Ha
egy szkeptikus katolikus megkérdezné, miért van ekkora volumenű zavar a
rítusok miatt, miért ilyen lényeges, hiszen “csak” formáról,
mozdulatsorokról és számára érthetetlennek tűnő szövegek mormolásáról
van szó, akkor arról kell mindenképpen értekezni, hogy mit jelent a mise
és mit jelent a hitünk. Óhatatlanul is el kell mélyülnöm a katolikus
Anyaszentegyház teológiájában, ha bizonyos a kérdésekre válaszokat
akarok kapni. Sokan azt hiszik, ez csak papok és szakemberek dolga (akik
az életüket teszik ennek őrzésére és kutatására), pedig nem így van. Ha
fontos nekem Jézus Krisztus és isteni mivolta miatt minden szava (amit
ezért komolyan veszek), akkor azon át kell megismernem Őt, amit reánk
hagyott és nem a szubjektív, érzelmeim generálta fantáziálásomon át. Ez
ugyanis bálvány!
El kell mélyülnünk tehát a szentmise lényegében, annak teológiai üzenetében, különben valóban csak egy “tánclejtés” az egész, vagy ahogy a protestánsok vallják: “vacsi”.
Abból kell kiindulnunk, amit az első keresztények folytattak. Szt. Justinos vértanú (+164) leírja Apológiájában a korai misét, amikor nem is használtak még liturgikus könyveket. A 4. században már leírták a szent szövegeket, a liturgia formája egyre jobban testet öltött és négy rítus kristályosodott ki (Róma, Alexandria, Antiochia városából származó rítus és ez utóbbival nagyban összecsengő gallikán rítus). Az 5. században a Sacramentarium nevű könyvbe gyűjtötték össze azokat az imákat, melyet a pap az oltárnál mondott. Nagy Károly is egy ilyen példány alapján egységesítette a liturgiát a birodalomban, a 8. században. Gallikán forrásokat hozzátéve, kibővített formában megszületett Európa első hivatalos misekönyve, melyet a ferencesek is elfogadtak és használtak a 13. században. A középkorban felmerült az igény a komolyabb egységesítésre, mert Németországban, Afrikában, Franciaországban különböző változatok jelentek meg a liturgia terén, sőt a megjelenő protestantizmus is indokolta a rítusokban való összefonódást. 1570-ben tehát V. Szent Pius bullájával karöltve kiadatott az új Missale, mely kötelezővé vált az egész római egyházban. A szándék a visszatérés volt a szent atyák ősi fegyelméhez. Ezután közel négy évszázadon át változatlanul egységesen tartották világszerte a misét.
Ha megfigyeljük a történelem folyamát, legtöbbször hozzátettek a szent liturgiához, építették azt, gondozták, mint egy kertet, módosították, ha kellett persze a legnagyobb komolysággal. “Egy akol és egy pásztor” – ez lehetett és ez is kell, hogy legyen a mottó, a cél. Az uniformizálás mögött, nem egy diktatórikus eszme húzódott meg, hanem Krisztus parancsa: Tegyetek tanítványommá minden népet! Azaz, mindenhol ugyan azt kell hirdetni, és egységesíteni kell, kiindulva a Szentírásból, az apostoli hagyományokból és a szent pápák rendelkezéseiből. Gondoljunk bele! Merev, vagy megható és isteni dolog, ha itt hazánkban is, Magyarországon és mondjuk Japánban vagy akár Mexikóban folytatott liturgiában ugyanazon nyelven, ugyan azokkal a mozdulatokkal, annak azonos jelentés tartalmával történik a szentmise? Ezt jelenti közösséget alkotni a többiekkel! Egy zenekar is menetelésnél egyszerre lép, egyszerre játszik, egységes rendszerben. Nem csak szemet gyönyörködtető rájuk nézni, hanem céljuk megvalósítása csak így lehetséges, máskülönben eluralkodik a káosz.
A második Vatikáni zsinat liturgiai újításai (ami nem csupán módosítás) sokak szerint szétzúzta ezt a stabil, egységesített formát. Msgr. Gambet írja: “a liturgia gyümölcsöző megújulása helyett a liturgikus formák szétzúzása történt, megyek szervesen fejlődtek ki sok évszázadon keresztül.” Joseph Ratzinger így nyilatkozik “Életutam” c. művében: “a régi épületet lerombolták és egy másikat építettek, nagyjából persze a régi épület anyagából és a régi tervrajzok alapján… de mégis ez egy új épület”.
Képzeljük csak el, ha belépünk egy gótikus vagy barokk templomba. Nem csak a művészi szépség kell, hogy megfogjon, hanem az a tudat, hogy már mióta áll fenn a templom és a történelem folyamán hányan és hányan imádták itt Jézus Krisztust. A liturgia nem csak ott, az adott térben, hanem a hagyományosan bemutatott formában időben is összekapcsol azokkal az embertársaimmal, akik akár 300 vagy még több éve is ugyan így vettek részt a szentmisét. A mai modernizmus ritkán találja el szépséget. Inkább hasznosság szerint, emberi szempontok szerint tervez. Msgn. Gambet írja “A Római liturgia reformja” c. művében: “ez nem az élő liturgia továbbfejlesztése, hanem kicserélése egy technikai gyártással létrehozott készítménnyel: a pillanat banális produktumával.”
El kell mélyülnünk tehát a szentmise lényegében, annak teológiai üzenetében, különben valóban csak egy “tánclejtés” az egész, vagy ahogy a protestánsok vallják: “vacsi”.
Abból kell kiindulnunk, amit az első keresztények folytattak. Szt. Justinos vértanú (+164) leírja Apológiájában a korai misét, amikor nem is használtak még liturgikus könyveket. A 4. században már leírták a szent szövegeket, a liturgia formája egyre jobban testet öltött és négy rítus kristályosodott ki (Róma, Alexandria, Antiochia városából származó rítus és ez utóbbival nagyban összecsengő gallikán rítus). Az 5. században a Sacramentarium nevű könyvbe gyűjtötték össze azokat az imákat, melyet a pap az oltárnál mondott. Nagy Károly is egy ilyen példány alapján egységesítette a liturgiát a birodalomban, a 8. században. Gallikán forrásokat hozzátéve, kibővített formában megszületett Európa első hivatalos misekönyve, melyet a ferencesek is elfogadtak és használtak a 13. században. A középkorban felmerült az igény a komolyabb egységesítésre, mert Németországban, Afrikában, Franciaországban különböző változatok jelentek meg a liturgia terén, sőt a megjelenő protestantizmus is indokolta a rítusokban való összefonódást. 1570-ben tehát V. Szent Pius bullájával karöltve kiadatott az új Missale, mely kötelezővé vált az egész római egyházban. A szándék a visszatérés volt a szent atyák ősi fegyelméhez. Ezután közel négy évszázadon át változatlanul egységesen tartották világszerte a misét.
Ha megfigyeljük a történelem folyamát, legtöbbször hozzátettek a szent liturgiához, építették azt, gondozták, mint egy kertet, módosították, ha kellett persze a legnagyobb komolysággal. “Egy akol és egy pásztor” – ez lehetett és ez is kell, hogy legyen a mottó, a cél. Az uniformizálás mögött, nem egy diktatórikus eszme húzódott meg, hanem Krisztus parancsa: Tegyetek tanítványommá minden népet! Azaz, mindenhol ugyan azt kell hirdetni, és egységesíteni kell, kiindulva a Szentírásból, az apostoli hagyományokból és a szent pápák rendelkezéseiből. Gondoljunk bele! Merev, vagy megható és isteni dolog, ha itt hazánkban is, Magyarországon és mondjuk Japánban vagy akár Mexikóban folytatott liturgiában ugyanazon nyelven, ugyan azokkal a mozdulatokkal, annak azonos jelentés tartalmával történik a szentmise? Ezt jelenti közösséget alkotni a többiekkel! Egy zenekar is menetelésnél egyszerre lép, egyszerre játszik, egységes rendszerben. Nem csak szemet gyönyörködtető rájuk nézni, hanem céljuk megvalósítása csak így lehetséges, máskülönben eluralkodik a káosz.
A második Vatikáni zsinat liturgiai újításai (ami nem csupán módosítás) sokak szerint szétzúzta ezt a stabil, egységesített formát. Msgr. Gambet írja: “a liturgia gyümölcsöző megújulása helyett a liturgikus formák szétzúzása történt, megyek szervesen fejlődtek ki sok évszázadon keresztül.” Joseph Ratzinger így nyilatkozik “Életutam” c. művében: “a régi épületet lerombolták és egy másikat építettek, nagyjából persze a régi épület anyagából és a régi tervrajzok alapján… de mégis ez egy új épület”.
Képzeljük csak el, ha belépünk egy gótikus vagy barokk templomba. Nem csak a művészi szépség kell, hogy megfogjon, hanem az a tudat, hogy már mióta áll fenn a templom és a történelem folyamán hányan és hányan imádták itt Jézus Krisztust. A liturgia nem csak ott, az adott térben, hanem a hagyományosan bemutatott formában időben is összekapcsol azokkal az embertársaimmal, akik akár 300 vagy még több éve is ugyan így vettek részt a szentmisét. A mai modernizmus ritkán találja el szépséget. Inkább hasznosság szerint, emberi szempontok szerint tervez. Msgn. Gambet írja “A Római liturgia reformja” c. művében: “ez nem az élő liturgia továbbfejlesztése, hanem kicserélése egy technikai gyártással létrehozott készítménnyel: a pillanat banális produktumával.”
fr. Gerbert
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése