Boldog Károly király, vagy aradi tizenhárom, avagy mikor ébred már fel a magyar?

2011.10.31

Október hónap igazán gazdag katolikus és nemzeti ünnepekben egyaránt, azonban még konzervatívként is azon kaphatjuk magunkat, hogy meghatódva emlékezünk egy eseményről vagy személyről, ami, vagy aki konzervatív nézetinkkel nem összeegyeztethető, mégis belénk ivódott az „emlékezés görcse”, ami elfeledteti velünk azokat az ünnepeket és azokat a hősöket, akikről ma is példát kell vennünk! Gondoljuk most végig, hogy konzervatív katolikusként miről kell megemlékeznünk októberben!

Boldog Károly király, vagy aradi tizenhárom, avagy mikor ébred már fel a magyar?

Nem titkolom, a bevezetőben megfogalmazott kemény szavaim elsősorban október 6-a ellen irányulnak. Az „aradi vértanúk emléknapján” minden évben egy rossz érzés fog el. Állami és egyházi oktatási intézmények, közszolgálati média megtelik az 1849. október 6-án, Aradon kivégzett 13 „honvédtábornok” (amint egy korábbi cikkünkben olvasható, nem voltak tábornokok!), s a fővárosban kivégzett gr. Batthyány Lajos miniszterelnök neveivel, utolsó szavaival, képeivel… Van ebben valami hátborzongató önellentmondás: Talán nem értjük, de érezzük, valamit sejtünk, de nem letisztult a kép… Sokakból ilyenkor önkéntelenül előtör a Habsburg-gyűlölet, sőt az antiklerikalizmus is – hiszen az 1848-49-es polgárháborúban a katolikus felsőpapság mindvégig hű maradt az uralkodóhoz! Más oldalról elfoghatja az embert egy kuruckodó „jánosvitézes” érzés, miszerint „a magyar mindig szent és jó és sérthetetlen, csak azért mert magyar; ennek ellenére azonban a történelem rútul elbánt vele”: pusztított itt tatár, török, sőt – mindennek tetejében – a Habsburg dinasztia a Katolikus Egyházzal karöltve „zsákmányolta ki” az országot.  Ne tagadjuk, még ma is ezek a marxista szellemű, ál-nemzeti toposzok fröcsögnek minden kútfőből! Természetesen a marxista történetírás „tökéletesítette” e borzalmas rágalmakat, és mélyítette el bennünk az érzést, melytől még mindig nem szabadultunk, de a gyökerei a „felvilágosodásig” nyúlnak vissza, amikor Lucifer fénynek álcázott mocskát oly sokan szajkózni kezdték, s megkezdődött a régi rend szisztematikus felszámolása: Minden tradíció, minden szakralitás eszeveszett rombolása.

Az Aradon kivégzett katonatisztek vesztét felségárulás okozta, hiszen a királyra tett esküjüket megszegték, nem hazaszeretetből, hanem magasabb zsoldért és a raglétrán való emelkedésért, egy olyan birodalom elleni liberális felkelés során, ahol még élt a régi rend, és minden isteni rend elleni vétket szigorúan megbüntettek. Kevesen tudják, hogy Gróf Leiningen-Westerburg Károly nevében a kegyetlennek bélyegzett, ifjú Ferenc József írt levelet a hercegi atyának, fiának kegyelmet kérve, amire a következő választ kapta: „Felség, nekem nincs fiam.” A vétkekért bűnhődni kell. Így van ez, ha a világot a valódi, egyetemes rend szerint kormányozzák. A felségárulók meg is fizettek bűnükért, s csak reménykedhetünk, hogy a Mindenható Isten belé vetett hitüket nézte, s nem szörnyű bűnüket…

Bonyolultabb kérdés Batthyány Lajos ügye, akit még konzervatív körökben is gyakran felmentenek, s értetlenül állnak kivégzése előtt. Nem ismert ugyanis egy tény, mely teljesen más meglátásba helyezi személyét: amikor Batthyány az áprilisi törvények ratifikálása ügyében járt V. Ferdinánd királynál, durva nyomást gyakorol az uralkodóra, miszerint „Pest és Buda ezek elfogadását követeli”, a király csak ekkor érvényesítette a liberális szennyel teli törvényeket, melyek hosszú távon megpecsételték a birodalom sorsát. Batthyány tettére egyedüli mentség az 1222-es Aranybullában található „ellenállási záradék” lehetett volna (amennyiben az uralkodó megsérti az ország törvényeit, ilyen pedig nem történt!), de – mint tudjuk – e záradékot már az 1231-es Aranybullából törölték! E szörnyű tiszteletlenség, s felségáruló lázadás pedig halálbüntetést vont maga után. Jegyezzük meg, s véssük értelmünkbe: semmi sem történik ok nélkül!

Októberben sokkal nagyobb dologról kell emlékeznünk a fenti eseményeknél!

A „jánosvitézes” ál-nemzeti érzelembomba helyett vegyünk példát történelmünk nagyjairól, valódi felszabadítóinkról, s ha már ragaszkodunk a magyar „jános-eszményhez”, akkor Kapisztrán Szent Jánost tartsuk szemünk előtt, akinek szintén októberben tartjuk emléknapját! Véssük eszünkbe ezeréves keresztény múltunkat, és emlékezzünk Krisztus magyar és nem magyar katonáiról egyaránt!

Október 7-e Rózsafüzér Királynőjének ünnepe. 1571-ben ezen a napon aratta első nagy győzelmét a keresztény flotta az oszmán hajóhad felett a lepantói öbölben, amellyel Isten segedelmével kiderült, hogy a török nem győzhetetlen, s kezdett megszűnni az Oszmán Birodalomról alkotott félelmetes ellenségkép is. Sajnos hazánk felszabadulására az Oszmán iga és mindenekelőtt a szörnyű, pártütő magatartás alól több mint egy évszázadot kellett várni.

I. Lipót királyunk, aki békeszeretete, és (talán) túlzott jámborsággal párosuló vallásossága, (s nem utolsó sorban a nyugati francia-veszély) miatt, csak lassan mert belevágni a török elleni visszafoglaló háborúba 1693-ben a Magyar Királyság sikeres felszabadítása után a Boldogságos Szűzanya lábai elé borulva ismételte meg első királyunk, Szent István fogadalmát, s újra Szűz Mária oltalmába ajánlotta hazánkat. Erről október 8-án, Szűz Mária magyarok Nagyasszonya ünnepén emlékezünk. Ebben az évben külön örömünkre szolgál, hogy október 9-én a 300 esztendős Márianosztrai kegyképet restaurálva visszahelyezték méltó helyére, a Nagy Lajos királyunk által alapított kegytemplom oltárára.

Történelmünk során októberben gyakran felébredt a magyar. Felkelt az igazságtalanság, az árulás ellen. Ez történt 1921. és 1956. október 23-án is, Kapisztrán Szent János ünnepén. 1921-ben Boldog IV. Károly királyunk másodszor és egyben utoljára tett kísérletet uralmának restaurációjára. A szentéletű király azonban nem akart egy csepp magyar vért sem ontani, amiért inkább megadta magát, s csapatait lefegyverezvén, örök száműzetésbe kényszerült.

1956-ban pedig, amikor a magyarság ideológiától függetlenül összefogott valódi elnyomói, s kizsákmányolói, a bolsevik rendszer és kiszolgálói ellen, sajnos boldog emlékű Mindszenty József bíboros-hercegprímáson kívül senkiben sem merült fel a régi rend helyreállítása, de a szabadságharc megmutatta ellenségeinknek, hogy (lengyel testvéreinkkel együtt) Szűz Mária népeit nem lehet legyőzni.

Az ellenség azonban belátta, hogy a magyarság összefog, ha ütések érik, így teljesen más fegyverrel győzött le minket: a jóléttel, a közönnyel, és az elpuhultsággal. E szörnyű métely, mely mai napig mérgezi nemzetünk lelkét, elméjét, és testét, eltávolította népünket Istentől, az isteni erényektől és isteni törvényektől. Önimádó individualistává tett minket, mely létállapotban nincs hit, nincs remény, nincs szeretet, de nincs Igazság, mert „mindenkinek megvan a maga igazsága”. Ebből az ópiumos rémálomból kell feleszmélnünk, a sötétségben Isten és a király ellen elkövetetett bűneink mocskát le kell mosnunk a bűnbánat szentségében, és fel kell kelnünk, hogy Isten kegyelméből helyreállíthassuk a Rendet, mely minden magyar testvérünket az üdvösségre vezeti!

MAGYAROK ÉBREDJETEK!

Írta: der schwarze Ritter 

Montázs: Czopf Áron