A régi rítus mellett... összehasonlítás 3.

Nos, ha már megértettük, hogy a szentmise, nem csupán közösségi összejövetel, hanem Jézus Krisztus, a mi Urunk golgotai keresztáldozatának mysteriumba burkolt megjelenése, akkor jámbor katolikusként újra csak a szent alázatot magunkra öltve tudjuk megközelíteni a következő kérdéskört. Mik a különbségek (mi a fő különbség egyáltalán) a két rítus között és egyáltalán miért vannak? Mielőtt azonban kitérnénk a válaszokra, egy fontos szemléleti dolog. A szentmise, olyan akár az Egyház maga. Ugyan az a modell áll rá, mint az Egyházra: van benne emberi kéz és van Isten keze. Istené felülről jön, a mienk alulról. Ez fontos! Isten tökéletesen részt vesz benne, míg az emberi tökéletlenség hibákat szül. Van egy bizonyos határ természetesen, amin túl már nem összekötnek a dolgok Istennel – még ha jelen is van –, hanem a lelkünk, elménk számára is láthatatlanná teszi Őt. Akár a mindennapokban. Mikor nem figyelünk valamire tökéletesen? Nem csak akkor, ha gondolataink szabadon kószálnak, hanem akkor, ha valami más koncentráltan köti le a figyelmünket. Olykor esélyünk sem marad felfedezni az igaz valóságot. Sátáni taktika: hamis (nem kizárt, hogy színes) képekkel kendőzve a tiszta valóság.

Nem győzendő hangsúlyozni, hogy a Novus Ordo megalkotása, a világgal való kiegyezést hivatott képviselni, s Annibale Bugnini érsek szabadkőműves tevékenységének is oroszlánrésze volt abban, hogy valami sokkal „elfogadhatóbbat” nyújtson a Katolikus Egyház a híveinek.¹ Egyszerűen meg válaszolva a bevezetőben feltett kérdést: hát ezért. Így lett az addigi Istenkultuszból „nekünk így tetszik” emberkultusz jó nagy adag protestentizmussal beszennyezve, mivel meglepő módon a katolikus liturgia megújításában nemcsak hogy megfigyelőként vettek részt protestáns testvéreink, hanem véleményüket is kikérték, tanácsaikkal az újításban szervesen részt vettek. Cél az ökumenizmus. Egy tévesen értelmezett ökumenizmus!

XVI. Benedek pápa találó párhuzamot volt még Josef Ratzinger bíborosként az aranyborjú hasonlatával. Akkor is azt az Istent imádták, aki kihozta őket Egyiptomból, de nem a megfelelő módon. Az aranyborjú megalkotása azt az üzenetet hordozza magában, hogy Isten csupán egy eszköz a szabadulásra. Olyanná lesz, mint egy zsebóra: akkor veszem elő, amikor én akarom, hogy megnézzem mennyi az idő. Saját elképzelésünk a legcsalafintább bálvány!

Nem áll lelkiismeretem módjában a Novus Ordo rítusát aranyborjúként minősíteni, mindössze szemléltető jellegű a példa! Mindazonáltal elmondhatunk különbségeket bizonyos szempontok alapján úgymint: szakrális nyelv, valóságos jelenlét, szentségi papság, mise céljai, latin nyelv használata, a félrefordítások, a celebrans orientációja, oltár és asztal, érthetőség, részvétel, komolyság és zene tekintetében.

Ezek közül lássunk pár érdekességet. Mindenek előtt a hozzáállás kifejeződik a szent, szakrális szövegek elmondásában, elhangzásában. Ezek – mondhatni – a legszentebb imák. Ilyen az offertorium, mely a kenyér és bor felajánlásakor hangzanak el. Ma ez így hangzik: „Áldott vagy Urunk mindenség Istene, mert a Te bőkezűségedből kaptuk a kenyeret...” – ezt ismerjük, ám a régi rítusban másként volt, mely jobban kifejezi a mélységet, megrendítően mondván: „Fogadd Szent Atya, mindenható örök Isten, ezt a szeplőtelen áldozatot, melyet én, méltatlan szolgád, felajánlok neked, élő és igaz Istennek számtalan bűnömért… minden itt jelenlévőért… minden keresztény hívőért, élőkért és megholtakért, hogy szolgáljon nekem és nekik az üdvösségre és az örök életre.” Luther Márton az offertoriumról úgy nyilatkozik, mint aminek „áldozati bűze van”. A Kánon a mise szíve. A Sanctustól a Pater Nosterig terjed és kb. 1600 éve nyerhette el végső formáját (St. Ambrus – De Sacramentis), benne foglaltatnak az euckarisztikus imák, a csend és a konszekrációs formulák.

A papok szerepére akár egy külön fejezetet is nyithatnánk, de próbáljuk tömören megfogni a dolgot. Franciaországban, egy imatáborban találkoztam egy jelenséggel, amely gyerekek számára volt valamiféle tanítás, amelynek keretében egy laikus szónokolt, a pap pedig csak ült ott az oltár (asztal) előtt albában és stólában. (A hét ruhadarabból immár csak kettő maradt.) Miután ez végetért, hirtelen a felajánlással „kezdődött” a szentmise. Ott esetleg az volna a szokás? (Többek között az EGYSÉGESSÉG eme hiánya indított el az úton, hogy behatóbban foglalkozzam a szentmisével.) Rémes. Nem vitatom, a pap lelkipásztori feladata jelentős és közel is kell engedni a gyermekeket Krisztushoz, illetve annak képviselőjéhez, de nem szabad misén játszani vagy pajkoskodni! Az utolsó vacsorán nem voltak gyerekek és nem volt vidám a hangulat, ebben biztos vagyok. A gyermek természetesen közel kerülhet a mysteriumhoz annak a megfelelő módján, az erre a célra alapított ministrálás tevékenységében. Látjuk, mindennek meg van a helye. Visszatérve e kitenkintő után a papságra, a pap szerepe nem helyettesíthető, felcserélhető a laikus hívekével! Külön tisztelet jár nekik a hétköznapokban is, de szentmisén: mintha Jézus Krisztus maga állna ott! A modern liturgia sajnos nem ezt tükrözi. A szembefordulás (mondhatni kis fordulás egy embernek, de nagy fordulata a liturgiának) lehetőséget ad a papnak arra, hogy figyelme ne Istenre és az áldozatra irányuljon. Találkoztam már több rám kacsintós pappal és ...arra gondoltam: Jézus a halálra készül, tudja mi lesz vele néhány óra múlva, de mosolyogva rám kacsint. Nos, ez kissé groteszk... Más oldalró tekintve pedig, a görög katolikus templomokba ikonok takarják a szentélyt, kifejezve a teológiai mondanivalót: nem kell látnunk a papot. Az ő áldozata nem a miénk, nem az enyém. A pappal való egyenrangúság látszata sem vezet alázatra és igaz elmélyülésre a szentmisében. Lelkünknek van szüksége, hogy felnézzünk rá, még ha lázad is bennünk valami... az deviancia, ami ellen fel kell venni a harcot!

Thomas Cranmer „pápistának” mondja a liturgiát, ezzel megindokolva, hogy miért kell asztalt állítani, mely az egyszerű híveket elvezeti arra a hamis tudatra, hogy a mise nem áldozat, hanem vacsora. Elveszik a krisztusi fenségesség szimbolikája, helyébe lép az emberi egyszerűség, mely csak önmagunkhoz vezet el, de többre nem.

(folyt. köv.)
                                                                                             fr. Gerbert

1., Hogyan esett szét a liturgia – a Bugnini-rejtély – írta: Michael Davis (forrás: www.katolikus-traditio.hu)