Dél-erdélyi magyarság sorsa 1940 és 1944 között

2. rész

Az 1940 és 1944 közötti időszak igen mély, talán máig ható nyomokat hagyott a dél-erdélyi magyarok mentalitásában – mondta el az MNO-nak adott interjújának második részében L. Balogh Béni, a Magyar Nemzeti Levéltár főosztályvezető-helyettese.

Mint az interjú első részéből kiderült, a dél-erdélyi magyarság nagyon nehéz helyzetbe került az 1940-es második bécsi döntést követően. L. Balogh Béni történész fölvázolta a kölcsönösségi kisebbségpolitika főbb elveit is.

– 1940 és 1944 között mekkora érdekérvényesítő képességgel rendelkeztek a dél-erdélyi magyar politikusok? 

– Igen kevéssel, hiszen a dél-erdélyi magyarság politikai mozgástere minimálisra csökkent. Nem volt képviselete a politikai hatalomban, de még a helyi közigazgatásban sem, így ki volt rekesztve az őt legközvetlenebbül érintő ügyek intézéséből is. Legfőbb érdek-képviseleti szervének, az 1940 őszén újjáalakult Romániai Magyar Népközösségnek – Gyárfás Elemér, Kis-Küküllő vármegye egykori főispánja, a Katolikus Státus világi elnökének vezetése alatt – igen mostoha körülmények között kellett kifejtenie tevékenységét. A szigorú utazási korlátozások, a levél- és sajtócenzúra, a gyülekezési tilalom, valamint a román hivatalos szervek gyakran ellenséges magatartása szinte megbénította a szervezet tevékenységét. Leginkább a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, a helyi tagozatok pedig egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak. Különösen a Népközösség keretein belül működő, Szász Pál által vezetett Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület végzett eredményes szervezőmunkát a falusi lakosság körében. A dél-erdélyi magyarság nem hivatalos erkölcsi-szellemi vezetőjének Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök számított, aki a bécsi döntés után sem hagyta el dél-erdélyi székhelyét, és Gyulafehérvárról irányította egyházmegyéjének Magyarországra került részét is. Szavának súlya volt Budapesten és Bukarestben is. A dél-erdélyi magyar lakosság védelmében a püspök – Gyárfás Elemérrel ellentétben – nemcsak megengedhető eszköznek, hanem célszerűnek is tartotta az észak-erdélyi románság vezetőivel szembeni retorziós, megtorló politikát. Noha alapvetően maga sem bízott e politika sikerében, ebben látta az egyedüli halvány reményt a dél-erdélyi magyarság katasztrofális helyzetének javítására. Habitusának megfelelően azonban úgy vélte, hogy a magyar ellenintézkedések végrehajtását lehetőleg humánus módon, önmérséklettel és kíméletesen kell végrehajtani. 

– Hogyan változott meg Dél-Erdély etnikai térképe 1944-re? 

– A már említett tömeges menekülthullám következtében a városi magyarság számának átlagos apadása már a bécsi döntést követő első hónapokban 10-15 százalék körül mozgott, de sok helyen ezt jóval túlhaladta. Nagyszeben mintegy hat-hétezernyi magyar lakossága például a felére csökkent, Tordán pedig – az észak-erdélyi román menekültek tömeges letelepedése miatt is – az 1930. évi közel 50 százalékról 1941-re 21 százalékra esett vissza a magyarok aránya. Brassót, ahol 1930-ban 25 ezer magyar élt, 1940 és 1942 között mintegy 15 ezren hagyták el, igaz őket jórészt pótolták a környező falvakból beköltöző magyarok. Becslések szerint 1943-ig a Zsil-völgyi magyarság 70-80 százaléka távozott. A városi menekültek többnyire munkások, napszámosok, cselédek voltak, de az értelmiségi, tisztviselői, valamint az iparos- és kereskedőréteget is megtizedelte az átköltözés. A falvak lakóit viszonylag kevésbé érintette a menekülés, közülük leginkább a katonaköteles ifjak távoztak. Az elvándorlás arányaira jellemző, hogy míg az 1930. évi román népszámlálás nemzetiségi adatai szerint Dél-Erdélyben 440 ezer magyar élt (anyanyelv alapján 473 ezer), és az összlakosság 14 százalékát képezte, addig 1941 áprilisára – ekkor volt a következő népszámlálás – a magyar „etnikai eredetűek” száma 363 ezerre csökkent, azaz a 3,3 millió dél-erdélyi népesség kevesebb mint 11 százalékára. Nem túlzás tehát kijelenteni, hogy négy év leforgása alatt a csökkenés mintegy 40 százalékos volt. Dél-Erdély etnikai viszonyai mind a mai napig tükrözik ennek hatását. A magyar elvándorlás és az észak-erdélyi román menekültek érkezése együttesen azt eredményezte, hogy a románok a dél-erdélyi városokban, ahol 1930-ban még csak az összlakosság 40 százalékát tették ki, 1941-ben 55 százalékkal már abszolút többséget alkottak, s az arány 1948-ban 62 százalékra emelkedett. Dél-Erdély 73 városából ma 72 román, Nagylak pedig szlovák többségű. Ugyanakkor ki kell emelnünk: míg Dél-Erdélyben a bécsi döntés a magyarság nagyarányú térvesztését okozta, addig Észak-Erdélyben éppen ellenkezőleg, feltartóztatta a magyarság 1920 óta tartó visszaszorulását. A négyéves magyar uralomnak is köszönhető, hogy 1948-ban Nagybánya és Felsőbánya, 1956-ban Kolozsvár és Zilah, 1966-ban pedig Nagyvárad, Szatmárnémeti és Bánffyhunyad még meg tudta őrizni magyar többségét. 1966-ban Észak-Erdély 30 városából 16-ban még mindig a magyar elem dominált.

– Volt-e lehetőség arra 1940 és 1944 között, hogy a második bécsi döntéshez képest újabb határváltozások legyenek? 

– Ion Antonescu mindvégig arra törekedett, hogy a Hitlerhez való végletekig lojális külpolitikájával rávegye a diktátort a bécsi döntés megmásítására, Észak-Erdély újbóli Romániához csatolására. Románia ezért vett részt már kezdettől fogva igen jelentős haderővel Németország oldalán a második világháborúban, ezért hozott 1944 tavaszáig jóval nagyobb áldozatokat a keleti fronton, mint Magyarország. Paradox módon Hitler akkor és úgy „jutalmazta meg” Antonescu hűségét, hogy a román államvezető előtt 1944. március 23-án tett négyszemközti bejelentéséből, amely szerint már nem ismeri el a második bécsi döntést, semmilyen tényleges következmény nem származhatott. A nyilatkozatot egyrészt ugyanis nem hozták nyilvánosságra, másrészt a szovjet csapatok akkor már Románia határánál harcoltak, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Erdély kérdésében a végső szót Moszkvában, nem pedig Berlinben fogják kimondani. A német vezetés – Hitler 1944. márciusi kijelentése ellenére – a kérdésről szóló végső döntést a háború végére kívánta halasztani. Vannak arra utaló jelek, hogy Hitler valóban Romániát részesítette volna előnyben Magyarországgal szemben, de annak lehetőségét sem zárhatjuk ki, hogy a világháború győztes befejezése esetén a Führer német protektorátus alá vonja Erdélyt, vagy az úgynvezett Donauland létrehozása mellett dönt. Annak azonban, amiről egyes magyar katonai és kormányzati körök álmodoztak, hogy Németország jóvoltából Dél-Erdély is visszakerül Magyarországhoz, semmilyen realitása nem volt.

– Hogyan élte meg a dél-erdélyi magyarság az 1944. augusztus 23-ai román kiugrást? 

– Első látásra megszűnt az összerdélyi magyarság négy évig tartó szétfejlődése, valójában azonban az 1940 és 1944 közötti időszak igen mély, talán máig ható nyomokat hagyott a dél-erdélyi magyarok mentalitásában. Nem véletlen, hogy a nemzeti öntudatában megerősödött észak-erdélyiek nagyobb önbizalommal tekintettek a jövőbe a román uralom visszatérte után is, mint a sokkal óvatosabb magatartást tanúsító dél-erdélyiek, akiknek többsége a négyéves elnyomatást követően az általános reményvesztettség állapotában volt. E különbséget példázza az alábbi eset is, amit Csőgör Lajos, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektora írt le. Eszerint Márton Áron a következőket mondta Csőgörnek, aki nem értette, miért aggódik a püspök a magyar iskolák jövője miatt éppen akkor, amikor viszonylag kedvező a politikai helyzet. „Csőgör, kérem – kérdezte csodálkozva Márton Áron –, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk.”

Forrás: Magyar Nemzet

Gyergyói románok: „Jobb élet volt, amikor az Osztrák-Magyar Monarchiához tartoztunk"

Gyergyódamuk visszatérne Hargitához

Hargita megyéhez csatlakozna a moldvai Nyeámc megyéhez tartozó Damuk község. A polgármester felháborítóan kevésnek találja a bukaresti kormány által megszavazott költségvetési támogatást, ezért decemberben népszavazást tartana arról, hogy Damuk közigazgatásilag a szomszédos Hargita megyéhez kerüljön.

„Jobb élet volt, amikor az Osztrák-Magyar Monarchiához tartoztunk. Az öregek, a nagyszüleink is azt mondják, hogy akkor jobb volt. Nem loptak” – nyilatkozta hétfőn a Híradónak a damuki polgármester, akinek kijelentése nagy port kavart a román médiában. Mint fogalmazott, azért szeretne csatlakozni Hargita megyéhez, mert akkor jelentősen többet költhetnének infrastruktúra-fejlesztésre.

„Nem álmodom azt, hogy tej és méz fog csorogni, ha Hargita megyéhez csatlakozunk. Nem gondolom, hogy a kutyák is kalácsot hordoznak majd, de bízok az ottani emberekben” – vélte Anton Covasan polgármester.

A románok lakta Damuk község több mit 3 ezer lakosa egyetért azzal, hogy a település a többségében magyarok lakta Hargita megyéhez csatlakozzon.

„Benne vagyok. Eddig is sokkal több előnyünk származott abból, hogy Gyergyószentmklósra jártunk, és nem Piatra Neamtra [Karácsonkőre]” – állapította meg egy férfi.

Hargita megye tanácsának elnöke szerint a damuki polgármester nyilatkozatával csak több pénzt szeretne kicsikarni az ottani megye vezetőitől, de ha komolyra fordulna a csatlakozási ügy, az Hargita megyének is javára válna.

„Azt gondolom, hogy nagyon sok vitát megoldana, hogyha a határ menti, a megyehatár-menti román település, a túlsó oldalról esetleg hozzánk csatlakozna, de ehhez még szükség van a Hargita megyei lakosok többségének a véleményére is” – mutatott rá Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsa elnöke.

A Hargita megyéhez való csatlakozásról szóló népszavazást decemberben, a romániai elnökválasztásokkal egyszerre szeretné megtartani a damuki polgármester. A befogadó megye polgárainak is kellene ugyanakkor szavazniuk arról, hogy egyetértenek-e a valamikori Csíkvármegyéhez tartozó település csatlakozásával.

Forrás: Híradó.hu

Marius Diaconescu: Románia a kommunista-nacionalista történetírás foglya

3. rész

Marius Diaconescu, a bukaresti egyetem tanára szerint meg kell tisztítani a román történelmi tudatot, mert tele van hazugságokkal. Miért él hamis történelemtudattal a romániai ember? – keresi a választ Ovidiu Nahoi kérdéseire a Historia című folyóiratban.

– Hunyadi Jánost nagyobb mértékben vállaljuk. Mátyás királyt azonban már kevésbé. 

– Igen, mert Hunyadi Jánost mi román hősnek tartjuk, a magyarok pedig magyar hősnek tekintik. Mátyás királyt mi megtagadjuk, a magyarok pedig nagy magyar királyként tisztelik. Holott már akkor, a korszakban világosan megfogalmazódott, hogy Mátyásnak román felmenői is voltak, és ez senki számára nem jelentett szégyent. A középkorban sok román nemes futott be jelentős pályát a Magyar Királyság hierarchiájában...

...És ezek közül a legmagasabbra Hunyadi Mátyás, valamint az ő apja, Hunyadi János jutott. Büszkéknek kellene lennünk erre. A nagy világtörténeti munkák, amelyek Cambridge-ben vagy máshol a nagyvilágban születnek, Hunyadi Jánosról és Mátyás királyról beszélnek. De mi olyan témákat választunk, amelyek révén többé-kevésbé csak siránkozunk, ahelyett, hogy előállnánk azzal, ami valóban történt.

– Még mindig azt a mítoszt tápláljuk, hogy mi Európa kapuinál álltunk, másokat védtünk, miközben azok katedrálisokat építettek? 

– Sajnos, igen. Holott ne feledjük: mi önvédelemből harcoltunk a törökkel. Rövid távú csatákat vívtunk.

– És nem voltunk ezzel egyedül. 

– Pontosan. És nem mi álltuk el a törökök legfőbb útját Európa felé. A középkorban és főleg a XV. században a legtöbb és a legnehezebb harcot Magyarország vívta el egészen Mohácsig. Ezt el kell ismernünk! Leszámítva a ’70-es éveket Nagy István (Ştefan cel Mare) idejéből, a legtöbb harc a magyarok és a törökök között folyt. Az erőarányok és az ütközetek száma tekintetében egyaránt.

– Nagyon érdekes. Keveset beszélünk Erdély történelméről, és arról, miként befolyásolta ezt a térséget. Íme, a román fejedelmek Erdélyben kerestek menedéket, kapcsolatokat létesítettek, vagy hűbéresekké váltak. A középkori hűbéri hierarchia egy másik olyan kérdés, amiről komplexusokkal beszélünk, mintha legalábbis egyet jelentett volna a teljes megadással. 

– A középkorban megszokott eseménynek számított, hogy egy uralkodó, herceg, nagyherceg, vagy – hogy úgy mondjam – alacsonyabb rangú király a vazallusává váljék valamely magasabb rangú, erősebb uralkodónak. Ez természetes volt. Ahogy ma politikai klienteizmusról beszélünk, amikor egyes „bárók” „kliensként” futtatnak képviselőket vagy szenátorokat, ehhez hasonlóan a középkor idejében a hercegek, nagyhercegek, őrgrófok egy náluk hatalmasabb király vagy császár hűbéresei voltak. Nem szégyellték. Nyilván, a vazallus igyekezett kibújni a kötelességek alól, amelyek egyébként nem voltak nagyok. Megpróbált előnyt kovácsolni a helyzetéből. Volt egy előnyünk: Havasalföld a Magyar Királyság és a Török Birodalom között helyezkedett el. Ebből adódóan a havasalföldi uralkodók gyakran hintapolitikát folytattak. A helyzet kettősségéből adódóan hol az egyikkel, hol a másikkal működtek együtt. Túl sokat kért a török? Mentek a magyarokhoz. Vagy fordítva.

– Védelmet találhattak az egyiknél a másikkal szemben, és fordítva? 

– A XV. században, amikor épp béke volt a két hatalom, a Magyar Királyság és a Török Birodalom között, Havasalföld és Szerbia kettős fennhatóság rendszerének volt alárendelve. Miben állt ez? Amikor békeszerződéseket kötöttek, leírták, hogy Havasalföld fejedelme fizet egy bizonyos adót a töröknek, és Magyarország királyára hallgat, vagyis a magyar királynak is vazallusa. De miért van az, hogy a román történetírásban soha nem tagadjuk, ha a moldvai fejedelmek a lengyel király hűbéresei voltak, de minduntalan elhallgatjuk, ha Ma­gyarország vazallusai voltak. Miért? Mert nacionalista komplexusaink vannak. Mert a mai ember szemével tekintünk a középkori valóságra. Ez a baj forrása.

(folytatjuk) 

Forrás: Erdély.ma/Háromszék

Előzmények - Marius Diaconescu: Románia a kommunista-nacionalista történetírás foglya

1. rész - Tovább a részletekhez...

2. rész - Tovább a részletekhez...

Román állami kitüntetés moldovai képviselőknek

Magas rangú román állami kitüntetést adott át csütörtökön Traian Basescu államfő annak a hat moldovai parlamenti képviselőnek, akik tavaly a moldovai alkotmánybíróságnál kezdeményezték a román nyelv államnyelvként való elismertetését a Moldovai Köztársaságban.

A román elnöki hivatal közlése szerint Basescu az ünnepségen kijelentette: a román államnyelvként való elismertetése Moldovában erőteljes identitáserősítő tényezőnek számít.

A Moldovai Köztársaság alkotmánybírósága decemberben megállapította, hogy Moldova 1991-es függetlenségi nyilatkozata - amely szerint a román az államnyelv - előnyt élvez az alkotmánnyal szemben, amely a moldovai nyelvet nevezi meg államnyelvként.

Több parlamenti képviselő fordult az alkotmánybírósághoz, és Basescu most ezért tüntette ki őket. A román államfő kifejtette: az alkotmánybíróság bölcsessége megerősíti azt, amit ő sok éve hajtogat, hogy "egy nép lakja a két román országot".

Basescu jelezte, Bukarest kéri Brüsszeltől, hogy Moldova európai uniós társulási szerződése, és az ezt megerősítő dokumentumok is ismerjék el a román nyelvet Moldova államnyelveként. "Lehet, hogy ez merésznek tűnik, de addig, amíg ez a realitás, nincs amiért ne merjük kérni" - mondta Basescu. Románia az elmúlt hónapokban többször állást foglalt Románia és Moldova egyesülése mellett.

A Szovjetunióból kivált Moldovai Köztársaság 1991-ben fogadta el függetlenségi nyilatkozatát, az alkotmányt 1994-ben szavazta meg a parlament. A moldovai nyelv megnevezést a szovjet hatalom idején kezdték használni, és 1989 után a moldovai kommunisták továbbra is ragaszkodtak ehhez a megnevezéshez. Bukarest szerint ugyanakkor moldovai nyelv nem létezik, az lényegében azonos a románnal.

Forrás: Híradó.hu

Marius Diaconescu: Románia a kommunista-nacionalista történetírás foglya

2. rész

Marius Diaconescu, a bukaresti egyetem tanára szerint meg kell tisztítani a román történelmi tudatot, mert tele van hazugságokkal. Miért él hamis történelemtudattal a romániai ember? – keresi a választ Ovidiu Nahoi kérdéseire a Historia című folyóiratban.

– Ön tanulmányokat, könyveket írt, mi­után ausztriai, lengyelországi, magyar­országi, vatikáni levéltárakban kutatott. Hogyan látják onnan...?

– A dokumentumok a valóságot mutatják. A külföldiek nem tulajdonítottak nagy jelentőséget népünknek. Nem igazán vettek észre bennünket a világban. Akkor sem, most sem, sajnos. Inkább a negatívumaink révén váltunk ismertté. Ami feltűnt a dokumentumokban, hogy amikor általánosan jellemzik a románokat, a kép mindig negatív. A 90-es évek elején Bécs és Bu­dapest levéltáraiban kutattam. A dokumentumok – melyeket nem magyarok írtak; hisz tegyük fel, hogy a magyarok elfogultak lennének; tehát vegyük az osztrákok, olaszok, franciák által írt dokumentumokat... Bár ez végső soron nem számít. Az erdélyi románokról, a havasalföldi vagy a szlovákiai hegyekben élő románokról (akikről sajnos alig tudunk valamit) a dokumentumok mindig sötét képet festenek. A románok gyújtogatnak, lopnak, hazudnak, nem szorgalmasak. Sajnos, ez a megítélés a XIV–XV. századtól kezdődően egészen napjainkig szinte semmit sem változott. Nem a külföldiek hibásak, hanem mi. Sajnos.

– Ez a válasz sokakban indulatokat szíthat. Ismét azzal vádolhatnak bennünket – mint némely olvasók a História folyóirat weboldalán, minekutána megjelent az ön tanulmánya Karóbahúzó Vladról (Vlad Ţepeş) –, hogy hazafiatlanok vagyunk, ami­kor ilyeneket mondunk. 

– A hazafiasságot nem hazugsággal mérik. Annyit mondhatok önnek, hogy egyre több olyan történész él Romániában, aki hiteles történelmet szeretne írni, és aki sokkal jobban szereti hazáját, mint azok, akik nagy hazafinak tartják magukat, és kitüntetéseket szereznek a sajtó ilyen-olyan ütközeteiben vagy máshol.

– Ez érdekes. Azt akarja mondani, hogy konfliktus zajlik különféle történésznemzedékek, irányzatok között?

– Igen. A 90-es évek utáni fiatalabb nemzedék mítoszok nélkül, hitelesen pró­bálja bemutatni a történelmet, de ez nem jelentheti, hogy a mítoszok lebontása után nem méltatnánk a hősöket.

– Ön például mit válaszol arra a kérdésre, hogy győzött-e Vitéz Mihály a călugăreni-i csatában? 

– Nem győzött. Egy háborúban több csatát is vívnak, és nem mindegy, milyen szempontból vizsgáljuk az eseményeket.

– Számunkra Călugăreni egy hatalmas győzelem helyszíne. 

– Hát igen, egy bizonyos pontig. De ha viccesen akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy amikor Szinán pasa feltápászkodott a mocsárból, és kezét szeme fölé tartva Vitéz Mihály seregét kereste, akkor azt látta, hogy Vitéz Mihály nincs ott. Vagyis – ahogy az ütközet tanúi is mondják – hatalmas volt a călugăreni-i csata, rengeteg török harcos meghalt, és nagyon sok román megsebesült, de az ütközet helyszínét elhagyva Vitéz Mihály visszavonult az erdőkbe, a Kárpátokba az erdélyi fejedelem, Báthory Zsigmond hadseregére várakozva. Mivelhogy nagyon jól tudta: esélytelen vállalkozás lett volna folya­matosan Szinánnal, a török hadsereggel harcolnia. Ne feledjük, hogy a călugăreni-i csa­tát követően Szinán hadserege megszállta Târgoviştét és Bukarestet, erődítményeket épített a városokban, kormányzókat helyezett az élükre, megkezdte az ország átszervezését pasalikká. Hogyan beszéljünk călugăreni-i győzelemről, ha azt követően a török uralta az országot, nem pedig Vitéz Mihály?

– Igen, de végül mégis kiűztük a törököt. 

– Kiűztük, mert segítségünkre sietett Erdély fejedelme a hadseregével. Vitéz Mi­hály akkoriban Báthory Zsigmond vazallusa volt. Végül is nem ez a fontos, hanem hogy a călugăreni-i ütközetet valós pers­pek­tívá­ból, hitelesen lássuk.

Öreg Mircea

Pillanatszerű esemény volt, egyféle thermopülai csata, egy gyors raj­taütés, amelyben nagyon rövid időre Vitéz Mihály kerekedett felül, de semmi több. Egy másik példa az események hamis láttatására, ha kétszáz évvel megyünk vissza az időben, a rovinéi csata bemutatására. „Öreg Mircea (Mircea cel Bătrân) legyőzte Ba­jazidot”. Ugye, ezt tanultuk az iskolában... Mihai Eminescu híres költeménye is ezt mondja, miközben ebből semmi sem igaz! Mivelhogy a rovinéi ütközet után Öreg Mircea majdnem két és fél évet Erdélybe menekülve él. Ha valóban megnyerte a csatát, mit keresett 1395 márciusában Brassóban Luxemburgi Zsigmondnak, Magyarország királyának hódolva?

Miért próbálta a magyar hadsereg négy ízben is Öreg Mirceát visszahelyezni a havas­alföldi trónra – egyik alkalommal maga a magyar király vezette a magyar hadsereget –, de mindhiába, mert a törökök minden alkalommal elűzték? Nyilvánvaló, hogy Mircea nem nyerte meg azt a csatát, hisz elmenekült az országból. De mi mindig csak azt akarjuk látni, ami tetszetős, és nem a maguk teljességében szemléljük az eseményeket. A román történetírás nagy hiányossága az átfogó távlatok hiánya. A románok történetét nekünk az egyetemes történelembe ágyazottan kellene értelmeznünk. Hisz megvan a helyünk. És nem egészen jelentéktelen. Nem. Fontos he­lyünk van. De nem azokat a szereplőket és nem azokat a világtörténelmi jelentőségű mozzanatokat választjuk, amelyek valóban felhívhatnák ránk a figyelmet.

– Mondjon egy példát! 

– Hunyadi János. Vagy Mátyás király.

(folytatjuk)

Forrás: Erdély.ma

A korlátlan bevándorlás alkonya – észbe kapott a Nyugat?

Brüsszel nemrég Németországot és Nagy-Britanniát is megrótta azért, mert álláspontja szerint az uniós alapelvekkel ellentétes és kirekesztő gyakorlat, ha nem fogadják válogatás nélkül tárt karokkal az érkező bevándorlókat. Románia és Bulgária schengeni csatlakozásával újra fellángoltak az ellentétek. Az ugyanakkor a németek és Cameronék szavaiból is világosan kitűnik: nem a képzett, de legalábbis dolgozni akaró kelet-európai bevándorlókkal van gondjuk, ahogy a lakosságnak sem az a problémája, hogy végre jön valaki az unió egy keletibb államából, beilleszkedik, és olcsón elvégzi azokat a munkákat, amelyeket egy született brit vagy német már nem szívesen vállalna be.

Az „őslakosokat” elsősorban azok a bevándorlók zavarják, akik nem dolgozni jönnek, hanem a bőséges szociális ellátásokat kihasználni. Hiszen a mélyszegénységben élő falvakban futótűzként terjed a hír, hogy a briteknél a helyi fizetés triplája a segély, amelyért ráadásul semmit sem kell csinálni, csak szépen nézni és minél több gyereket magaddal vinni. Nem véletlenül népszerű az unió keleti szomszédainál a kamuházasság valamilyen uniós állampolgárral – Pécsett például a szerbek még fizetnek is azért, hogy magyar lányt feleségül véve uniós állampolgárok lehessenek, és egyből mennek is nyugatra.

Sőt, ezeknél még jobban szúrja az „őslakosok” szemét az az elképesztő bűnözési hullám, amelyben már most is részük van. Elegük van a maffia által futtatott prostituáltakból és kéregetőkből vagy az uniós állampolgárságuk mögé bújó embercsempészekből.

Nem szabad különbséget tenni a bevándorlók között

Ugyanezt a meccset már egyszer lejátszották Kanadával is: a jóból addig volt hajlandó osztogaftni Montreal is, ameddig nem haraptak a kezébe. Csakhogy Kanadát nem fenyegette az a veszély, hogy Viviane Reding még jól rá is csap a megharapott kezére, ha elhúzza a csattogó fogsorok elől.

Az EU-ban viszont nagyon nehéz korlátozni bármit is, legalábbis úgy, hogy az unió valamely megfelelő szerve rá ne pirítana az emberre. Sőt úgy tűnik, most már nemcsak a hazánkhoz hasonló, kisebb országokat veszik elő például kirekesztésért, de a legnagyobbak sem menekülhetnek Brüsszel szabályozó hatalmától.

Redingék alapelve ugyanis az, hogy egy országnak nem szabad különbséget tennie a bevándorlók között. Az unióban ugyanis – és nemcsak az uniós intézményekben, hanem sok tagállamban a belpolitikában is – dübörög a liberális populizmus, amelynek egyik legfőbb eszköze, hogy összemossa a fenti kategóriákat.

Nagyon sokat árt a politikai rövidlátás

Németország például pénteken azért kapott ki az Európai Bizottságtól, mert nem minden esetben ítélte meg a feltétel nélküli munkanélküli segélyt automatikusan azoknak, akik nem német állampolgárok és még soha életükben nem dolgoztak Németországban. Amikor a kisebbik kormánypárt, a CSU felvetette, hogy változtatni kéne ezen a gyakorlaton, a többi párt rögvest jobboldali populizmussal vádolta meg, és statisztikákra mutogattak, amely szerint a német gazdaságnak szüksége van a bevándorlók munkájára.

Amikor David Cameron kijelentette, hogy Londonnak elege van a beözönlő külföldiekből – és Cameron minden általánosítása és személyeskedése ellenére világos volt, hogy elsősorban a nem dolgozó, szociális rendszert lehúzókra gondolt –, az ellenzéki Munkáspárt hevesen tiltakozott, és egyből sietett a repülőtérre. Itt megkeresték az első Romániából dolgozni érkező férfit, akivel példálózhattak, hogy lám – aki dolgozni jön Londonba, az dolgozni is fog, és kikérik maguknak a feltételezést, hogy nem ezért jött volna. Így a britek is megkapták Viviane Redingtől a maguk letolását, és ismét előkerültek a statisztikák, hogy a brit gazdaság sem lenne meg a kelet-európaiak munkaereje nélkül.

Az unió önmaga ellen fordul

Ez a fajta mellébeszélés, a valódi probléma megkerülése és szőnyeg alá söprése viszont sokat árthat. Nemcsak a tisztességes bevándorlók isszák meg ennek a levét, „akiken csattan majd a bennszülöttek előítéletének ostora”, de megszenvedik a befogadó országok is, akik az uniós dörgedelem hatására boldog-boldogtalant segélyezhetnek, és külföldi bűnözők ténykedését kell eltűrniük a területükön.

És mindezek mellett árt az uniónak is, hiszen ezzel a félremagyarázással teljesen hiteltelenné teszi saját alapelveit – sőt szembe is megy azokkal, ha nem engedi meg egy országnak, hogy a saját érdekei szerint intézze a saját ügyeit. Amikor Brüsszelben éppen hazánk volt terítéken, Orbán Viktor ezt úgy kommentálta: „Nem erre találták ki az Európai Uniót."

Forrás: Magyar Nemzet

Marius Diaconescu: Románia a kommunista-nacionalista történetírás foglya

1. rész

Marius Diaconescu, a bukaresti egyetem tanára szerint meg kell tisztítani a román történelmi tudatot, mert tele van hazugságokkal. Nem igaz például, hogy a középkorban a Magyar Királyságban elnyomták volna a románokat, a török elleni küzdelem nagy része is a magyarokra hárult. Diaconescu Mátyás királyt román felmenőkkel bíró, nagy magyar királynak tartja. Miért él hamis történelemtudattal a román ember? – keresi a választ OVIDIU NAHOI kérdéseire a Historia folyóirat interjújában.

– Sajnos, a tankönyvek egyre felületesebbek, mert mind kevesebb jelentőséget tulajdonítanak a középiskolai történelemoktatásnak. Másfelől még mindig a kommunista-nacionalista történetírás foglyai vagyunk.

– Húsznál is több év eltelte után? 

– Igen, még mindig ez az uralkodó szemlélet a középkorról és az újkorról. A jelenkor vonatkozásában nem. Sajnos, a történelemkönyvek amolyan idealizált, standard, tabu képet festenek a román uralkodókról. A felnőtté váló gyerekek tudatában ezek az idealizált szereplők rögzülnek.

– Az egyetemre beiratkozó diákoknál is efféle bevésődött elképzelésekkel találkozik? 

– Igen, persze. Főleg az elsőéveseket tanítom, és gyakran találkozom ilyen tévképzetekkel, amelyeket a gimnáziumban sajátítottak el.

– Mint például? 

– Például az, hogy Erdély román állam volt a középkorban. Vagy az, hogy Erdély vajdáját az Erdély területén élő román földesurak választották. Ostobaság! Mivelhogy Erdély a Magyar Királyság része volt a középkorban. Egyáltalán nem volt „román ország”. Erdély vajdája magas rangú tisztviselő volt, a harmadik méltóság a magyarországi hierarchiában. Közvetlenül Magyarország királya nevezte ki a király helytartója gyanánt. Az Erdély területén élő román nemesek ugyanolyan jogokkal rendelkeztek, mint bármely más nemes a Magyar Királyságban. És semmi esetre sem voltak többségben.

– És természetesen nem ők döntötték el, hogy ki legyen Erdély vajdája... 

– És természetesen nem ők döntötték el, hogy ki legyen Erdély vajdája. Aztán ott vannak az olyan mítoszok, hogy a „románokat elnyomták Erdélyben”.

– Ez nem igaz? 

– Nem. A középkorban nem. A középkorban a román parasztnak ugyanaz volt a státusa, mint a magyar parasztnak. Sajnos, mi a jelenkori vagy az újkori ember szemével tekintünk a középkor történelmére. Vagyis a XVIII., XIX. vagy a XX. századi valóságokat (amikor valóban jelentős román–magyar ellenségeskedések történtek) rávetítjük a középkorra. Ez óriási tévedés. Egy francia történész, ha nem tévedek, Jacques Le Goff mondott valami ilyesmit: a középkort a középkori ember szemével kell néznünk, az ókort az ókori ember szemével, az újkort pedig az újkori ember szemével. Tehát bele kellene helyezkednünk a vizsgált időszak szellemiségébe, hogy az adott korszak mentalitásának és standardjainak megfelelően lássuk az eseményeket. Sajnos, nem ezt tesszük.

A középkor folyamán az Erdély területén élő románok azt mondták: éljen a király, vagyis a mi királyunk – függetlenül attól, hogy Mátyás, Zsigmond, vagy valaki más uralkodott Magyarországon. Egyál­talán nem gondoltak Havas­alföld vagy Moldva fejedelmeire. Ez természetesnek számított, a király állt az ország élén. Ha jogi problémák adódtak, különféle helyszíneken pereskedtek, a nemesi ítélőszéktől kezdve a királyi ítélőszékig, társadalmi helyzetüknek meg­felelően, pontosan ugyan­úgy, mint a Ma­gyar Királyság bármely más tagja. Ez változatlan maradt a XVIII. század végéig, amikor – az osztrák asszimilációs intézkedésekre adott válaszként – kialakult a magyar nacionalizmus, és teret hódított Magyar­országon, Erdélyben. A hangsúly lassan áthelyeződött a román–magyar konfliktusra, nyilvánvaló politikai célzattal. A középkorban nem létezett ilyesmi. Egyáltalán nem. A román történetírás egy másik hamis mítosza: „a románok egységének középkori érzülete”. Ilyen sem létezett!

– Hát a történelemkönyvekből ismert „közös törökellenes harcvonal”? 

– Semmi sem igaz belőle! A románok jól meghatározott körülmények következményeként harcoltak a törökkel. Nem mi kezdeményeztük a háborúkat a törökkel, hogy „megmentsük Európát”, hogy visszakergessük őket a Balkán térségéből Kis-Ázsiába. Akkor harcoltunk a törökkel, amikor rákényszerítettek a körülmények, és olyankor valóban sok háborús hőstettet hajtottak végre a románok, amelyekről kevesen tudnak. De sajnálatos módon középpontba helyeztünk egy hamis elméletet a „három román ország közös törökellenes arcvonaláról”. Soha nem létezett ilyesmi.

Mindenki a saját trónját védte, erősítette. Az uralkodók és a körülöttük lévő nagyurak saját érdekeiket követték. Senki sem gondolt valamiféle közös törökellenes arcvonalra. Leg­feljebb akkor beszélhetünk egységes politikáról, amikor Nagy István (Ştefan cel Mare) moldvai fejedelem 1475-ben Mátyás király hűbéresévé vált, mert nem csak ő vált Mátyás király hűbéresévé, de Havasalföldön is egy vazallust akart fejedelemmé emelni. Mivelhogy Baszaráb elárulta, Karóbahúzó Vladot (Vlad Ţepest) emelte fejedelemmé, aki vagy hat hetet uralkodott még, mígnem megölték az alattvalói. Akkor valóban egységes volt a politika. Miért? Szükség volt egy hűséges fejedelemre Havasalföldön (amely egyféle ütközőállam a Magyar Királyság és a Török Birodalom között). Ennyi. Egyébként mindenki a saját útját követte.

(folytatjuk)

Forrás: Erdély.ma/Háromszék

Németország - Szigoríthatják a bevándorlást

Németországban szakmai vitát kezdeményeztek a bevándorló munkavállalókat megillető szociális juttatásokról. Szakértők szerint azonban nem szabad megkérdőjelezni a munkaerő szabad áramlásának elvét, és szankciókkal sújtani a bevándorlást.

Nagy-Britannia után Németországban is vita indult a Európai Unió közép– és kelet–európai tagállamaiból bevándorló munkavállalók szociális juttatásairól a román és bolgár állampolgárok munkavállalási korlátozásainak január 1-jei megszűnése miatt. A bevándorlók szociális ellátásának szabályait Nagy-Britanniával ellentétben még nem szigorították, és a politikusokon kívül tekintélyes gazdasági és társadalmi szervezetek képviselői is megszólaltak a vitában, érvelve a munkaerő szabad mozgásának uniós alapelve mellett, illetve a bevándorlók megbélyegzése ellen.

Az úgynevezett szegénységi – a munkavállalás helyett a szociális segélyek megszerzését célzó – bevándorlás körül kialakult vitát a kisebb konzervatív kormánypárt, a bajor CSU indította el a bevándorlási szabályok szigorítását követelve. „Aki csal, az repül” – áll a CSU parlamenti képviselőinek csütörtökön véget ért háromnapos értekezletén elfogadott dokumentumban, amelyben a javasolt változtatásokat rögzítették. A párt szerint egyebek között be kell vezetni, hogy az uniós társállamokból érkezők a németországi tartózkodásuk első három hónapjában nem vehetnek igénybe munkanélkülieknek járó szociális juttatásokat.

Ezt a szabályt Nagy-Britanniában január 1-jével bevezették, és további szigorításokra is készül a kormány. Németországban viszont egyelőre csak egy tárcaközi bizottságot alakítottak meg, hogy megvizsgálja, kell-e lépnie az ügyben a szövetségi kormánynak.

Németországban viszont a CSU-t az „aki csal, az repül” mondatért a testvérpárton, a CDU-n kívül valamennyi parlamenti párt elítélte, jobboldali populizmussal vádolva a bajor konzervatívokat. Az Angela Merkel kancellár vezette CDU-ban ugyan néhányan üdvözölték a CSU kezdeményezését, de a párt vezetői közül senki nem foglalt állást egyértelműen, a kancellár pedig úgy ítélte meg, hogy a tárgyilagos, szakmai vita felé kell terelni a diskurzust, és ezért végül a kormány 11 tárca államtitkárának vezetésével bizottságot alakított, amelynek júniusig kell jelentést készítenie a bevándorlás és a szociális ellátórendszer összefüggéseiről.

Gazdasági érdekképviseletek szerint nem szabad megkérdőjelezni a munkaerő szabad áramlásának elvét, a bevándorlásról szóló vita pedig veszélyes, mert elriaszthatja a képzett külföldi munkavállalókat. Németországban sok ágazatban támaszkodnak a bevándorlókra, és így is vannak betöltetlen álláshelyek. A német ipari és kereskedelmi kamarák szövetsége (DIHK) szerint Németországban 2025-ig 1,5 millió új külföldi munkavállalóra van szükség a gazdasági növekedés fenntartásához és a társadalom öregedése miatt nyomás alá kerülő ellátórendszerek stabilizálásához. Ezért nem szabad hagyni, hogy egy „heves politikai vita miatt rossz fényben tűnjön fel a bevándorlás” – mondta egy csütörtöki interjúban Martin Wansleben, a DIHK ügyvezető igazgatója.

A legutóbbi, 2013 közepéről származó adatok szerint nagyjából 320 ezer román és bolgár állampolgár él Németországban. A foglalkoztatottsági arány körükben 60-64 százalékos, megfelel az országos szintnek, a munkanélküliség 7,4 százalékos, elmarad a 7,7 százalékos országos átlagtól. Szakértők szerint nem indokolt az aggodalom a szociális turizmusnak is nevezett szegénységi bevándorlástól, és a munkavállalási korlátozások lebontása várhatóan a képzettségi szint emelkedését és a feketemunka visszaszorulását eredményezi majd.

Ugyanakkor több nagyvárosban feszültséget okoz, hogy jelentős számban élnek munkanélküli, szociális ellátásra szoruló és többnyire képzetlen románok és bolgárok. A városi önkormányzatok szövetségének vezetője, Ulrich Maly nürnbergi főpolgármester egy csütörtöki interjúban hangsúlyozta, hogy kihívás a képzetlen románok és bolgárok megjelenése, de nem tömeges méretű és nem országos gond. Nagyjából egy tucat városban okoznak problémát, de csak egyes negyedekben – tette hozzá. Kiemelte, hogy a jelenlegi vitából az a „végzetesen téves következtetés adódik, hogy szegénységi bevándorló az összes román és bolgár, aki hozzánk érkezik, és sokan közülük még csalók is”.

Az ARD közszolgálati televízió csütörtökön ismertetett felmérése alapján a lakosság relatív többsége, 46 százaléka szerint a bevándorlás inkább előnyös, mint hátrányos Németországnak, 76 százalék viszont úgy véli, hogy a pártok nem tesznek eleget a bevándorlással keletkező gondok megoldásáért.

Forrás: Mandiner