Az eddigiekben röviden kifejtettem
olyan tényállásokat, melyek laikus hívő számára talán annyira nem
szembetűnőek, bár lelkünk finomhangolása önmagától is képes hiányt
felfedezni az előbb említett torzítások ismeretében. Most azonban két
olyan témáról szeretnék beszélni, amelyekről talán a legelfogultabban
tudnék nyilatkozni, mert a két nekem legkevésbé kedves változás, mely az
életemben is nagy szerepet játszott/ játszik, ugyanis – úgy látom –
bizonyos tekintetben e két oszlopon bukik meg az Istenre való
odafigyelés. A latin nyelvről és a liturgikus zenéről van szó.
Kezdjük a latinnal. XII. Piusz pápa
„Mediator Dei”(1947) enciklikájában így ír: „világos és nemes jele az
egységnek és hatékony ellenszere a tiszta tan romlásának”. Holt
nyelv, sokan nem értik a jelentését, azonban a mondanivalója a
nyilvánvalóbb. A misének nem az érthetőség az elsődleges tulajdonsága.
Az ima őszinteségét nem befolyásolja, ugyanis a szavak csak eszközök
csupán, „a szív bőségéből szól a száj” (a szív jelentése az „én”, azaz
egész lényem!). Lelkünk mélységéből kell szólnia az imának, a szavak
csupán megformálják, de legyünk őszinték: hányszor fordul elő velünk a
hétköznapokban, hogy nem azt értettük egy mondatunkon, szavunkon, amit
éreztünk, gondoltunk? Bizony rengetegszer. Ha Istennel való legszentebb
találkozásra készülünk, nem méltó, hogy bizonytalanság,
összeszedetlenség legyen a szavainkban, főként a pap szavaiban. A pap
jár közben a népért, s az ő közbenjárásába nyelvi szinten
bekapcsolódnunk nem szükséges, mivel az áldozati jelleg nem sérül
(inkább akkor, ha megzavarjuk!).
A latin nyelv, mint már többé nem
változó nyelv, maradandó jelentéstartalommal bír (hisz hétköznapi
szavaink közt is néhol megbújik egy-egy latin kifejezés), így állítva az
Egyház rendelkezésére egy pontos nyelvi arzenált, megvédve a hit
eredetiségét. Az egységre, az egyetemességre kimondottan alkalmas, a
pápa szavaival élve valóban katolikusnak mondható nyelv. A tudomány
nyelve is javarészt latin, hisz ott is szükség van az összefogás
érdekében a centralizált és kompatibilis jelhasználatra.
A hívek „érdekében” történt
változtatás az érthetőség és részvétel tekintetében újabb törést
okozott. Már megint egy új dimenzióban valósul meg – sajnos –, hogy nem
hagyjuk az Urat szolgálni nekünk, hanem az emberi önzőség és önmegváltás
lelkületével romboljuk a kijelölt utat. Az érv pedig: „személyesebb a
kapcsolat, ha anyanyelvünkön hallgatjuk a szentmisét, s ez üdvös a
lelkek számára, és én így tudok elmélyülni Istenben.” Bár így lenne, de a
gyakorlat nem ezt mutatja. Nem járnak többen templomba, pusztán a
nyelvi változtatás miatt. Másrészt kegyelmes dolog az őszinte odaadás és
keresés, ám ennek is vannak szintjei. Olyan mélyre kell lemennünk, hogy
lemondok (és ezáltal elismerem véges voltomat) arról a téveszmémről: én
ezt értem és megértem. Képzettséggel és komoly lelki élettel persze
nagyobb a valószínűsége, de megérthetem anélkül, hogy érteném és
fordítva. Sokan hallgatják a magyarul imádkozó papot, de fel nem fogják
(nem is foghatjuk fel, valljuk be őszintén!), hogy a szent
könyörgésekben miért is imádkozik a pap. Épp ezért nem szükséges
értenünk sem, csak bízni és odaadni magunkat az imával. Viszont az
imának még is pontosnak kell lenni, így marad megoldásnak a latin nyelv.
Sokat töprengtem, hogy dédnagyanyám – nem csak számomra szentéletű
példája nyomán – hogyan tarthat ki hite mellett és milyen elszántan éli
keresztény hitét, ezen belül hogy maradt meg a „szenvedélye” a szentmise
irányába ennyi időn át; röviden: hogy verhetett benne gyökeret ilyen
mélyen úgy, hogy gyerekkorától kezdve a II. Vatikáni Zsinatig latinul
hallgatta, ráadásul kemény idők jártak a politikai síkon is. Még sokan
vannak, akiknél a statisztika megdől felfedvén a valóságot, miszerint a
mise nekünk adott ajándék, s nem pedig egy előadás vagy szónoklás.
A latin nyelv eltörlése által
megszűnt a szent, a misztérium felé való érzékenység, a fenségesség.
Szimbólum volt a maga nemében, ami azt jelentette, hogy a kereszténység
mindig tartalmaz olyan mélységű titkokat, melyeket evilágban nem
érthetünk meg. A latin nyelv emlékeztet erre. A 21. század emberét
azonban nem lehet megszólítani a latin nyelvű misével, mert a mai
modernizmus próbálja eltorzítani, egyszerűségre hivatkozva az ember
életét. A mise mindig egy biztos pont a katolikus ember életében. A mai
nem keresztény Európában ne csodálkozzunk, ha nincs összhangban az
Egyház és a világ. Félmegoldások vannak, keveredések. Nekünk kell
alkalmazkodni a miséhez, vagy annak mihozzánk? Jézusnak kell követni
minket vagy nekünk Őt? A válasz egyértelmű és ésszerű. A mi Urunk már
leereszkedett hozzánk, a legtöbbet adta, amit adhatott. Most rajtunk
áll, mit válaszolunk. Nekünk kell felemelkedni Hozzá minden erőnkkel!
Ha a világ elkanyarodik a helyes
útról, az helytelen és meg is látszik mai beteg világunkon. Ez
katolikusoknak szól, mert a nem katolikusok nincsenek megérintve, még
nem nyitott a szívük, hogy megértsék ezt. Aki viszont hivatott a
mélységek bebarangolására, annak lelkiismerete nem nyugodhat e
kérdéskörökben sem.
Visszakanyarodva, a latin nyelvet
vették alapjául az egyházzenének. A 70-es évek „hippi mozgalmainak”
„katolikus” irányba való torzulásaként létrejött gitáros énekek nem
tudják kimeríteni azt a mélységet, melyekről beszéltünk és egy
szentmisén nem is lehet ildomos. Felhígulhat tőle a templom (mint az
Apácashow c. filmben), de az áldozatra irányuló figyelem
feltornászásában nem sok szerepet játszhat. Én magam is játszottam ilyen
közösségben, ezzel egyidőben a városi zenekarban is. Ezt azért említem
meg, mert képtelenség a sok kottakeresés közt és egymásra figyelés
között a szentmisére figyelni és próbálni elmélyülni abban. Megesett,
hogy nem sok különbséget éltem meg egy koncert és egy miseszolgálat
között. Ez nem kicsit aggasztott. Nagyon a felületre sodort. Azt
gondolom, hogy ennyi erővel bárki összedobhat pár akkordot, ír egy
megható szöveget, melyet telerak Isten és Jézus szent nevével és kész a
misén játszható „egyházzene”, hisz az Egyház belőlünk is áll, hát jogunk
van hozzá. A Egyháznak mi is tagjai vagyunk kétségtelen, de nem a
tanító Egyháznak, mely szánkbaad szavakat, s vezeti liturgiánkat, zenéit
összeválogatja. Az utóbbi feladat intézményesült megbízottja a kántor.
Az egyszerűség végett elég egy személy, és ha valaki volt
orgonahangversenyen, az tudja, hogy nincs párja a világon. Az, hogy
vannak képzetelen és alkalmatlan kántorok, nem csökkenti a kántori
szerep mértékét.
Vannak, akik katolikusnak vallják
magukat és kimondottan nem szeretik a gregoriánt, mert iritálja őket.
Felfoghatatlan. A gregorián nem csak egy stílus – ha úgy tetszik –, amit
szeretni kell vagy nem! Lehet szeretni, de mindazonáltal egy olyan
rendszer, mely egyszerűsége, szépséges nagyszerűségével ugyancsak
alkalmas a liturgia bemutatásához. A 4. századtól ez lett a kersztény
közösségnek, az Egyháznak énekes nyelve, mely egyszerűségben,
hangterjedelemben, szépségben a legalkalmasabb arra, hogy a hívek
közössége – merőrízve státuszát – együtt tudjon részt venni a liturgiában.
fr. Gerbert
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése