Mostanság történt, hogy alkalmam nyílt megkérdezni
egy helyi plébánost, hogy mi a véleménye a régi rítusban elmondott
szentmiséról. Hát nem túlzok, ha azt mondom, a reakciója meglehetősen
lehurrogó volt: „Most mindneki
azt hiszi, hogy ettől majd minden jobb lesz. Nem jönnének misére még
ennyien sem, mint ma és nem is értenének semmit a latin nyelvből. Ami
volt, az elmúlt, nem kell visszahozni.”
Hozzáteszem,
ezzel a véleménnyel nincs egyedül, mert több katolikus papot is
megkérdeztem ezzel kapcsolatban. Hallottam érvet, miszerint az időtartam
hosszú és a mai világban nem megvalósítható, kezdve a paphiánynál, nem
beszélve az imént említettekről. Egyesek viszont azt mondták, hogy elvi
akadályát nem látják, csak újra kéne tanulniuk (csillant fel a szemem,
de sajnos hozzátették), hogy nem akarják.
Nos,
én nem vagyok pap, de sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy milyen
lehet egy papnak, milyen kegyelemeket kap egy szentmise közben. Talán
azért megy valaki papnak, mert az könnyű élet vagy mert könnyű misézni? A
pap az ima embere, Krisztus szolgája és quázi helyettese, egy olyan
szakrális hatalom képviselője, melyet a legnagyobb tisztelet és hódolat
illet meg mindenféle tekintetben (nyelvtanilag, művészetileg, magában a
hozzáállásban, lelkületben) egy szóban összefoglalva: liturgiailag. A
liturgia az, ami összekapcsol minket Istennel, kifejezvén hódolatunkkat
és hitünk megvallását Felé. Ám Istenhez csak Isten szólhat igazán jól és
helyesen. Ezért Jézus Krisztus megalapította a kezdetben kenyértörésnek
nevezett Eucharistiát. Tudta ugyanis, hogy emberi természetünknek
szüksége van rítusra (rapszódikusan a kenyeret válaszotta, ami a
legaltalánosabbnak mondható étek), annak maga egyszerűségében, logikus
felépítésében és az akkori kultúrának megfelelő Passah napján meg is
parancsolta, hogy cselekedjük ezt az ő emlékezetére. Nem véletlenül azon
a napon. Nem különcködött, inkább új tartalmat adott a szokásoknak.
Ennek
lényege az a szimbolika, hogy Önmagát adta értünk az Atyának. Ám ez a
szimbolika nem olyan egyszerű, mint a STOP tábla jelentése, miszerint:
„állj meg... mert ez egy egyezményes szabály, amit mindenkinek be kell
tartani, hogy működjön a közlekedés”, hanem isteni természetű, ezért a
megfelelő komolysággal kell kezelni. A szentmise megemlékezés is egyben.
Valahányszor szembetalálkozunk ezzel a szimbolikával, mi is részt
veszünk benne, részesülünk belőle. Ha valaki komolyan akarja venni ezt a
rendszert, akkor fokozott figyelmet fordít a tudatosságra, a „hogyan?”
kérdésre, annak tanulmányozásra és a szubjektív érzésenek csak
másodsorban ad helyet. Ha valamire pontosan akarok emlékezni, akkor a
lehető legmaradandóbb formában örökítem meg azt. Az őskeresztények
mindenben utánozták az Úr szavait és cselekedeteit, ahogy azok az
Oltáriszentség rendelésénél az utolsó vacsora alkalmával történtek. Ez a
lelkület, véleményem szerint kimúlóban van, a cikk elején említett
példákon kezdve az Egyház kompetensebb rétegeiben is. Áttevődött a
hangsúly az “új”-ra, a megújulásra. Ezzel talán nincs is gond, mert a
háborúk és viszontagságok után bizony sok rom maradt, amit újjá kell
építeni. De itt a kérdés: hogyan? Nem kéne visszatérni inkább a
megszakított rendszerhez és folytatni azt?
Az
az érzésem, mintha az „egyiptomi rabság” után most jogot érezne az
kereszténynek magát valló közösség, hogy zúgolódjon az addig jól bevált –
nemcsak középkori elemekkel tarkított, de az abból a korból származó
vár stabilitását szimbolizáló – rendszer, liturgia és ebből következő
lelkiség ellen. Az évszázadok során a keresztény liturgiát és életformát
gazdagították olyan elemek, melyek praktikusak voltak, de pont hogy nem
a kényelmet helyezvén előtérbe, hanem az önfegyelem fejlesztését a
rendszeresség által (heti megemlékezés) és a közösség építést a
megfelelő szabályok bevezetése révén (ünnepnapok). Hisz semelyik
társadalom nem létezhet lerögzített alapok, rendszeresség, szankciók
bevezetése nélkül, így a nemzetek feletti keresztény társadalom sem. A
liturgiai alapok is az első tanítványok szokásaira épülnek, de a
történelem során kiegészültek olyan elemekkel, melyek az emberek hitét
megtartani hivatottak Krisztusban és a katolikus Egyház szellemében.
Annak teljes teológiai kincsestárába merítkezvén a szertartás nem
egyszerűen lehetőséget nyújtott a híveknek, hogy az igaz és biztonságos
úton haladjanak, hanem figyelmüket irányította. Hozzáteszem, tudatosság
nélkül ez sem működik.
Múlt
időben írok, mert a régi rítus – joggal mondhatjuk – eltűnt. Sokan nem
is tudják, vagy ha tudják, nem fordítanak rá figyelmet, hogy létezett
ilyen és milyen is volt. Igaz, mi laikusok kevésbé befolyásoljuk a
vitát, s nem mi teszünk pontot az i-re, ami ezt a kérdéskört illeti, de
gondolatébresztő lépéseket tehetünk, megvallva hagyományőrző
értékrendünket és felfogásunkat. A jövőben megpróbálom e gazdag
liturgiai csodát bemutatni, nem gyalázván(!) a jelen szertartást,
mindössze összehasonlítván az új szertartás jellegével.
fr. Gerbert
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése