Jézus Krisztus és a metafizikai hagyomány

Írta: Szász Péter

A kereszténység és a buddhizmus lényege ugyanaz. Különösen a buddhizmusé.
(G. K. Chesterton)

 

Hamis retorika: „A szolipszizmus igazsága a legmagasabb igazság — 

de egyvalami még ezen is túl van: Isten Báránya.”(László András)

 

C. S. Lewis, a XX. század egyik legszellemesebb keresztény hitvédője Az öröm vonzásában címet viselő önéletrajzi regényében úgy fogalmazott, hogy miután képtelenné vált arra, hogy őszinte lelkiismerettel ateista maradjon, és elkezdte kutatni a vallási hagyományokat, arra a meggyőződésre jutott, hogy csak kettő vehető komolyan: a hinduizmus és a kereszténység. Mint látni fogjuk, az ún. metafizika tradíció iskolája nem tesz mást, mint a hinduizmus létszemléletét extrapolálja, kiterjeszti úgy, hogy közben a hinduizmus partikuláris megnyilvánulásait ezen kiterjesztés alá rendeli. Ezért tekinthetjük a metafizikai tradíciót (továbbiakban perennializmust) a hindu létszemlélet egyetemleges érvényének bizonyítására tett kísérletnek, különös tekintettel a különböző vallási hagyományokra. Látni fogjuk, hogy bizonyos vonatkozásban mindkettő — a kereszténység és a perennializmus is — képes a másikat abszorbeálni, azonban végelemzésben mindkettő teljes egyetemlegességre és kizárólagosságra törekszik, önmagát mindkettő a legvégső igazságnak tételezi. Az ellentmondás egyetemes elvének fényénél beláthatjuk, hogy a kettő nem lehet e vonatkozásban egyszerre igaz: kölcsönösen kizárják egymást. Nem fogjuk apologetikusan, az ember természetes észbeli képességének fénye előtt bizonyítani, hogy e kettő közül a kereszténység-e vagy a perennializmus-e az igaz, de döntés elé állítjuk az embereket, mivel a tekintély (auctoritas) alapján vagy az egyiket, vagy a másikat követhetik csak: vagy Jézus Krisztust és az Anyaszentegyházat, vagy a perennializmus tanítását. Azaz vagy az egyházat fogadja el valaki végső tanítótekintélynek, vagy a különböző perennialista mestereket.

I. A végső tekintély kérdése

A perennializmus tanítása szerint a metafizikai hagyományként megnyilvánuló örök Bölcsesség (sophia perennis), vagy szanátana dharma (ahogy a hindu hagyomány nevezi), ebben a világkorszakban minden — hindu szempontból — autentikusnak, ám részlegesnek és külsődlegesnek tekintett vallási hagyományban megnyilvánul, de ezek közül is legtisztább alakban a hinduizmusban maradt fenn. Így a hinduizmusnak mintegy „normatív” tekintélye van az örök Bölcsesség megragadása szempontból. A hinduizmus monista létszemlélete szerint a vallásnak két szintje van: exoterikus (külső, nyilvános, hirdetett) és ezoterikus (belső, magán, titkos). A vallások külső „héja” három elemből áll: szavakból (hittételek), tettekből (szabályok), és szertartásokból (ceremóniák). Azonban a vallások belső „magja” azonos a perennialista tanítással, ami nem más, mint az isteni Önvalóval való egységazonosságnak, végső soron a szolipszizmusnak átélése. Ennek az „összehasonlító vallástudományi álláspontnak” gyökere a hindu vallásos hagyományok eklekticizmusára adott szintetizáló reakcióként már régen kialakult a hindu gondolkodásban. Az újkorban ezt a szemléletet alkalmazták a más nagy vallási hagyományokkal való viszony leírására is, a velük való intenzívebb kapcsolatok során felmerült apologetikus kihívásokra válaszolván. Tulajdonképpen ennek átvétele, cizellálása és explicitté tétele kötődik a perennializmus gondolkodóihoz, legkiforrottabb alakjában László Andráshoz.

A kereszténység tanítása szerint a szenthagyományként megnyilvánuló isteni kinyilatkoztatás teljessége a Bölcsesség (Szentlélek) által Szűz Máriától megtestesült Igében, Jézus Krisztusban sértetlenül áll fenn, és sértetlenül adja tovább azt ugyanazon megtestesítő Szentlélek az Anyaszentegyházon keresztül. A nagy vallási hagyományokban — az időben és térben előrehaladván fokozatosan tisztuló és a kereszténységben teljességgel és épséggel fennálló — kinyilatkoztatás bizonyos darabjai, az „igei magvak” (logoi spermatikoi, rationales seminales) megtalálhatók, tévedéssel keverten. Az istenkereső pogányok a bibliai inaszakadthoz hasonlóan törekszenek a vélt gyógyforráshoz, azonban a végső gyógyulást számunkra is csak Jézus Krisztusban hozta el Isten. Azaz egy igaz istenkereső nem-keresztény, ha önhibáján kívül nem ismeri a krisztusi teljességet, mégis eljuthat bizonyos fokú istenismerethez, és — Krisztus és az Anyaszentegyház által — üdvözülhet is.

Így nem marad más lehetőség: valaki vagy a perennialista mestereket (René Guénon, Julius Evola, Frithjof Schuon, László András, részben Hamvas Béla és mások) fogadja el a „romlásba dőlő Anyaszentegyház” felett álló végső tekintélynek, vagy az Anyaszentegyház romlást nem szenvedő tanítóhivatalát fogadja el végső tekintélynek.

II. A perennializmus és a kereszténység egymást kölcsönösen kizáró tanításai

A kereszténység és a perennializmus tanításának ellentétes és egymást kölcsönösen kizáró voltát a létszemléleti és az abból következő történelemszemléleti különbségeken lehet bemutatni.

II.1. Létszemlélet

1.1. A perennialista létszemlélet

A perennializmus létszemléleti alapja a tradicionális szolipszizmus. Ez magába foglalja a filozófiai értelemben vett szolipszizmust és a vallásos-miszticista monizmust. A filozófiai értelemben vett szolipszizmus (solum-ipsum; egyedül-önmagamság) a lehatárolt egyedet (individuum separatum), illetve annak tudati (értelmi és akarati) szintjét tekinti kiindulási alapnak. Ennek ismeretelméleti része azt mondja ki, hogy minden, ami van, vagy aminek látszik, csak a tudat verifikálja, ergo az objektum csak a tapasztaló szubjektumban áll fönn. A vallásos-miszticista monizmus ezt a filozófiai előkészületet azzal haladja meg, hogy a tapasztaló szubjektum számára önmagának mint objektumnak, sőt embernek a megtapasztalását is illuzórikus tételezi.

Szerinte a tárgyi „van”-ság az alanyi „vagyok”-sággal szemben egy negatív és végső soron illuzórikus dolog. Olyan, mint egy rossz álom. A korlátolt emberi személy is illúzió, végelemzésben csak egy színházi álarc, szerep (lat. persona, gör. proszopón, szanksz. múrti). Az egyetlen valóság, Monad — az isteni Alany. Rossz álom az egész létesülés, létrontás minden korlátolt, változó lét. Az egész történelem, még az aranykor is egy létpesszimizmussal szemlélhető „ördögszekér”, szamszára, amiből szabadulni kell. Fel kell ébredni ebből a rémálomból, ebből az egyetemleges elvarázsoltságból (mayá): erről szól a felébredés tana. Ami bennünk valóban változatlan az azonos a végső Alannyal. Minden szenvedés oka az, hogy önmagunkat tárgyként szemléljük, és nem vagyunk önnön létünknek az abszolút ura. Ez azonos a klasszikus hindu advaita védánta és a buddhista vadzsrajána kifejezett (explicit) doktrínájával, azonban nemcsak azzal. A hellenista majd keresztény környezetben megjelent egyes neoplatonikus iskoláknak, a zsidó kabbalának és a muszlim wudzsúdí-iskolának legalább bennfoglalt (implicit), de egyes képviselőiknek a kifejezett tanítása is ugyanez.

Eme iskola szerint „Isten” és „Önmagam” csak képzetesen (virtualiter) különbözik: a „felébredés”, „megvilágosodás”, „szabadulás” (móksa), „ellobbanás” az, ha ezt átéljük. Mivel Isten abszolút szubjektum, így nem lehet a gondolkodás tárgya, róla még analóg értelemben vett állításokat sem tehetünk, egyetlen istenismereti út az intuíció. A perennializmus szerint tehát az ismerő személy és az ismerettárgy, az elme és annak tartalma, valamint a gondolkodó alany és a gondolat különbsége csupán illúzió.

Végső soron az egyetlen Alany nárcisztikus önbefordultságban létezik. Megváltani nem a világot kell, hanem kiszabadítani ebből az önmagában álló isteni Létalanyt az illúziók szertefoszlatásával, kioltásával. Idő, tér, anyag, test, történelem mind-mind illúzió, a létesültség kínzó valósága. Az Önvalóság (Átmá) egyetlen Alanyban (Brahmá) áll fenn. Csak Isten mondhatja magáról azt, hogy „Vagyok” („Aham Brahma Aszmi”). A Lét egyetlen és vele azonos Alanya Isten — az „Én” mint Abszolút Önmagam.

Ez a metafizikai szolipszizmus teljes önuralmat, önhatalmat, autokráciát jelent. A lét hatalmi tett eredménye — ebben az értelemben mondhatjuk mágikusnak a szolipszizmust. A szenvedés alapja a „létesültség” illúziója, az önuralom hiánya. „Minden heterón (másvaló), fel nem ismert autón (önvaló).” (László András) Ezért ebben a felfogásban a heterotheizmus csupán „munkahipotézis”, mintegy exoterikus óvoda az „álmodozó” sokaságnak, míg az ismertetett autotheizmus csak az ezoterikus „felébredtek” felsőfokú tudatszintjén valósulhat meg. Ezt világosan visszaadja a védánta hinduizmus és a mahajána buddhizmus kettőzött megváltástana. Mindkettő vallja, hogy a szigorú aszkéták magasabb fokú tudati felébredésre jutnak, míg a tömegeknek megmarad a személyes Abszolútumban való exoterikus hit jámborsága, végelemzésben álomvilága, ami lényegében megfelel annak a heterotheista vallásosságnak, amit alapformájában a zsidó, keresztény és muszlim tanítás is vall.

1.2. A keresztény létszemlélet

A keresztény létszemlélet — szemben a perennialistával — ontológiai dualizmust vall. Az abszolút Lét mellett a relatív létet is valóságosként értelmezi, nem csupán az Önvalóság káprázatának. Természetük szerint a teremtetlen Magánvaló — azaz Isten — és a teremtményi lét között végtelenül több a különbség, mint a hasonlóság, azonban aránylatos hasonlóság (analogia proportionalitatis) fönnáll közöttük. Ezért Istenről nem-teljes, de biztos ismeretet, méghozzá állító ismeretet lehet szerezni értelmi absztrakció segítségével, szemben a hinduizmus teljesen apofatikus („neti, neti” — „sem ez, sem az”) megközelítésével, miszerint az emberi értelem csupán tagadólagos tevékenységgel mondhat bármit is Istenről. Mivel Isten és az „egyetemleges elvarázsoltság” között arányos hasonlatosság nem áll fenn a hinduizmus és a perennializmus állítása szerint, ezért kizárólag intuitív, misztikus úton lehet biztos istenismeretre jutni. A kereszténység maga sem tagadja, hogy a legmagasabb fokú istenismeret a természetfeletti misztikus egyesülés átélésében mutatkozik meg — amint a bibliai „megismer” ige is jelzi ezt —, azonban a természetfeletti ismeret mindig a természetes ismeretre épül, azt feltételezi, és tökéletesítve, nem tagadva haladja meg. A megtestesülés hitigazságából következőleg a természetes és természetfeletti, az objektív és szubjektív istenismeret egymást kiegészíti.

A természetes szellemi képességeink segítségével — a keresztény tanítás szerint — sok mindent biztosat mondhatunk Istenről három úton:

a) a teremtményi (véges) tökéletlenségek (pl. határoltság) tagadásával (pl. határtalanság);

b) a világban tapasztalható vegyes (immanens) tökéletességekből mint okozatokból az okra való visszavezetéssel, amely tökéletességek erő szerint (virtualiter) vannak meg Istenben;

c) végül a világban tapasztalható tiszta (transzcendentális) tökéletességek (szép, jó, igaz) fokozásával.

A külön ajándékként megkapott, teremtett természetfeletti képességek (hit, remény, szeretet) által Istent még jobban megismerhetjük. Ilyen ismeret például Isten neve, melyet a legnagyobb ószövetségi prófétán, Mózesen keresztül nyilatkoztatott ki: a Szent Négybetűs (יהוה) istennevet, melyet tulajdonul lefoglalt magának. Isten kinyilatkoztatott és tulajdonul lefoglalt nevének jelentősége miben áll? A „Jahvé” nevet a különböző szemita népek ugyancsak használták különböző megszemélyesített — istenített — természeti erőkre alkalmazva. Azonban Isten, mikor örök és szabad rendelésénél fogva úgy rendezte az üdvtörténetet, hogy egy szemita pásztornépen, a zsidóságon mint eszköz-okon keresztül fogja a kinyilatkoztatást és az üdvösséget az egész világ számára adni, lefoglalta ezt a nevet magának, illetve annak mássalhangzóit, amelyek többféle ejtést tesznek lehetővé. Hasonlatos mindez ahhoz, hogy ugyanúgy kelesztett búzalisztből való egy közönséges kenyérszelet és „az” Ostya. Mégis, ez utóbbi már valami egészen mást jelöl ki, lényegileg elváltozott. Isten e névbe öltözvén a megtestesülést előre jelezte. A zsidóságnak, főleg a babiloni fogság után istenkáromlással ért fel a Szent Tetragrammaton kiejtése — az arám fordítás (amely egyben interpretáció is), a Targúm „aki Isten nevét kiejti, halállal lakoljon”-ként fordította a héber „aki Isten nevét káromolja, halállal lakoljon” parancsot. Egyedül a főpap ejthette ki az Engesztelés Napján. Elképzelhető, hogy ez egyfajta emberi túlbuzgóság eredménye volt, azonban Isten bölcsen a görbe úton is egyenest tud húzni. Mert mit is jelent a Szent Név? Ezt jelenti (egyes szám, első személyben): „Vagyok” — „Én vagyok”. Méghozzá a héber szerint nem úgy, mint változékony, múló korlátoltságú lény, hanem mint a létteljességet bíró Önvaló — maga „a” Lét (ipsum esse). Miben áll ennek jelentősége? Valakiről egyes szám harmadik személyben állításokat tehetek: „Isten szép.”; „X.Y. szép.”. Valakit egyes szám második személyben megszólíthatok: „Drága Isten!”; „Kedves X.Y.!”. Azonban az egyes szám első személyt birtoklom. Ezt nem mondhatja ki más önmagamra vonatkozóan, csak én. Isten így bölcs pedagógiával óva intett bármiféle hamis autotheizmustól.

Azonban ez súlyos egyoldalúsághoz vezethet. Ha az Önvaló csak egyetlen Alanyban áll fenn, ahogy bölcseleti spekulációjuk és szemlélődésük által hiszik ezt a hinduk, és ahogy a kinyilatkoztatás alapján hiszik ezt a zsidók, és az ő kinyilatkoztatásuk Mohamed általi eltorzítása révén vallják a muszlimok, akkor kettő, illetve három lehetőség marad csupán:

a) Ha a Teremtő és a teremtés között dualisztikus létszakadék van, azaz heterotheizmust tételezünk, akkor két eset lehetséges. Ha az isteni Létalany egyben Személy is (subsistentia cum persona), akkor az ilyen Istent csak rettegni lehet. Ilyen a tiszta zsidó és muszlim monotheizmus. Isten egy önkényúr, aki nárcisztikusan szerelmes önmagába, s ha teremt is, csupán udvartartást teremt. Az ilyen Isten tulajdonképpen csak a politheizmus kis, nárcisztikus és hatalmaskodó istenségeinek végletekig absztrahált alakja. Az ilyen Istennel szemben valóban csak két magatartás képzelhető el: rettegő és fatalista kiszolgálás, vagy ellene való totális lázadás. Ez utóbbi hamis istenkép vezetett el — bár más útvonalon — Marx, Nietzsche, Heidegger és Sartre, valamint Adorno istenkritikájához. Mivel a személy csak viszonylatban létezik, nem lehet egyedül. Ezért az ilyen nárcisztikus Abszolútum bizonyos értelemben szükségképpen kell, hogy teremtsen udvartartást magának, akik őt kiszolgálják önimádatában. Ha ez az isteni Létalany nem személy (subsistentia sine persona), hanem személytelen (személyfeletti, és nem személy alatti értelemben), akkor viszont nem törődik a világgal, nem nyilatkoztatja ki Önmagát, s nem szorul másra. Csupán egy Mozdulatlan Mozgató, aki önmagába fordult, s csak a szintén önmagába fordult kis istenségek azok, akik a világ kormányzásában részt vesznek, megnyilvánulnak a természeti (pl. villámlás, napsütés) és pszichés (pl. harag, szerelem) jelenségeken keresztül.

b) Marad még egy magatartás, amely elveti a Teremtő és a teremtés közötti létszakadékot és ontológiai monizmusával gyakorlatilag a hinduizmushoz társul. Ez a gyökere a zsidó kabbalisztikus és a muszlim szúfi miszticizmusban bennfoglaltan, vagy egyes képviselőiknél kifejezetten jelen lévő autotheizmusnak. Ez azonban fel nem oldható feszültséget eredményezett a zsidók és muszlimok által kinyilatkoztatottnak tekintett heterotheizmussal.

Hogyan oldja fel az előkészületi, ószövetségi kinyilatkoztatás eme belső feszültségét Jézus Krisztus? Ő a kulcsa mindennek, nélküle a gondolkodó ember valóban következetesen csak perennialista lehet. A kereszténység megtartja Isten abszolút transzcendenciáját, s az immanens világ autonóm létét, ami nem csupán látszatvalóság, vagy „fejlődő létrontás”. Mindezt úgy, hogy „elegyedés, de szétválasztás nélkül” áthatja Isten a legbelsőségesebben a külső teremtését.

A keresztény létszemlélet szerint nem csupán egy, hanem három Létalany (hüposztaszisz, subsistentia) által áll fenn az önvaló isteni Lényeg (óúszia, substantia), méghozzá úgy, hogy mindhárom osztatlanul, de elegyedés nélkül bírja az isteni természet teljességét. A keresztény értelemben vett három Létalany nem neoplatonikus értelemben vett „szerep” (proszopón), vagy hindu értelemben vett „maszk” (múrti). Ezért is (sok más mellett) különbözik a filozófiai spekulációból eredő, vagy az őskinyilatkoztatás előképébe rejtett és a vallási hagyományokban torzultan fennmaradt háromságtanoktól a keresztény misztérium. Ez kimutatja, hogy a belső isteni lényeg, az isteni Lét maga a Szeretet. „Isten szeretet” — mondta a szeretett tanítvány, János. A három isteni Létalany egymásbavalósággal (perikhorészisz) tartja fönn egymást. Az Atya teljes istenségét adja át a Fiúnak, s a Fiú ezt visszaadja úgy, hogy e kölcsönös egymásba tekintés, egymásba tükröződés, a Világosságnak a Világosságtól való születése, az észleleti (intellektuális) foganás (conceptio) által születő Fogalom (Conceptus) szeretete egy kölcsönös akarati lehelésből mint egyetlen lételvből magát a harmadik Létalanyt létesíti. Ez az „örök mában” van. Ez nem történik, hanem így volt, van és lesz: a Szerető — Szeretett — Szeretet hármasságának örökké állandó dinamizmusa. A szeretet a másikra (heterón) irányul: nem más mint létadás és létbenntartás, míg önmagamról megfeledkezvén önmagamat a másik szeretete — önfeledkezése — tartja létben. Isten önismerete és önszeretete annyira teljes, hogy (anélkül, hogy szükségképpen világot kéne teremtenie) három létalanyt képez, abban áll fenn. Ahhoz, hogy a háromság ne csupán egy „alsóbb létszint” legyen, mindháromnak létalanynak kell lennie, s ahhoz, hogy egymás felé szeretetáramlatot képezzenek, személyeknek is kell lenniük. E három létalany nem csupán egyetlen létalany három „szerepe” (szabellianizmus), és nem három elkülönülő lényegű isten (tritheizmus).

II.2. Történelemszemlélet

II.2.1. A perennialista történelemszemlélet

A perennializmus az egész történelmet — Baranyi Tibor Imre szavaival élve — „fejlődő létrontás”-nak tekinti. Ez logikusan következik a létszemléletéből. Ha az Abszolút Önvaló egyetlen — személyiségfeletti — Létalanyban áll fenn, amely kizárólag önmagára irányul, akkor minden e léten kívüli létesültség bizonyos értelemben negatív létaktus, tulajdonképpeni nem-lét. Így annak kioltása, meghaladása az elsőrendű cél. Ami valóságos, nem látszat szerinti szenvedés van a világban, az tulajdonképpen eme Abszolút Önvaló „szenvedése”, ahol a Lét, a Tudat és az Akarat nem egybevágó. Az egyes egyedekbe különböző szinteken beleszorult, az Önvalóból „kiáramlott, és nem teremtett” (emanált) lét önmagába vágyik vissza. Teljesen önmaga, egyedüli önmaga akar lenni. Ezt vallották a különböző vallásokban és filozófiákban megjelenő autotheista miszticizmusra épülő iskolák, melyeket már fentebb említettünk.

Eme „visszatérés” útja az intellektuális és spirituális metafizikai tradíció. Ez három tényezőből áll: a szolipszizmus valóságának tételezéséből; az eszmélési-értési (intellektuális) vonalon a fogalmak végletes, apofatikus úton történő meghaladási kísérletéből (ennek egyik megnyilvánulása a „felett” és „túl” típusú helyhatározók, illetve az ezekkel megegyező latin, görög, szanszkrit, páli stb. prefixumok és prepozíciók halmozása); és végül a szellemi-akarati (spirituális) vonalon a tantrikus jellegű rituális megvalósításból. E háromnak — Buji Ferenc szavaival élve — „felbonthatatlan egységet” kell alkotniuk. A hagyományos — arisztotelészi értelemben vett — logika elégtelenségének állítása az „analogia entis”-nek (a létezők arányos hasonlatosságának) hagyományos hindu tagadásából következik. Ha a világ csak egy elvarázsoltság, egy rémálom, akkor semmi sem állítható az ember tudati szintjén bizonyosan az Abszolút Önvalóról. Ennek meghaladását jelölik „gondolkozás feletti tudatállapot” néven. A tantrikusságot illetően pedig azon az állásponton vannak, hogy „minden spirituális ösvény” a kali-yuga (ólom-korszak) fázisában már elveszítette érvényességét, így ennek mint elvnek alkalmazása lehet egyedül hatékony. Kiindulópontja az eleve mérgezett világ, melyben — a tantrikus elven nyugvó gyakorlatokkal, elsősorban a yoga segítségével — a „mérgeket” „életelixírré” lehet átalakítani (transzmutálni). Ezt — a hindu gondolkodás képének segítségével — „tigrislovaglás” néven illetik a perennialisták. A tigris itt a vesztébe rohanó világ jelképe, melyet meglovagolva uralkodhatunk felette. Mit jelent mindez a gyakorlatban? Kettős erkölcsöt, mikor is az egyébként negatív, „anyagivá dermedtnek” titulált cselekvésekkel „az idő irányával szemben” ellentétesség tételezhető. Konrkét példával élve, ilyen volt az ún. templomi prostitúció, vagy bizonyos közösségek (pl. katharok) közösségi promiszkuitása. „Látszólag” paráználkodunk, a „valóságban” — az „exoterikus” szinten egyébként bűnösnek tűnő cselekvés felett —, vagyis „ezoterikus” értelemben véve meghaladjuk a bűnös világot. Ez volt az ókori szofisták, a középkori katharok sokak által ismert kettős erkölcsének alapja. Ha az emberi „illuzórikus én” tobzódik, fosztogat, erotomán, az nem „én vagyok”, mivel én az „Abszolút Önvaló” vagyok.

A tiszta Lét tiszta megvalósultság (actus purus) — nincs benne lehetőségi lét (potentia). Minden teremtmény ezzel szemben kettős természettel bír: ténylegességből (actus) és lehetőségből (potentia) áll össze. Az idő a változás mértéke, azaz átmenet a lehetőségből ténylegességbe. Minden változás e rendszerben, mint az idő előrehaladása csak körforgásos vergődés, illetőleg folyamatos létrontás (egy teljes világcikluson belül, az aranykortól az ólomkorig bezárólag). A létesült létnek és a változásnak, azaz magának a történelemnek, a teremtményi létnek így nincs értelme, célja. Az egyetlen cél a visszatérés a Metafzikai Abszolútum létállapotába minden létesülés kioltásával.

II.2.2. A keresztény történelemszemlélet

Mit mond ezzel szemben a kereszténység? Isten nemcsak befelé, hanem kifelé is szeretet. Ő nemcsak elképzeli (imaginálja) a világot, hanem mindenhatóságánál fogva a semmiből létbe is hozza. Ez nem negatív dolog, ez nem létrontás, hanem pozitív tett. A világ nem látszat, nem vicc, nem egy rémálom, hanem realitás. A teremtett létezők önmagukban nem lelik sem eredetüket sem céljukat, azonban mivel céljukat, a boldogságot csak az eredetükben találhatják meg, ezért szükséges, hogy arra az ontológiailag Másra megnyíljanak: viszontszeressék az Irgalmas Szeretetet. A végső cél a világ átistenülése a teremtetlen és a teremtett lét „elegyedés, de szétválás nélküli” szerető egységében. Hasonlatosan a Hóreb-hegyi lángoló, de el nem égő csipkebokorhoz, mely csupán halvány előképe volt a Krisztus Thábor-hegyi elváltozásának! Ahogy a gótikus üvegablakon áttör a fény, úgy fog elváltozni létének kioltása nélkül a világ!

Ha az isteni létalanyok befelé személyes önátadása képezi az Abszolút Létet, akkor az ennek képmására teremtett teremtmények relatív létének is ennek mintájára kell alakulnia. A történelemnek, a relatív létezők változásának, cselekedeteinek így értelme és célja van, azonban nem önmagába fordult célja, hanem az Istenre, az egészen Másikra nyitott célja. A perennializmusban nincs célja a relatív létnek: az egyetlen cél az értelmetlen idő kerekének visszaforgatása majd meghaladása általi elérése örökkévalóságnak.

Isten kerubokkal zárta el a Paradicsom kapuját: nincs visszaút. Nincs más út, csak a huszáros előremenekülés. Nem lesz újra paradicsomi állapot, amely önmagában is még tökéletesebbre nyitott állapot volt. A vesztébe zuhanó világot Isten irgalmas szeretete megmenti, ő a „nem” ellenére is meg akar testesülni, szeretni, létben akarja tartani belső lényege és önmagához való hűsége által e megváltásra váró világot!

Mi is volt az ember bukásának alapja? A Fa Isten jelképe, aki tengelye, mértéke az alsó, középső és felső világoknak is. Gyermeke, gyümölcse az ember. Ő az objektív mértéke a jónak és rossznak, azaz a cselekvés útjának, mely a célhoz, az örök élethez vezethet. A sátán legnagyobb kísértése pont az az autotheista önistenítésre való buzdítás volt, ami a saját bukását is előidézte: „non serviam”. Nem akarta elfogadni teremtményi létét, azonban ezzel szembe menni, önmagunkat isteníteni az igazi illúzió, az igazi, pokoli rémálom, az igazi mayá. Az ember csak úgy istenülhet át, érheti el végcélját, ha „titokzatos csere” által Isten fölveszi az emberi természetet, s mi megkapjuk általa ajándékba a természetünk feletti (természetes képességeink által el nem érhető) isteni természetet, a fogadott fiúságot. Ez a makrokozmosz, és benne a mikrokozmosz célja. Mi nem vagyunk természet szerint isteniek, de ha Isten önmagát nekünk ajándékozza, létrejöhet az irgalmas szeretetben történő csere.

Ez történt meg Jézus Krisztusban. Érdekes összehasonlítani Buddha és Jézus alakját és halálát. Buddha célja az eredetbe való visszatérés, ami az Egyetlen Önvaló megszabadítását jelenti a teremtett lét illúziójából. A köldöknéző Buddha lótuszülésben törekedett elérni a nirvána állapotát, olyan állapotban, mely a magzat helyzetéhez hasonlít, aki önmagába, eredetébe, létesülése „elé” fordul. Jézus Krisztus pedig kitárt karokkal ölelt át minden embert élete virágjában átadott életével — nem Önmagával, hanem velünk törődött. Ez a világ, a bűnnel megjelölt világ, ez az élet a halál keresztjével végződik — mindannyiunk élete. Krisztus nem mondta, hogy ez a világ illúzió, hanem a legteljesebben szembenézett vele, a legmélyebben belétestesült értünk bűnné, de nem bűnössé lett. Általa és nem önmagunk által juthatunk csak az Atyához a Szentlélekben. Ez a világ illúzió, vagy keserű értelmetlenség? Egyik sem. A kereszt Krisztusban az Élet fájává vált, a Bárány vérével bekent kapuvá — a gyümölcs a fára visszaszegeztetett. Minden értelmet nyert a megtestesült Értelemben.

III. Összegzés

	PERENNIALIZMUS	KERESZTÉNYSÉG
AZ ABSZOLÚTUM ÉS A RELATÍVUM (ISTEN ÉS VILÁG) VISZONYA	ONTOLÓGIAI MONIZMUS Egyetlen létvalóság van: a Metafizikai Abszolútum. Ehhez képest minden illúzió (mayá).	ONTOLÓGIAI DUALIZMUS Két létvalóság van: az Abszolútumként aposztrofálható Isten, és a rajta kívül álló, semmiből létbe hívott teremtése.
AZ ABSZOLÚTUM BELSŐ LÉTE	EGYALANYÚSÁG Egyedül Isten alanyi öntudata nem illúzió, Aki önmagára (autón) irányul. Az isteni Létalany lényegileg öntételező szolipszista.	HÁROMALANYÚSÁG Isten három alanyi öntudatban áll fenn, ahol mindegyik a másik (heterón) kettő, vele egylényegű alanyiságra irányul. Az isten Létalanyok lényegileg mástételező altruisták.
AZ ABSZOLÚTUM KÜLSŐ TEVÉKENYSÉGE	ELSZAKADÁS A külső, „szamszárai” lét végelemzésben egy illúzió, mely állandóan egy aranykortól egy ólomkorig folytatólagosan hanyatlik, majd ezt egy újabb aranykor követi. Azonban az aranykor is gyakorlatilag létesültség, így végső fokon ebből is szabadulni kell. A létesült világ nem más, mint a tételezett Abszolút Önvaló „rémálma”, mely álomból fel kell ébreszteni. A megváltás (móksa) így nem más, mint a létesülés megszüntetése, az Abszolút Önvaló felébresztése.	MEGTESTESÜLÉS Az isteni abszolút valóságon kívüli külső és relatív lét valóságos lényeggel (essentia), állaggal (substantia) és természettel (natura) bíró valóság, melyet szerető gondviselésből teremtett a semmiből a Szentháromságos Egységben fennálló Abszolútum. Aki befelé szeretet (létátadás), az kifelé is az. Így a létesülés nem „létrontás”, hanem pozitív aktus. A cél nem a teremtett kozmosz „kioltása”, hanem annak a teremtetlen Léttel való egyesítése. Ez az „elegyedés, de szétválasztás” nélküli megváltás legteljesebben az Ige megtestesülésében vált valóra, és vált lehetővé.

Röviden fölvázoltuk a perennialista iskolának és Krisztus Egyházának tanítását. Világossá vált, hogy a kettő tanítása kölcsönösen kizárja egymást. Mindenki szabadon választhat, melyik tekintélyét fogadja el, kinek hisz. Választani kell, mert két úrnak nem lehet szolgálni. Adja Isten, hogy mindenki az Út útját válassza, s így Élete legyen az Igazságban!

Úgy legyen!

(AMDG - http://amdg.betiltva.com/)

Gondolatok a destruktív "modern művészet" kritikája mentén, egy tradicionalista tollából

Napjaink oligofrén társadalma felettébb könnyen átsiklik bizonyos össze nem egyeztethető dolgok és fogalmak összeházasításán és azok »békés egymás mellett élése« szemernyi megütközést sem kelt benne. – Ez nem is különösebben meglepő, lévén: meglehetősen régóta a gondolkozást a fluktuáló – hogy úgy mondjuk – asszociatív – és jóformán összefüggéstelen – felmerülő »gondolatok« [mint érzelmi–emotív »benyomások« dermedtsége] vertexével – és az ebben való tobzódással – azonosítják – amit igyekeznek is piedesztálra emelni korunkban. Ehhez járul a nyelv, a szavak degenerálódása [»fejlődési(nek nevezett) folyamata«] is, amely révén – miként a szavak is lehetnek szimbólumok –: maguk a szimbólumok is »elzáródnak« az ember elől – mintegy öngerjesztő folyamatként még tovább debilizálva az egyént. – Mindez a kor általános létrendi válságának tipikus szimptómája [ΠΤΩΜΑ]. [És ezen összefüggés és néhány – talán kevésbé nyilvánvaló, de annál károsabb – megnyilvánulása, mint például a szalon-prolik »kőkemény konzervativizmusa« internetes »szleng«-gel körítve külön kitérőt is megérne.] Ennek egy eklatáns példája a »rosszul fordított/ értelmezett« szellem – és így a szellemiség – [ΠΝΕΥΜΑ, spiritus] lélekkel – és így a lelkiséggel –  [ΨΥΧΗ, anima] történő összemosásának–azonosításának igen hosszú folyamata, ami – mintegy inverzbe fordulván – annál gyorsabban azonosított végül minden »lelki«-t is egyben a »szellemi«-vel. Eme deviáció tulajdonképpen nem is csak a »lelkin túliak« összességét zárja el az ember elől, hanem – mintegy »trójai falóként« – az illetéktelen és otromba, teljesen a test [ΣΩΜΑ / ΣΑΡΞ] jegyében álló »kutatások« számára is vindikálja az e területekre történő betörés és az ezekről történő – quasi »ex cathedra« – nyilatkozás »jogá«-t, miként teszi ezt például a pszichológia – teljesen materialista és vulgáris »evolucionista« alapokról kiindulva. Ennek »ellenpontja« – kiegészítve azt – a vulgár- ezo látványosan feminin karakterű mesevilága, mely vegytiszta materialista [egészen pontosan: materialisztikus] célokkal – mintegy »színesítésképpen« az életet –, a szinte tapintható lelki megrázkódtatást csillapítani vagy – sokkal inkább: – tompítani akaró »nemesebb« célokkal bővíti a repertoárt. Mindezek következtében tehát a »spiritualitás« mentális, testi [!], és talán lelki »gyorssegély« szintjére helyeztetik – és ez a »bővítés/gazdagítás« egyik tipikus megnyilvánulása a par excellence – tehát: lefelé – nivellálásnak, ami az illetéktelent »megilleti«, és amitől nem maradt ment az Egyház sem, amire futólag még visszatérünk…
De tetten érhető a művészetek quasi-pontifexi területén is, ahol is az imitatio Deiként felfogható tett lassan »átszíneződött«, mígnem végül teljesen elvesztette »forma«-ját, és azzá a színtelen–szín nélküli magamutogatássá [(vonatkoztatási pont nélküli) ego projekcióvá] degenerálódott, ami tulajdon céljának ellen képe. Az imitatio Dei ugyanis mintegy implikálja a Teremtés nem negatív, nem kárhoztatandó jellegét, a test elutasításának bűnét – ami nélkül is tulajdonképpen ez a Teremtés sem lehetne az, ami; keresztényként pedig némileg »vakmerő« dolog Isten Teremtését korholni. A probléma ugyanis nem a testtel van – a testi szemlélet dominanciájával és annak abszolutizálásával. A »művészet«, az »alkotás« –, ahogy ma fellengzősen a vergődő sznobok [sine non-vilitate] »entellektüel« közegekben kiemelik – és a »mű«, maga »az alkotás« szemlélhető ugyan több szempontból és több szintről [nem számítván a post-modern se füle-se farka zagyvalékok »nem értelmező értelmezései«-t], de az, hogy legalább gyönyörködtessen, az »izmusok« által – némely tekintetben – jogos problémafelvetések teljesen dilettáns »megoldásai« előtt fel sem merült. [Természetesen eme »esztéticizmus« lényegről elterelő jellegéről is le lehetne rántani a leplet, de korunk – obszcén – mélyrepüléséhez mérten még ez is meghódíthatatlan magaslatként tornyosul elénk.] Az, hogy esetleg »meg is jelenítsen«, netán még »szimbolizáljon« is valamit ténylegesen, valami puszta önmagánál többre utaljon, már szóba sem érdemes hozni. Ezek között a »művészek« között ugyanis elenyészően kevés az értékelhető vagy annak vélt – ennek oka többek között az is, hogy még a »helyes irányultságúak« is elvétve tudnak valóban felmutatni valamit a puszta törekvésen túl, mivel: alkalmatlan eszközökhöz nyúlnak – talán beidegződésből, talán csupán a konvenciókhoz való idomulás miatt.
A »lényeg« teljesen áthelyeződött a felületre. Eleinte még megpróbáltak sompolyogni afféle kitételekkel, hogy »a forma lebontásával« akarnak rávilágítani erre vagy arra [ezt ad absurdum Malevics vitte], de ezek a már említett lelki–érzelmi–hangulati »benyomások« szépen lassan lelki– érzelmi–hangulati klisékké merevedtek, figyelmük pedig legjobb esetben is a felületet pásztázta csupán; erőfeszítéseik jó esetben is csak a felszínt karcolgatják, ha nem egyenesen katagógikusak. Az évszázadok folyamán mind jobban előretörő individualizmusuk –, mely semmit sem tud »a névtelenség kettős értelméről« [sőt, a »maszk« (ΠΡΟΣΩΠΟΝ, persona) felületéről leverődő fényről sem, csupán a maszk árnyairól (ego)] – termékeny talajra hullt; a pszichologizálás bevonásával, felemlegetésével némi »tudományos« –, így tehát: elismerendő – sikert is begyűjthetni véltek. Ezzel szemben a szomorú valóság az, hogy egyáltalán értékelhető irányzatok is csak alig jöttek létre – és sajnos ezek sem a maguk egészében azok, hanem csak bizonyos tekintetben [például a futurizmus kezdetét követő korai szakasza vagy a szürrealizmus bizonyos egyének részéről]. Ami mindezen irányzatokat legjobban jellemzi, az így összegezhető: banális és bóvli. – Banális[nál is banálisabb] »témaválasztások« – és bóvli kivitelezés, dilettáns és – legjobb esetben is csak – amateur megvalósítás. Különös mélyrepülés ez a szimbolizmus és a szecesszió után. A »de gustibus…« lapos és semmitmondóan elkenő »elve« kapcsán pedig megjegyezzük csupán: »van, aki a rútat szereti« – így a szépséghez való viszony lehet ugyan »relatív«, ám ettől még maga a szépség: örök. Lényegtelen, semmitmondó, ronda és otromba – circulus vitiosus. – Évszázados próbálkozás az embert hozzászoktatni, kondicionálni erre és ehhez, elfogadtatni vele – eredménytelenül. Jórészt eredménytelenül… Az efféle kiállítások – őszinte érdeklődés hiányában – konganak az ürességtől; csak a megnyitók »ingyen kaja- pia« féle »attrakciói« körül rajzó sznobok, és a művészeti képzésben részt vevők már kellően alakított és megfertőzött »felvilágosult« »értői« közelítenek ezekhez a helyekhez és adják derékhadát a látogatóknak, no és persze a »műveltek«, ingyen osztogatott brossura irodalmukból elővarázsolt »ismereteik«-kel és »igazságaik«-kal traktálják kísérőiket, »demonstrálván hozzáértésüket«. Így eszi be lassan magát mégis csak az infra- kulturális mocsok a köztudatba, mintegy elismertséget – és ezáltal: »megszokottság«-ot – biztosítván magának; így száll alá az individualizmus útján az ember szémi-, szub- és infra-humánus terrénumokon való vegetációs szintekre, és ahol már az egyéni hóbortok és rögeszmék erénnyé nemesülnek. Így például igen szomorú, hogy Pécsen, »a progresszió fellegvárában« [parafrazálva a »magát minden rendszerben jól érző« egyik klisé-gyáros kitételét] ezek a domináns tendenciák; az építészeti és köztéri felújítások, a nyíló kiállítások révén, a város megjelenésében teljes mértékben a »modern törekvések«-re behuzalozott – Pécs, az egyik első püspöki megye székhelye. A dinasztiahű Csontváry- gyűjteményt leszámítva szinte kizárólag a »balos« irány érvényesül volt szabadkőművesek [Zsolnay], »progresszívek« és »demokraták« [Bauhaus], a Tanácsköztársaságot tevőlegesen is támogató valamint ki is szolgáló értelmiségi »szabadgondolkodók« és »filantrópok« [Nyolcak, vagy a bauhausos Bortnyik], »Franciaországba szakadt« és onnan a »szocializmussal kokettáló« [Vasarely] személyek favorizálásával. Jellemző a szerző e – Bauhaus-befolyás alatt is álló – meglátására, miszerint is a mérnököt a művésszel akarta »harmonizálni«. Tehát: a több évtizedes »gyakorlat« folyományaként az Európa Kulturális Fővárosa rendezvénysorozat keretein belül is a pénz ilyen kiállításokra ment el – akik kommunista plakátokat terveztek, jóban voltak ezekkel a körökkel, és akik közül még Lukács György a legkevésbé kompromittáló…
Ennek »gyönyörű példája« a Tihanyi jegyezte Szamuely- portré [amely sajnos – reméljük: csak örökre – »lappang«]. Ennyit mondhatunk a »politikailag független« és »nem elkötelezett« művészet kívánalmairól és pártolásáról, amit minden deklaratíve jobboldali művész esetében számonkérnek. A mocsok mindent belep. 

De mit is várhatnánk egy olyan várostól, ahol egészen a közelmúltig állhatott dr. Doktor Sándor szobra… [Egy másik sötét alak, Károlyi Mihály szobrát sajnos csak »áthelyezni« sikerült, mert Siófok nagylelkűen »befogadja« a – kizárólag tájékozatlanok és félreérttetők által valamilyen furcsa módon tisztelt, és még a demokratává vedlett volt MSZMP KB tag történész professor emerita révén is politikailag dilettánsnak és tutyi-mutyinak tartott – »neves szülött«-et.] [Nemzetközileg: a Szovjetuniót és Kínát is megjárt »szociálisan érzékeny« Sartre – szemben mondjuk a »nem szalonképes« Arno Brekerrel. (Lásd utóbbi botrányos posztumusz megnyitóját Nörvenichben.)] De tovább megyünk: a művészet nem baloldali, a művész nem lehet baloldali – ha művész; a művészet: imitatio Dei, nem umbra naturatæ. És a vallás ment’ maradt-e mindettől? Aligha; elég megnézni az »idők hangjait meghalló« idomulási kísérletek e területen is jelentkező példáiként
Cocteau szörnyűségeit Metzben, a Notre Dame de France-ban Villefranche-sur-Merben, esetleg a Chagall-féle üvegeket Kentben a metzi katedrálisban, netán Le Corbusier »kápolnájá«-t Ronchamp-ban , hogy tovább ne is soroljuk a sajnálatos példákat. Ezekmár valóban »az idők jelei«?… 

[Audió-vizuális terror vizuális oldalára koncentráltunk, az auditív részekre, azok körülményes és szerteágazó volta miatt jelen írásban nem térünk
ki.]

Írta: Subrusticus Centri℗etalis

A HABSBURGOK UNIVERZALIZMUSA

 Írta: Brandis Kelemen gróf

 

A «Magyar Kultúra» egyik (szeptember 20-i) cikkében Gruber Miklós finom meglátással ismer rá a középkori németség főjellemvonásaira: katolicizmusára és egyetemességére, melyek hivatottá tették az európai hegemóniára. A katolikus univerzalizmus vonalvezetését továbbvezetve azt is észre kell azonban vennünk, hogy e két jellemvonás szembeszökő veretét a németség grandiózus uralkodócsaládja, a Habsburgok készítették el. Hiszen a népeket, helyesebben az államokat akkor már kizáróan az uralkodóházak képviselték. Ők csinálták a történelmet a katolikus erkölcstan árnyékában, mely a keresztény lovagban minden idők szinte utolérhetetlen férfieszményét teremtette meg élő valóságként. A lovagi eszmény alakja megvolt már az ősgermán becsületfogalomban, mint azt Tacitustól tudjuk: «Principes pro victoria pugnant, comites pro principibus.» A frank és (I. Konrád óta) a német királyok képviselik ezt a központi germán erőt, melyet 800 karácsonya óta az Egyház bővített ki a Római Szent Birodalommal. A májordomuszból dinasztiaalapítóvá lett Nagy Károlynak római császárrá való nyilvánítása az első reneszánszteljesítmény. Ezt a szellemi áramlatot is az Egyház kezdeményezte és így 500 évvel előzte meg a humanizmust. III. Leó pápa t.i. csakugyan a nyugatrómai birodalom felélesztését célozta germán alapon az Egyház védelmére. És az új imperátorok is elsősorban ezt látták benne, mert Nagy Károly óta szerfölött fontosnak tartják a keletrómai császároktól való elismertetésüket.

                Az új nemzeti szimbólum is onnan van. A birodalmi sas tulajdonképpen nem más, mint Jupiter madara. A szász dinasztia uralkodóit kezdték Caesar nevével Kaisernek nevezni. Anyja, Theophanu keletrómai hercegnő után III. Ottó jogot formált már a keletrómai császárságra is. Így kapta meg a birodalmi sas a második fejét. A kétfejű birodalmi sas tehát a teljes Imperium Romanumot jelenti. A német királyt választása után pajzsra emelték, mely trónralépést jelentett. Az ünnepélyes aktushoz aranypajzsot használtak. Annak érzékeltetésére, hogy a választott német király egyúttal római császári méltóságnak a várományosa, azért szembeszökően, tehát feketén festették rá az aranypajzsra a római birodalmi sast. Így lett fekete-sárga a római birodalmi szín, ami I. Barbarossa Frigyes (1152) óta kimutatható. Midőn végre III. Ince (1201) óta a birodalmat hűbérként adományozza az Egyház legjobb belátása szerint és így az ünnepélyes felkenés által szakrális jellege is van a Birodalomnak: ««sacrum imperium – Szent Birodalom», azóta övezi a sasfejeket dicsfény.

                A római császárság restaurálása az Egyház reneszánszgondolata volt, melyet a korai középkorban a német királyok valósítottak meg központi német erőkre támaszkodva. Amíg azonban a német királyok a császári eszmekör varázsába merülve mindinkább eltávolodtak a német valóságtól s a császári főhatóság vallásos alapjától (mindkettő II. Frigyesben kulminált), azalatt megszületett az új német partikularizmus, ezúttal törzsek helyett territoriális alapon.

                Az interregnum katasztrófális lezüllése végre érvényre juttatja a németségben a nagy tradíciókat. Erős nemzeti felbuzdulás előzi meg a királyválasztást, melyből Habsburg Rudolf kerül ki győzelmesen. Vele a német délnyugat legtehetősebb és legtehetségesebb dinasztiája, egyszersmind azonban az akkori német típus legragyogóbb és legigazibb képviselője került a német trónra. Családja nemsokára megszerzi a római császári koronát is és azt rövidebb megszakításoktól eltekintve hivatalosan 1806-ig, valójában pedig a világháborúig viselte. A világnak ez a leghatalmasabb és szinte legősibb uralkodóháza birodalmát kerek egy századdal élte túl, ami páratlan a világtörténelemben.

                A dinasztia-alapító Rudolf király hivatásának minden téren teljesen magaslatán állott és nem rajta múlott, hogy már nem tudta a Staufok német bűnét jóvá tenni és nem sikerült az egységes Németországot örökös királyságként újra a Birodalom hatalmi forrásává tenni. A Staufok még megtehették volna, ha nem törvényesítették volna az örökös territoriális hatalmakat. Miután azonban ez megtörtént és II. Frigyes (1215) szentesítette a szuverén alattvalót, a német történelemnek ezt a végzetes csodabogarát, a Birodalom széthullását már csak feltartóztatni lehetett. Ezt tették becsülettel a Habsburgok félévezreden keresztül, csakis önerejükre támaszkodva.

                Mint német király keresni a császárságot és mint önérzetes nemzeti király lépni a keresztény nyugat élére, ez akkor már lehetetlen volt. Nem maradt más hátra, mint a tisztán német nemzeti erőforrást mással pótolni, arra alapítani a nemzetfeletti császárság eszméjét. Az Ottók szellemében, de már III. Ince két-kard elmélete értelmében akarta Rudolf, a sacrum impériumot újból felvirágoztatni. Vörös fonálként húzódik végig ez a törekvés a Habsburgok egész történetén, mindegyikük ezt kereste példátlan kitartással és hithűséggel egészen napjainkig. Rudolf az éppen szabaddá lett babenbergi hűbérekkel növelte családja birtokállományát, mely már I. Albrecht alatt összefüggő uralmi komplexumot jelentett Elzásszal, Svájccal, a világháború előtti Ausztriával. Rudolf politikáját szerencsésen folytatták, úgy hogy már a XV. század második felétől kezdve a Habsburgok tisztán családuralmi területeik alapján, vagyis teljesen függetlenül a német királyi és római császári koronáktól, európai nagyhatalom voltak. E birtokállományuk teszi ettől kezdve a Birodalom erőforrását, ahol az alattvalók sokfélesége még inkább aláhúzta a szentbirodalom nemzetfelettiségét.

                Az Egyház tehát már a kora középkorban újjáalakította a nyugatrómai birodalmat nemzetfeletti és keresztény népcsaládi értelemben és a német királyokra, mint az akkor leghivatottabbakra ruházta rá azt. A XIII. században a Habsburgok lépnek ennek az egyházszabta és teljesen középkori feladatnak birtokába. Ők is valósították meg újra és tartották fenn egészen napjainkig, sokszor leküzdhetetlen nehézségek ellenére is. Csak a minap döntötte meg a nacionalizmus ezt a középkori politikai csodadómot és ma már csak fanyaran örülnek a felszabadított népek a kétes értékű szabadságnak. Holnap pedig afelett törik majd fejüket, hogy mivel is lehetne pótolni azt a sokat ócsárolt, de nagyjában mégis csak áldásos berendezkedést, melyet egy évszázadnyi ádáz küzdelem árán tudtak csak nagy nehezen felborítani.

                A német nép tragikuma köztudomásúlag a hitszakadás. E világnézeti szakadás azóta kultúrájában és szellemében is teljesen kettéválasztotta, mert meghasonlásba kergette az azelőtt lelkileg egységes német népet. Nyilvánvaló lélektani jelenség, hogy a rokonság a meglévő ellentéteket nemcsak ki nem egyenlíti, hanem még inkább kimélyíti. A dinasztia s az egész Szent Birodalom értelme és jelentősége azóta a németség nagy része előtt elvből idegen. A nemzeti történetírás a bismarcki Második Birodalom óta német múlton a Hohenzollernek protestáns porosz-centrifugális mozgalmát érti, mely kerek 300 éven keresztül ármánykodott, a birodalom minden ellenségével szövetkezett és semmiféle eszköztől sem riadt vissza, míg célját el nem érte: az Első Birodalmat, a katolikus német-római császárságot fel nem borította.

                Szerte Európában nemzeti államok keletkeznek s erősödnek és a rátermett uralkodók nem mulasztják el ezt a nemzeti momentumot is eredményesen bevonni családi érdekeik szolgálatába. A Tudoroktól és Bourbonoktól kezdve a legújabb idők montenegrói királykájáig minden uralkodó azon volt, hogy a leghathatósabb s legkönnyebb pózban, a nemzeti pózban tetszelegjen és nemzeti babérokat fonva saját feje körül, sokszor minden személyi ok nélkül népszerűvé váljék. A Habsburgoknak ez nem adatott meg. A koronák sokfélesége, az alattvalók vallási, nyelvi, műveltségi tarkasága, egyszóval a történelmi és emberföldrajzi adottságok I. Miksa (1486) óta lehetetlenné tették, hogy az uralkodóház bármely tagja körülrajongottan népszerű legyen, hogy egy nemzeti eszmét képviselve tömegeket tudjon magával ragadni! Pedig nagyon sokan rátermettek lettek volna, pl. Rudolf, I. Albrecht, a Ferdinándok, vagy I. Miksa maga, az utolsó lovag, vagy V. Károly, aki egyike a világtörténelem legnagyobbjainak, a Józsefek, azután a történelem határozottan legkiválóbb uralkodónője, a példás anya és hitves Mária Terézia, Ferenc József! Ezekkel szemben alig néhány a kiskaliberű: a teljesen képtelen II. Rudolf, az erkölcsileg alantjáró II. Lipót, a lelki beteg V. Ferdinánd, a vallásilag megbízhatatlan II. Miksa. A többi puritán jellem, példás családi életet élnek, őszintén s férfiasan igyekeznek uralkodói kötelességeiknek eleget tenni. Azt akarják tenni, amit helyükben minden igaz ember tenne s amit helyükben bármely ünnepelt nemzeti uralkodó egészen biztosan szintén megtett volna, ha történetesen erre a legmagasztosabb, de éppen ezért legnehezebben betölthető trónra született volna. A Habsburgok természetesen nem ismerhettek ambíciót. Mit is ambicionálhatott volna az, aki mint uralkodó a világnak közismerten első gentlemanje? I. Napóleonig minden valamirevaló európai uralkodó titkon vagy nyíltan, de magától értetődően ambicionálta a császári diadémot. A császároknak maguknak tehát csak a szürke kötelességteljesítés maradt hátra. A legtöbb Habsburg személyéről a legszigorúbb vizsgálat is csak jó erkölcsi bizonyítványt állíthatna ki és mégis, egyikük sem népszerű, nem körülrajongott, nem ideál. Szürke kötelességteljesítésért nem jár szobor, mást viszont nem tehettek, más érvényesülési lehetőségük nem volt. Ezzel szemben állandóan oly feladatok elé voltak állítva, amelyeknek teljesen eredményes megoldása lehetetlen volt, az anyagi eszközök, vagy egyéb feltételek híján, vagy világnézeti, elvi okokból, de majdnem mindig önhibájukon kívül. Nem engedhették meg maguknak azt a fényűzést sem, hogy vonzó személyiségek lehessenek, ellenfeleik pedig e téren is szinte tobzódhattak és ezt nem is mulasztották el. A «semper humanum» mindig vonzó, gyengéit szívesen nézik el. Viszont a rideg majestas lehet fenséges és hátborzongató, de sohasem szeretetreméltó, nem kelt lelkesülést, ami pedig az érvényesüléshez úgy kell, mint a kikelethez a napsugár.

                Uralmuk eredményeit véve szemügyre, meg kell állapítanunk, hogy az uralkodócsalád Luther idején V. Károly alatt érte el delelőjét. A világ első hatalmassága volt már akkor, amikor a mai államok legtöbbje még alig élte serdülőkorát. A feladatuk a trónon a legnehezebb: megőrzése a katolikus középkor eszmevilágának s eszményi értékeinek, másfelől pedig védekezés a humanizmus és annak torzszülöttje, a vallási-világnézeti (protestantizmus) és faji (nacionalizmus) önzés ellen. E védekező feladatnak azonban máris ott volt egy agresszív előfeltétele is: az újkori államhatalom. A kultúra fejlődése mindinkább erős, állandó irányzatú és központi kormányzatot követelt. Fejlődését csak erős céltudatosság garantálhatja eredményesen és ez a kultúrkövetelmény húzta meg Európa-szerte a halálharangot a rendi középkor felett. Voltaképpen ez a belátás lett az újkor születésnapja, nem pedig Amerika felfedezésének, vagy Konstantinápoly elestének évszámai. Hiszen Amerikát tulajdonképpen a «mayflower» fedezte fel, Konstantinápoly pedig az egyházszakadáskor esett el. Az idők jelét tagadhatatlanul a franciák ismerték fel elsőnek és alkalmazták már régen és eredményesen. Míg azonban e kultúrkövetelmény felismerése és alkalmazása V. Károlynál Flandriában, Burgundiában és Spanyolországban majdnem egyidőben volt, addig a kettő közötti időszak az ő utódainál a birodalom többi részén nagyon változik: az örökös tartományokban és Csehországban a harmincéves háború végéig, Magyarországon pedig egészen 1848-ig tartott. A franciák adták a világnak Szép Fülöpben az első modern abszolutisztikus uralkodót (eltekintve az olaszországi reneszánsz kényuraktól), mert az abszolutizmust a fejlődő kultúra követelte. A kérdés felett természetesen lehetnek különböző vélemények. A tény azonban az, hogy földrészünk abszolutisztikus múltja nélkül mai kultúránk szinte elképzelhetetlen. Hogy a rendiség igyekezni fog uralmát megtartani, hogy megkísérli majd magát a köztudatban a nemzettel azonosítani (jóllehet a «nemzet» mai fogalma Európában anakronizmus a nagy forradalom előtt), hogy kiváltságai elismerését «alkotmány»-nak fogja minősíteni, ez mind magától érthető, valójában azonban csak nálunk és Lengyelországban sikerült.

                Az uralkodás új receptje már fel volt találva, elfogadásával és alkalmazásával tehát a Habsburgok csak azt tették, amit helyükben a történelem bármelyik uralkodója szintén megtett volna. Az uralkodás új módszere azonban egyáltalán nem változtatott katolikus és természetesen továbbra is univerzális politikai vonalvezetésükön, ahogyan a cseh és magyar koronák megszerzése sem változtatott rajta. A koronák elvégre territoriális értéküknél, vagyis önsúlyuknál akkor sem nyomtak többet a latban. A magyaroké pedig akkor még a mainál is kevesebbet jelentett. Hiszen a dinasztia két ágának európai birtokállománya akkor a mai értelemben magában foglalta Hollandiát, Belgiumot, Spanyolországot, Olaszország háromnegyedrészét, Németországot, a régi Monarchiát Galícia és Bukovina kivételével. De ezektől eltekintve annyira meg voltak győződve házuknak a keresztény nyugat felett való küldetésszerű impériumáról, hogy tragikus determináltsággal el sem tudtak képzelni kötelesség-konfliktust! Uralmi hatáskörüket mindig patrimoniális alapon látták el. Központi gondolat a császári ház katolikus feladata. A harmincéves háború például nekik és csakis nekik még vallásháború is. A császári ház, Casa d’Austria, mindig magában egyesítette mindkét ágat. Az Ausztria szó itt nem territoriális, tehát semmi köze a földrajzi Ausztriához, hanem csakis imperiális értelmű, a dinasztiát mint ilyent értették ezen már az első Habsburgok óta. XIII. és XIV. Lajos francia királyok feleségei például spanyol infánsnők voltak, mégis Anne d’Autriche és Marie Therese d’Autriche néven szerepelnek a francia történelemben. Utolsó megnyilvánulása ennek a felfogásnak 1806-ban történt, midőn II. Ferenc császár a német-római trónról lemondani kényszerült, de megtartotta a diadémot és az impérium többi, birtokában lévő jelvényeit (ezeket Napóleon sohase követelte magának) és saját házát, Domus Austriae, uralmi területeitől teljesen függetlenül örökösen császárivá nyilvánította. Tehát  mind történetileg, mind jogilag teljesen megokolatlan e ténykedésből bármilyen összbirodalmi következtetést levonni. A sacrum imperium utolsó fellobbanásának azonban Ferenc József vétóját kell tekinteni a X. Pius megválasztását megelőző konkláve alkalmából. Ekkor ugyanis még elfogadták a vétót és X. Pius csak megkoronáztatása után nyilvánította megszűntnek ezt a római császári előjogot.

                A harmincéves háborút a Habsburgok a német birodalomban önhibájukon kívül elvesztették, de örökös tartományaikban megnyerték, mert sikerült azokat abszolút hatalmuk alatt egységes nagyhatalomba tömöríteni. Jogilag csak a legkisebb egység, a magyar királyság maradt külön. Az ekkor kezdődő évszázad szemtanúja lett a Habsburgok grandiózus katolikus és univerzális nagytettének, a törökök ellen való gigászi küzdelemnek és diadalnak. Ennek nagyszerűségét csak növeli az a körülmény, hogy a hosszú háborút egyszerre két fronton, nálunk a törökök és a Rajnán a franciák ellen kellett megvívni. Ezért és csakis ezért nem lehetett például a szentgotthárdi győzelmet kiaknázni, ahol tulajdonképpen nem a török, hanem rajta keresztül szövetségese, a francia király kapott ki. Lisola marquis-t, korának egyik legtehetségesebb diplomatáját ugyanis közvetve XIV. Lajos kényszerítette a vasvári béke hirtelen megkötésére, mert csak így tudta a Montecuccoli hadműveleteihez égetően szükséges szabad kezet biztosítani. Az eredmény Lisolát igazolta: csakis ily előzmények után lehetett kb. 20 év múlva a hőseposzba való győzelmes törökkiűzést megkezdeni.

                Ez és a jövő időszak nagyjában a dinasztia összes uralmi területein az érthetően ujjongó katolikus megújhodásnak jegyében játszódik le. E kor kultúrájának bélyege a gyermekesen pajzán és oly bensőséges barokk. Ennek a kultúrának a központja Bécs, ahol az eredeti német mellett a császári univerzalizmus is kezd mindinkább kidomborodni. Az akkori Európa csak két metropolist ismert: a francia Párist és a német Bécset. Ebben a barokk kultúrában jut utoljára és eszményi teljességben kifejezésre a dinasztia katolikus univerzalizmusa, mely akkor még harmonikusan kapcsolta lelki egységbe területeinek és sokféle alattvalóinak többségét.

Megjelent:

Bangha Béla SJ (főszerk.): Magyar Kultúra. XXI. évf. 2. sz. (1934. január 20.) 60-64. old.