, az asztallapot a mai napig minden oltár megőrizte.

2. Mikor az Úr Jézus a szentmisét megalapította, akkor azt mondta: ’Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.’ Innen ered másik ősi elnevezése: commemoratio Domini, megemlékezés az Úrról. Szent Jusztin a II. század közepe táján már így nevezi.

A szentmisének egyik legrégibb imádsága, amely rögtön az átváltoztatás után következik, ezt a görög nevet viseli: Anamnezis és ennek jelentése: megemlékezés. Így kezdődik: ’Íme ezért megemlékezünk, Urunk,… Krisztusnak, boldog szenvedéséről, ugyanígy halottaiból való feltámadásáról, valamint dicsőséges mennybemeneteléről.’ A szentmise tehát megemlékezés, az Úr Jézus megváltói életéről és haláláról.

3. Már Tertullianus miszterium-nak nevezi a szentmisét. De ez a név egyre általánosabb lesz és a misekönyv számos imádságában (ilyen formában: frequentátio vagy celebrátio mysterii) mai napig megmaradt. Sőt magának az átváltoztatásnak a szövegében is benne van, hogy a szentmise ’mystérium fidei’ hitünknek és a hívőknek misztériuma. Ez az elnevezés és fogalom a görögöktől került a keresztények gondolatvilágába. Ez a szó a liturgiában nem a hitünk titkát jelenti, mint ahogy ma misztérium általános titkot jelent, hanem valami isteni (ezért titokzatos) és a lélek mélyén végbemenő folyamatot, amelyben az isteni az emberhez leereszkedik, átjárja és átalakítja és így a földit, az emberit a maga isteni magasságába emeli. Ez végbemehet az isteni tanítás által, mely titkos és mélyebb ismereteket ad az embereknek (ez a mai használathoz áll közel),- de végbemehet valamely cselekedet által, melyben az ember az Istennel érintkezik és így az isteni élet részesévé lesz (ez történik a szentmisében). A szentmise tehát mint misztérium, szent cselekedet (v.ö. ’ Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre’), mely üdvösségünk tényeit misztikusan, de valósággal láthatóan, foghatóan, hallhatóan megjeleníti, elénk állítja és végbeviszi. A dramatikus formában, jelképes cselekedetekben elrejtve, vallásunknak azon nagy tényeit állítja elénk, melyek által Krisztus Urunk a megváltásunkat eszközölte.

4. A második században terjedt el a misének a negyedik neve: Eucharistia. Ez a görög szó annyit jelent, mint hálaadás és a misére való alkalmazása szintén visszamegy az Úr Jézus alapítására, mert ő is nagy hálaadó imádság elmondása közben változtatta át a kenyeret és a bort. Ezért kezdték az egész misét Eucharistiának: hálaadásnak hívni. Később magát az eledelt, az átváltoztatott kenyeret és bort mondták Eucharistiának. A mai általános használatban az Eucharistia szó a legméltóságosabb Oltáriszentséget jelenti.

5. Az első század vége óta (Didaché, Római Szent Kelemen), használatos az áldozat elnevezés. Hogy a szentmise áldozat, azt már az alapítás szavai is mutatják. Krisztus Urunk azt mondta: ’Ez az én testem, mely értetek adatik (t.i. a kereszthalálban) és ez az én vérem, mely értetek ontatik’. Az értünk adott test és az értünk kiomlott vér világosan mutatják a szentmise áldozati voltát. Az áldozat szó tulajdonképpen mind a négy régebbi elnevezésnek: a kenyértörésnek, a megemlékezésnek, a misztériumnak és az Eucharistiának az összefoglalása. A szentmise ugyanis mint áldozat.

a) először is ételáldozat, tehát áldozati eledel, lakoma, kenyértörés is; b) azután hálaadás is, hálaadó-áldozat: Eucharistia; c) végül mint áldozat egyúttal áldozati cselekedet is, tehát misztérium; d) és benne a megemlékezés, misztériumos jelenlét és valóság.

Mindezeket a vonásokat együtt megtaláljuk az utolsó vacsora történetében, tehát mindegyik név annak egy részét emeli ki. ’ Az Úr Jézus vette a kenyeret, hálát adott (Eucharistia), megtörte a kenyeret és odanyújtotta a tanítványoknak: Egyetek ebből mindnyájan (kenyértörés, az Úr asztala), mert ez az én értetek adott testem és igyatok, mert ez az én értetek adott vérem (áldozat). Ezt cselekedjétek (misztérium) az én emlékezetemre’ (megemlékezés).

                                                                                                                                                             Papi

Szent Imre és a férfiasság

2011.11.05

Szent Imre hercegről - kicsit másképp. 

A "Középkori Spanyol" blog szerkesztőnője  

elmélkedik a szentéletű trónörökös hivatásáról.

 

Szent Imre és a férfiasság

Amikor Szent Imrére gondolunk, legtöbbünknek egy harmatosan bágyadt ifjú jut az eszébe, aki teljesen érthetetlen és természetellenes módon lemondott a nemiségről, holott neki kellett volna tovább vinni az Árpád-házat egyenes ágon, ráadásul fogadalma ellenére feleséget is vett maga mellé, akivel testvérként éltek. Épp ezért egyáltalán nem vonzó ő a számunkra sem a személyisége, sem az életútja. Tipikusan az az ember, akire azt mondjuk, "igazi szent". Szent, vagyis emberfeletti, de leginkább természetellenes; egy külön "állatfajt" képvisel, amilyennek születni kell, de hogy mi nem akarunk olyanok lenni, az biztos.

Ez a nemtetszés teljesen érthető. Minden egészséges férfi férfias akar lenni, amibe bele tartozik az is, hogy boldoggá tesz egy nőt a testiség terén is és gyermekeket nemz. Nem csak ez tesz természetesen férfivé, de ez is erősen beletartozik. Ez nem pogány szemlélet, hanem a férfi természetéből fakad, amely szemlélet helyességét a kereszténység is elismeri. Hiszen ha Jézus tanításának medrében élik meg a férfiak férfiasságuk ezen részét, akkor azt az Egyház nemcsak elfogadja, hanem el is ismeri, sőt, megszenteli azáltal, hogy a férfi és nő legbensőségesebb viszonyát, a házasságot szentséggé emelte.

Szent Imre esete különleges eset. A tisztasági fogadalom, mely arról szól, hogy valaki egész életére lemond a nemiségről és ebből fakadóan a családalapításról és gyermekvállalásról, egy különleges meghívás eredménye, amely nem természetes állapot; nem természetes, de nem is természetellenes. A helyes fogalom szerint: természetfeletti. Ezt az életállapotot csak Istenért lehet vállalni, mert csak Isten erejéből valósítható meg. Valóban, az ember nem tud tisztaságban élni. Csak az ember és Isten tudják megteremteni azt az erőt, mely a tisztaság ilyen hősies fokú vállalását eredményezi.

Imre tehát nem volt önkínzó, mert ami számunkra kínzás lenne, az neki csak nehézség volt Isten erejéből. Nem is volt őrült, mert nem ő választotta a tisztaságot teljes életére, hanem Isten hívta erre. Viszont Isten sem volt kegyetlen Imrével, mert ha elfogadjuk, hogy a boldogságot az jelenti, ha Isten számunkra kijelölt útját, vagyis hivatásunkat járjuk végig, akkor tudjuk, Imre boldog volt, mert teljesítette Isten akaratát! Mivel neki ez volt az útja, ezért ő ebben volt boldog; mi abban vagyunk boldogok, ami a mi utunk, ami a legtöbbünk esetében különbözik ettől.

Az, hogy Imre feleséget vett maga mellé és tisztaságban, ún. József-házasságban élt vele, szintén nem valami önkínzó perverzség eredménye. Imrének diplomáciai okokból meg kellett házasodnia. Normális esetben egy házasság meg sem köttetett, míg azt sikeresen el nem hálták! Így tehát a házasság ezen formája sem átlagos, ez sem mindennapi, és az Egyház nem állítja példaként mindenki számára.

Szent Imre tisztasági fogadalma ellenére mégis férfi volt. Mert bár a férfiség fontos része a nemiség és a nemzés, ez korántsem minden. Ahogy Szent Imre is az elterjedt ábrázolásokkal szemben se egy nem is fiú-nem is lány harmatvirágszál volt, hanem egy határozott, kemény fellépésű herceg, aki jó katona és vadász is volt. Hiszen mi a férfi? Akaraterő, tisztánlátás és szilárdság. Talán egy tisztasági fogadalom letételéhez és főleg betartásához nem ez kell? Ahhoz, hogy egy férfi átadja magát a benne munkáló hihetetlenül erős ösztönöknek, semmi nem kell. Manapság még nőt se nehéz keresni hozzá. Férfivá az tesz valakit, ahogy ezt az ösztönt megéli; és az is férfias jellemé tehet, ha ennek ellen  tud állni!

Erre az ellenállásra pedig mindenkinek szüksége van, még ha nem is tett örök tisztasági fogadalmat. A nászéjszakáig ezeket a vágyakat kordában kell tartania, és a házasság során is akadnak olyan időszakok, mikor megálljt kell parancsolni. Ezt lehet a férfiasság gúzsba kötésének nevezni, de aki a férfiasságát csak mint potencia azonosítja, az bizony lebecsüli azt a fogalmat, hogy férfi, és ezáltal önmagát is!

Ahogy egy szakmát el kell sajátítani és gyakorlatot kell szerezni benne, hogy mestereivé váljunk, úgy férfinak se születik az ember. A benne rejlő férfiasság-csírákból hogy valódi férfi váljon belőle, azért dolgoznia kell. Bár minden férfi más és minden nő másfajta férfira vágyik és másmilyen is illik hozzá, én mint nő el szeretnék mondani néhány tulajdonságot, amely szerintem egy férfiból sem hiányozhat: erő, rendíthetetlenség, egyenesség, megbízhatóság, alázat, figyelem, bátorság, őszinteség.

Kívánom mindnyájatoknak Szent Imre napján, hogy megvalósíthassátok az igazi keresztény férfieszményt, hölgytársaimnak pedig azt, hogy ilyen férfit találjanak maguk mellé, és hogy ők is méltóak legyenek rá, hogy egy ilyen férfi társai legyenek!

Írta: Reina Nicolasa

Montázs: Czopf Áron

Boldog Károly király, vagy aradi tizenhárom, avagy mikor ébred már fel a magyar?

2011.10.31

Október hónap igazán gazdag katolikus és nemzeti ünnepekben egyaránt, azonban még konzervatívként is azon kaphatjuk magunkat, hogy meghatódva emlékezünk egy eseményről vagy személyről, ami, vagy aki konzervatív nézetinkkel nem összeegyeztethető, mégis belénk ivódott az „emlékezés görcse”, ami elfeledteti velünk azokat az ünnepeket és azokat a hősöket, akikről ma is példát kell vennünk! Gondoljuk most végig, hogy konzervatív katolikusként miről kell megemlékeznünk októberben!

Boldog Károly király, vagy aradi tizenhárom, avagy mikor ébred már fel a magyar?

Nem titkolom, a bevezetőben megfogalmazott kemény szavaim elsősorban október 6-a ellen irányulnak. Az „aradi vértanúk emléknapján” minden évben egy rossz érzés fog el. Állami és egyházi oktatási intézmények, közszolgálati média megtelik az 1849. október 6-án, Aradon kivégzett 13 „honvédtábornok” (amint egy korábbi cikkünkben olvasható, nem voltak tábornokok!), s a fővárosban kivégzett gr. Batthyány Lajos miniszterelnök neveivel, utolsó szavaival, képeivel… Van ebben valami hátborzongató önellentmondás: Talán nem értjük, de érezzük, valamit sejtünk, de nem letisztult a kép… Sokakból ilyenkor önkéntelenül előtör a Habsburg-gyűlölet, sőt az antiklerikalizmus is – hiszen az 1848-49-es polgárháborúban a katolikus felsőpapság mindvégig hű maradt az uralkodóhoz! Más oldalról elfoghatja az embert egy kuruckodó „jánosvitézes” érzés, miszerint „a magyar mindig szent és jó és sérthetetlen, csak azért mert magyar; ennek ellenére azonban a történelem rútul elbánt vele”: pusztított itt tatár, török, sőt – mindennek tetejében – a Habsburg dinasztia a Katolikus Egyházzal karöltve „zsákmányolta ki” az országot.  Ne tagadjuk, még ma is ezek a marxista szellemű, ál-nemzeti toposzok fröcsögnek minden kútfőből! Természetesen a marxista történetírás „tökéletesítette” e borzalmas rágalmakat, és mélyítette el bennünk az érzést, melytől még mindig nem szabadultunk, de a gyökerei a „felvilágosodásig” nyúlnak vissza, amikor Lucifer fénynek álcázott mocskát oly sokan szajkózni kezdték, s megkezdődött a régi rend szisztematikus felszámolása: Minden tradíció, minden szakralitás eszeveszett rombolása.

Az Aradon kivégzett katonatisztek vesztét felségárulás okozta, hiszen a királyra tett esküjüket megszegték, nem hazaszeretetből, hanem magasabb zsoldért és a raglétrán való emelkedésért, egy olyan birodalom elleni liberális felkelés során, ahol még élt a régi rend, és minden isteni rend elleni vétket szigorúan megbüntettek. Kevesen tudják, hogy Gróf Leiningen-Westerburg Károly nevében a kegyetlennek bélyegzett, ifjú Ferenc József írt levelet a hercegi atyának, fiának kegyelmet kérve, amire a következő választ kapta: „Felség, nekem nincs fiam.” A vétkekért bűnhődni kell. Így van ez, ha a világot a valódi, egyetemes rend szerint kormányozzák. A felségárulók meg is fizettek bűnükért, s csak reménykedhetünk, hogy a Mindenható Isten belé vetett hitüket nézte, s nem szörnyű bűnüket…

Bonyolultabb kérdés Batthyány Lajos ügye, akit még konzervatív körökben is gyakran felmentenek, s értetlenül állnak kivégzése előtt. Nem ismert ugyanis egy tény, mely teljesen más meglátásba helyezi személyét: amikor Batthyány az áprilisi törvények ratifikálása ügyében járt V. Ferdinánd királynál, durva nyomást gyakorol az uralkodóra, miszerint „Pest és Buda ezek elfogadását követeli”, a király csak ekkor érvényesítette a liberális szennyel teli törvényeket, melyek hosszú távon megpecsételték a birodalom sorsát. Batthyány tettére egyedüli mentség az 1222-es Aranybullában található „ellenállási záradék” lehetett volna (amennyiben az uralkodó megsérti az ország törvényeit, ilyen pedig nem történt!), de – mint tudjuk – e záradékot már az 1231-es Aranybullából törölték! E szörnyű tiszteletlenség, s felségáruló lázadás pedig halálbüntetést vont maga után. Jegyezzük meg, s véssük értelmünkbe: semmi sem történik ok nélkül!

Októberben sokkal nagyobb dologról kell emlékeznünk a fenti eseményeknél!

A „jánosvitézes” ál-nemzeti érzelembomba helyett vegyünk példát történelmünk nagyjairól, valódi felszabadítóinkról, s ha már ragaszkodunk a magyar „jános-eszményhez”, akkor Kapisztrán Szent Jánost tartsuk szemünk előtt, akinek szintén októberben tartjuk emléknapját! Véssük eszünkbe ezeréves keresztény múltunkat, és emlékezzünk Krisztus magyar és nem magyar katonáiról egyaránt!

Október 7-e Rózsafüzér Királynőjének ünnepe. 1571-ben ezen a napon aratta első nagy győzelmét a keresztény flotta az oszmán hajóhad felett a lepantói öbölben, amellyel Isten segedelmével kiderült, hogy a török nem győzhetetlen, s kezdett megszűnni az Oszmán Birodalomról alkotott félelmetes ellenségkép is. Sajnos hazánk felszabadulására az Oszmán iga és mindenekelőtt a szörnyű, pártütő magatartás alól több mint egy évszázadot kellett várni.

I. Lipót királyunk, aki békeszeretete, és (talán) túlzott jámborsággal párosuló vallásossága, (s nem utolsó sorban a nyugati francia-veszély) miatt, csak lassan mert belevágni a török elleni visszafoglaló háborúba 1693-ben a Magyar Királyság sikeres felszabadítása után a Boldogságos Szűzanya lábai elé borulva ismételte meg első királyunk, Szent István fogadalmát, s újra Szűz Mária oltalmába ajánlotta hazánkat. Erről október 8-án, Szűz Mária magyarok Nagyasszonya ünnepén emlékezünk. Ebben az évben külön örömünkre szolgál, hogy október 9-én a 300 esztendős Márianosztrai kegyképet restaurálva visszahelyezték méltó helyére, a Nagy Lajos királyunk által alapított kegytemplom oltárára.

Történelmünk során októberben gyakran felébredt a magyar. Felkelt az igazságtalanság, az árulás ellen. Ez történt 1921. és 1956. október 23-án is, Kapisztrán Szent János ünnepén. 1921-ben Boldog IV. Károly királyunk másodszor és egyben utoljára tett kísérletet uralmának restaurációjára. A szentéletű király azonban nem akart egy csepp magyar vért sem ontani, amiért inkább megadta magát, s csapatait lefegyverezvén, örök száműzetésbe kényszerült.

1956-ban pedig, amikor a magyarság ideológiától függetlenül összefogott valódi elnyomói, s kizsákmányolói, a bolsevik rendszer és kiszolgálói ellen, sajnos boldog emlékű Mindszenty József bíboros-hercegprímáson kívül senkiben sem merült fel a régi rend helyreállítása, de a szabadságharc megmutatta ellenségeinknek, hogy (lengyel testvéreinkkel együtt) Szűz Mária népeit nem lehet legyőzni.

Az ellenség azonban belátta, hogy a magyarság összefog, ha ütések érik, így teljesen más fegyverrel győzött le minket: a jóléttel, a közönnyel, és az elpuhultsággal. E szörnyű métely, mely mai napig mérgezi nemzetünk lelkét, elméjét, és testét, eltávolította népünket Istentől, az isteni erényektől és isteni törvényektől. Önimádó individualistává tett minket, mely létállapotban nincs hit, nincs remény, nincs szeretet, de nincs Igazság, mert „mindenkinek megvan a maga igazsága”. Ebből az ópiumos rémálomból kell feleszmélnünk, a sötétségben Isten és a király ellen elkövetetett bűneink mocskát le kell mosnunk a bűnbánat szentségében, és fel kell kelnünk, hogy Isten kegyelméből helyreállíthassuk a Rendet, mely minden magyar testvérünket az üdvösségre vezeti!

MAGYAROK ÉBREDJETEK!

Írta: der schwarze Ritter 

Montázs: Czopf Áron

Hol vagy István király? Téged magyar kíván!

Hol vagy István király? Téged magyar kíván!

2011.08.20

Augusztus 20-a táján az ókonzervatív érzelmű igaz katolikust akarva akaratlan egy kellemes érzés ragadja magával. Talán meg sem tudjuk határozni, hogy pontosan mi ez… Csak egy hangulat vagy kegyelemi élmény? Mindenesetre, ha elgondolkozunk, mi mindenre emlékezhetünk e napokban, talán megértjük, hogy miért is hat át bennünket e megragadó, szakrális érzés.

Az ünnepkör augusztus 15-ével kezdődik, Nagyboldogasszony napjával. Ezen a napon vétetett fel a Boldogságos Istenanya a Mennyek Országába, s e napon ajánlotta Szent István királyunk hazánkat a Boldogságos Szűz Mária oltalmába, akivel így népünk olyan pártfogót nyert az Örök Atya birodalmában, aki kiesdte imáival, hogy a magyarság az elmúlt ezer esztendő viharait sikeresen vészelje át. Egy Boldog Pio atyának tulajdonított prófécia is megerősíti állításunkat: „Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni. Sok szenvedés vár még rájuk, de egész Európában páratlan dicsőségben lesz részük. Irigylem a magyarokat, mert általuk nagy boldogság árad majd az emberiségre. Kevés nemzetnek van olyan nagyhatalmú őrangyala, mint a magyaroknak és bizony helyes lenne erősebben kérniük hathatós oltalmát országukra!” Úgy véljük, hogy akár Pio atya kata ezt az üzenetet a Mindenható Istentől, akár csak egy magát „karizmatikusnak” tituláló személy költötte, mindenképp nagy igazságot tartalmaz! Ez pedig nem feltétlenül a magyarság jövőbeli nagy tetteire vonatkozik, hanem az imádságra, melynek hazánkért nap, mint nap el kell(ene) hangoznia minden magyar katolikus torkából, a hazánkért esdeklő ima, melynek mindennél nagyobb ereje van, hiszen Krisztus Urunk is mondotta: „Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek! Mert aki kér, az kap, aki keres, az talál, s aki zörget, annak ajtót nyitnak. (…)Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, akkor mennyivel inkább ad jót mennyei Atyátok azoknak, akik kérik.” (Mt 7,7-11.) Ne felejtkezzünk el az imádságról, mellyel nem csak kérünk Istentől, hanem felajánljuk Hazánkat és magunkat hogy – Isten kegyelméből –azokká válhassunk, akiként Isten nagyobb dicsőségét szolgálhatjuk!

Különös vagy inkább csodálatos módon a Boldogságos Szűz Mária mennybevétele után, de még első Szent Királyunk ünnepe előtt, két nagy uralkodónk születésnapjáról is megemlékezhetünk. Augusztus 17-én imádságos életű Boldog IV. Károly, eddig utolsó apostoli királyunk, augusztus 18-án pedig Ferenc József, későn született lovagkirályunk születésének napját ünnepelhettük. E két kis emléknapot foglalja keretbe Nagyboldogasszony napja és Szent István királyunk ünnepe, augusztus 20-a.

Szent István király ünnepén sötét korunkban az államalapításról emlékezik az illegitim köztársaság a lehető legjobban eltussolva Szent István királyunk valódi szerepét és valódi cselekedeteit! Elhangzik az évek óta már-már szemellenzős demokratáknak is sablonossá vált szöveg: „Szent István bevezette a magyarságot Európába…”. Ezzel a mondattal nem is lenne gond, amennyiben Európa alatt azt értenénk, ami ezer éve (ki nem mondottan) Európa volt! Ma azonban Európa a szabadkőművesség liberális mételyétől bűzölgő, Istentől elfordult, agonizáló közösség. Szent István népünk apostola és királyságunk alapítója, nem holmi jó helyzetfelismerő „européer”! Ezt véssük eszünkbe! Ha Szent István királyunk akár csak egy napra is visszatérne e világra a Mennyei Atya jobbjáról, bizonyos, hogy keményebb ítéletet mondana a Gonoszlélek e szolgái fölött, mint amilyet bármelyik törvényében is fellelhetnénk!

Az Úr azonban türelmes és időt ad nekünk, embereknek, hogy amit a Sátán és követői tönkretettek e világon, azt mi igaz keresztények, igaz magyarok helyrehozzuk! Nyitottnak kell lennünk Isten kegyelmére, hogy beteljesíthessük e feladatot! Bűnbánatot kell tartanunk újra és újra, s jóvá kell tennünk őseink bűneit is, melyek közül a legnagyobbak az árulás és a széthúzás! Magyarságunk történelmét e két szörnyű lidérc sajnos gyakorta átjárta és át is járja ma is.

Kérjük Szent István királyunk közbenjárását, hogy kizárhassuk életünkből a gonoszságot, és Isten parancsait követve vezessük vagy tereljük népünket az üdvösség felé! Kérjük Urunkat, hogy égi Patrónánk, a Boldogságos Szűz Mária közbejárásával hazánk trónjára mielőbb visszatérhessen Szent István királyunk méltó utóda, aki vissza fogja vezetni népünket és országunkat Krisztus Urunk útjára!

„Ah hol vagy magyarok tündöklő csillaga!

Ki voltál valaha országunk istápja!

Hol vagy István király? Téged magyar kíván,

Gyászos öltözetben teelőtted sírván.

Rólad emlékezvén csordúlnak könnyei,

Búval harmatoznak szomorú mezei.

Lankadnak szüntelen vitézlő karjai,

Nem szünnek iszonyú sírástól szemei.

Virágos kert vala híres Pannónia,

Mely kertet öntözé híven Szűz Mária.

Kertésze e kertnek István király vala:

Behomályosodott örvendetes napja.

Előtted könyörgünk, bús magyar fiaid,

Hozzád fohászkodunk árva maradékid.

Tekints, István király szomorú hazádra,

Fordítsd szemeidet régi országodra.

Reménységünk vagyon benned s Máriában,

Mint magyar hazánknak hív királynéjában.

Még éltedben minket ennek ajánlottál,

És szent koronáddal együtt feláldoztál.”

(Szent István királyhoz című ének XVI. századi átirata)

Der schwarze Ritter

Gyászszertartások Őfelsége lelki üdvéért

2011.07.13

II. Ottó király holttestét július 5-én, kedden ravatalozták fel Pöckingben. Az ausztriai Heiligenkreuz Ciszterci Apátságban július 11-én, hétfőn mondtak Requiemet Őfelségéért, Mariazellben pedig a mai napon,  Egon Kapellari grazi katolikus püspök celebrál gyászmisét az elhunyt és felesége lelki üdvéért.

Mariazellből csütörtökön, július 14-én szállítják át Őfelsége földi maradványait Bécsbe, a belvárosi Neue Markton álló Kapucinus templomba és ott ismét felravatalozzák a koporsókat.

Július 16-án a Szent István-székesegyházban (Stephansdom) Christoph Schönborn bécsi érsek celebrál gyászmisét, amelyet a Kapucinus templomig tartó gyászmenet követ. Július 17-én vasárnap Budapesten, délután 3 órakor a Szent István Bazilikában szintén gyászmisét muata be őeminenciája Dr. Paskai László bíboros, mielőtt a szívet tartalmazó urnát elhelyezik a Pannonhalmi Bencés Főapátságban. A trónörökös kérése volt, hogy szívurnája Pannonhalmán legyen, ahol bencés diákként tanult és érettségizett magyar nyelven.

der schwarze Ritter

(Forrás: http://www.stift-heiligenkreuz.org/

http://bazilika.biz/aktualis/gyaszmise-dr-habsburg-otto-fohercegert_4363_587237.html/ )

Szent Benedek, Európa fővédszentje könyörögj értettünk!

2011.07.11

Napjainkban, főleg az Európai Unióról értekezve rendszerint emlegetjük Európát, talán úgy, hogy bele sem gondolunk mit jelent ez a fogalom. Sokan csak dobálózunk vele, nagy hévvel „tudományos” megállapításokat teszünk, de valójában nem is tudjuk, mi Európa! Miképpen határozható meg ma (természetesen nem a földrajzi) Európa fogalma? Klasszikus értelemben sehogyan sem. Mit értek ez alatt? Európa a kereszténységgel együtt született. Krisztus előtt nem volt Európa. Római Birodalom volt, mely összefogta az akkori civilizált világ egy részét, s azon kívül a civilizálatlan „barbaricum”. Az apostolok, főleg Szent Pál apostol, a vértanúk, majd Nagy Constantinus és Nagy Theodosius császárok tevékenysége nyomán a birodalom keresztény hitre tért, s ez a keresztény császárság tekinthető Európa elődjének. A birodalom kereszténnyé lett, de a történelem viharai elsöpörték, s az óriási pusztításban és értékvesztésben megszületett Európa, egy antik hagyományokkal rendelkező keresztény „világ” mely ötvöződött a germán népek szokásaival és harciasságával.

A birodalom bukása és az új királyságok születésének hajnalán élt Szent Benedek (480-547), aki ebben a bizonytalan korban maga mellé gyűjtötte azokat a szentéltű embereket, akik felülemelkedve evilág gondjain, Isten közelében akarták leélni életüket. Mintaközösséget alkotott, mely a szerzetesrendeknek napjainkig példaként szolgál. Jelmondatuk (a közismert) „Ora et labora” lett, mellyel hangsúlyozták, hogy Istennek szentelik életüket, de emellett gondoskodnak magukról és egymásról.

Ma ez az Európa nem létezik, de ha túl akarjuk élni e válságos kort, csak ez Európa jövője! Elég az individualizmusból, mely a bőséggel karöltve ide juttatott minket! Vissza kell térnünk hitünkhöz az erkölcsünkhöz ebből a morális fertőből. Európának Krisztusra van szüksége, az ő tanításának követésére, a Katolikus Egyház megújulása, tradicionális és nemzeti értékeink felelevenítésére, nem pedig kozmopolita, Isten- és ember ellenes Európai Unióra és „emberi” jogokra! Meg kell törni a szabadkőműves Egyesült Államok mintájára létrejövő európai közösség kialakulását, és vissza kell állítani az európai rendet Szent József sokszínű, de egységes köntösének mintájára! Ezt pedig egy mozgalommal lehet elérni, mely összefogja a régi rend megmaradt híveit, de amely nem köt kompromisszumot! Európának szentek kellenek, nem „jó politikusok”! Vagy a krisztusi, szűk ösvény, vagy semmi! Ennek célja Európa, de mindenekelőtt Magyarország rekatolizációja, és a régi rend, az isteni jogalapú monarchia restaurációja.

Ehhez nem elég karosszékből nagy dolgokat mondanunk, mindenekelőtt cselekednünk kell! Nem elég kereszténynek látszani, megtért keresztényekké, kell válni, de kereszténynek sem elég lenni, annak is kell látszani! Valódi keresztény közösségeket kell szerveznünk, ahol végre feledésbe merül az idétlen önkifejező gitáros-zsíroskenyeres összejövetel, amely eltereli a figyelmet Krisztusról! A közösségek és a mozgalom célja egyaránt a hivatás megtalálása, a feladat felismerése, melyet Isten az embernek adott, mely üdvösségéhez vezet. Ha ez megtörtént a mozgalom automatikusan felbomlik, de a közösség megmarad, csak épp más formában. Tovább fejlődhez szerzetesi közösséggé, mint Szent Benedek közössége, vagy fellazulhat, mert célja beteljesedett, s tagjai másképp folytatják munkájukat Isten dicsőségére. Mit kell tehát tennünk? Ora et labora! – Imádkoznunk kell, és munkálkodnunk Isten szent ügyén, mely itt a földi életben, Európában, Magyarországon, bennünk kezdődik, s az örök életben teljesedik be!

der schwarze Ritter

Elhunyt II. Ottó magyar király

2011.07.04

 

Kilencvennyolc éves korában meghalt Őfelsége II. Ottó, az eddigi utolsó magyar király. Az uralkodót németországi otthonában, a Starnbergi-tó partján fekvő Pöckingben érte a halál. „Békésen elszenderült” – közölte az elhunyt egy munkatársa a német hírügynökséggel. Habsburg Ottót hét gyermeke, 22 unokája, két dédunokája, minden híve és mi, hű legitimisták gyászoljuk.

Adj Uram örök nyugodalmat neki és az örök Világosság fényeskedjék neki!
Nyugodjon békében! Ámen.

Imádkozzunk továbbá, hogy Őfelsége utódai közül visszatérjen hazánk trónjára az igaz uralkodó, aki helyreállítja a Mennyei Atya rendjét e meggyötört országban!
 

der schwarze Ritter

TEOKRÁCIA, a trón és az oltár uralmáért

2011.06.21

Tisztelt Látogató!

Örömmel tudatjuk, hogy a Szent Magyarországért honlap szellemiségével egyező új blogot indított egy katolikus bajtársunk: „Teokrácia, a trón és az oltár uralmáért” címmel! Ajánljuk minden olvasónk figyelmébe ezt az ultrakonzervatív, tradicionalista és katolikus alapokon álló blogoldalt.

Fontos, hogy az igazi jobboldal a katolikus-ultrakonzervatív legitimista vonalban egy zászló alatt gyülekezzen! A weboldal itt érhető el: http://teokracia.blogspot.com/

Pro rege et pro patria!

Trianon tragédiájának aktualitása és orvoslása

2011.06.04

 

Ördögi. Ezzel tudnám leginkábbi jellemezni azt a módszeres, alattomos aknamunkát, amellyel az első világháború után szétbomlasztották az Osztrák-Magyar Monarchiát, és vele együtt az Apostoli Magyar Királyságot. Sőt, a legelvetemültebb módon a magyarság nyakába akarták és akarják varrni saját tragédiáját. A szabadkőművesek által elterjesztett és sajnos a napjainkig élő tévhit, hogy a trianoni „békediktátum” legfőbb oka a magyarság intoleranciája, népességfogyása, a Monarchia létének hovatovább anakronisztikus volta…

Ezzel az ocsmány hazugsággal akarják elvenni a magyarság maradék önbecsülését, és elhitetni vele, hogy a revíziónak nincs realitása. Igenis van! A nacionalizmus félrevezető. Az etnikai revízióra valóban vajmi kevés esély van. Pontosan azért mert Trianon oka nem holmi nemzetiségi kérdés. Ha rendkívül ultrakonzervatív katolikus lennék, és mivel hála Istennek az vagyok, azt mondanám, hogy majdhogynem szakrális kérdés. Természetesen nem a szó liturgiai, de transzcendens, spirituális értelmében. Szentül hiszem ugyanis, hogy a Monarchiának hivatása volt és van ma is!

 Hivatása, hogy Isten mennyei királyságának mintájaként hierarchiában, rendben és az üdvösségre való törekvés lehetőségében államként létezzen, összefogva a magyar és a közép-európai nemzeteket. Ezért kellet a hagyomány, hit és hierarchia-ellenes szabadkőműves gerincteleneknek (akik nyíltan nem győzhetnek, csak ilyen titkos társaságok mögé bújva, látszat látszatnélküliségben burkolózva, mint a csatornában bujkáló patkányok) szétrombolni ezt az egyébként igenis jól működő államalakulatot.

Nem vagyok híve sem az ősmagyarkodásnak, sem a féltudományos vagy éppen teljességgel tudománytalan elméleteknek, amelyek a magyarságot a legkülönbözőbb piedesztálra állítják és történelmietlenül a történelem középpontjába helyezik. Az ellenben biztos, hogy kevés tehetségesebb nemzet van, aki annyit adott volna a keresztény világnak a kultúra, a művészetek, a tudomány, és ami még ennél is fontosabb a hősiesség, önfeláldozás, és a hit (az Árpád-ház az Anyaszentegyháznak legtöbb szentet adó uralkodói dinasztia) terén, mint a magyarság! A magyar nemzet helye az Apostoli Magyar Királyságban van, amelynek egyedül jogos örököse az a Habsburg-ház, ami a katolikus hitet és nyugati kultúrát mindenkoron védelmezte, és amelyben mind a mai napig Árpád-vér folyik.

A Monarchia, a királyság restaurációja az egyetlen realitása a revíziónak. Mindez napjainkban egybe esik a kereszténység, a nyugati kultúra értékeinek a védelmével, amelybe a magyar nemzet integránsan beletartozik ezer esztendeje, és amit gazdagított, védelmezett és védelmezni is fog, mert ez a hivatása! Van jövőnk! A Királyság a jövőnk!

Patrona Hungariae ora pro nobis!

Degrelle-Torquemada