Sacra Liturgia - Szentmise és keresztáldozat

A szentmiseáldozat elválaszthatatlan a keresztáldozattól†

  A szentmiseáldozat valóságban és gondolatban elválaszthatatlan a keresztáldozattól. Ebben áll a szentmiseáldozat kimondhatatlan értékének és fönségének a titka.

A Trienti Zsinat tanítása szerint a szentmise viszonylagos áldozat, melynek értéke és valósága a keresztáldozat abszolút valóságában gyökerezik, tehát vele egy áldozatot alkot. Mindazonáltal igazi áldozat, tehát tőle különbözik is. Az Újszövetség örök abszolút áldozata a mi Urunknak a Golgotán bemutatott keresztáldozata, mellyel lényegileg azonos a szentmiseáldozat, mivel azonos az áldozat tárgya és az áldozat elsődleges bemutatója, az ember Jézus Krisztus. A Trienti Zsinat tanítása szerint „Egy és ugyanaz az áldozat [áldozat], ugyanaz a felajánló is – most a papok szolgálata által –, mint aki akkor a kereszten önmagát föláldozta, csakis a feláldozás módjában van különbség.

A keresztáldozat az Újszövetség egyetlen áldozata. A keresztáldozat által Krisztus megváltott bennünket, s fölül nem múlható és kiegészülésre nem szoruló módon eleget tett Istennek. „Nincs üdvösség senki másban” (vö. ApCsel 4,12), ezért máshol keresni az üdvösséget nincsen sem okunk, sem jogunk.

Ez az áldozat abszolút, azaz független minden más áldozattól. Minden egyéb törvényes áldozatnak tőle van az ereje és értéke; a szentmiseáldozat beteljesítője az ószövetségi áldozatoknak, melyek előképe és előkészítője Krisztus áldozatának. A szentmiseáldozat a maga értékéből teljesen elégséges, sőt felülmúlhatatlan értékű.

A szentmise nemcsak dicsőítő (hódoló), hanem az Atyával való kapcsolatot közvetítő áldozat is. Krisztusnak a történelmileg egyszer megcselekedett önfeláldozását a szentmise titokzatos módon, de valóságosan megjeleníti. A keresztáldozat megújul (exercitur, perpetuat), éppúgy, mint az egy és maradandó mennyei Krisztus az átlényegülés által valósággal jelenvalóvá lesz az Oltáriszentségben.

A szentmise fölidézi a keresztáldozat emlékezetét. „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”, mondja az Úr. Ez az emlékezés nem egyszerű múltidézés, hanem a valóságos megjelenítése Krisztus történelmi tettének. A jelenvalóvá tétel mintegy kaput nyit az örök jelenbe, ahol a múlt egy adott pontjában bekövetkező esemény minden időkre ható volta nyilvánvalóvá válik, a Golgota áldozata pedig különösképpen is a történelem középpontjaként mutatkozik meg. Mert „egy és ugyanaz az áldozat, ugyanaz a fölajánló is – most a papok szolgálata által –, mint aki akkor a kereszten önmagát föláldozta, csakis a feláldozás módjában van különbség”. Krisztus életének áramába tehát az Egyház által kapcsolódhatunk be.

A szentmise a keresztáldozat gyümölcseinek a közvetítője. A mi megváltásunk és üdvösségünk, amit a Megváltó a kereszten szerzett meg nekünk, számunkra úgy valósul meg, hogy átadjuk magunkat Krisztusnak, s egyesülünk áldozatával. Ez történik a szentmiseáldozaton keresztül, amely ténylegesen az ég és föld találkozása; az Atya irgalmának és szeretetének a forrása, és a mi Istennel való találkozásunknak legfőbb színtere. „A szentmiseáldozat nem egyszerűen liturgia, hanem a természetfölötti életnek a kútfeje, Krisztus testének élő szívverése, a mennyei Jeruzsálemnek és Isten országának titkoz központi napja, köréje kering Krisztusnak minden bolygó lelke, s tőle veszi világosságát és életét”.

Fülep Dániel

†Készült a Tengernek Csillaga 2012. szeptember-októberi számába.

Sacra Liturgia - Lelki áldozat

A szentáldozás a lelki áldozat szentségi kifejeződése†

Krisztus, amikor Egyházának ajándékozta áldozatát, magáévá akarta tenni az Egyház lelki áldozatát is, mely arra hivatott, hogy Krisztus áldozatával együtt önmagát is fölajánlja. Az áldozat üdvözítő ereje a szentáldozás által hat teljesen.

Az Eucharisztia a Krisztustól megígért teljes öröm előíze (vö. Jn 15,11.), „a jövendő dicsőség záloga”. Aki az Eucharisztiában Krisztussal táplálkozik, annak már itt a Földön örök élete van. (vö. Jn 6,54).

Elmondhatjuk, hogy nemcsak mi vesszük magunkhoz Krisztust, hanem Krisztus is magához vesz mindegyikünket. (Boldog II János Pál) Barátságot köt velünk: „Ti a barátaim vagytok” (Jn 15,14). Sőt, mi az életünket neki köszönhetjük: „Aki eszi az én testemet, általam fog élni” (Jn 6,57). A szentáldozásban titokzatos módon megvalósul Krisztus és a tanítvány „egymásban léte”: „Maradjatok meg bennem és én tibennetek” (Jn 15,4.).

XII. Pius pápa tanítja, hogy a legméltóságosabb Oltáriszentség, amelyet Krisztus, az örök Főpap alapított és szolgái által mindenkor megújít az Egyházban, a keresztény vallásnak mintegy foglalata és középpontja.

Az Úr Krisztus tényleges, valóságos és lényegi jelenléte az Oltáriszentségben a szent színek feloszlásáig tart, és a még érzékelhető legkisebb részecskékre is egyaránt kiterjed. A szentáldozás a legkomolyabb testi és lelki előkészületet, a Szentség kezelése és magunkhoz vétele pedig a legteljesebb hódolatot kívánja meg tőlünk. Az Oltáriszentséget a hívő csak súlyos bűntől mentes, felkészült lélekkel engedheti a szívébe, mindig ügyelve arra, hogy az Úr Szent Teste az Eucharisztiában a legnagyobb védelmet kapja meg. (Vö. 2Pt 1,4.; 1Kor 11,28. A Trienti Zsinat konkretizálta Pál apostol komoly figyelmeztetését és megparancsolta, hogy az Eucharisztia méltó vétele érdekében „előbb meg kell gyónni, ha valaki halálos bűn tudatában van”. Az Eucharisztia és a Gyónás két szorosan egymáshoz kapcsolódó szentség.)

Ennek a magas követelménynek tökéletesen megfelel a katolikus Egyház tradíciójában örökölt áldozási forma, mely szerint a Legméltóságosabb Oltáriszentséget térdelve és nyelvünkre fogadjuk, miközben áldoztató tálca és áldoztató kendő segíti pap mozdulatai közben a Szentség védelmét.

Az utóbbi évtizedekben a szentáldozási fegyelem radikális megváltozásának vagyunk tanúi. Számos országban visszaélésként elterjedt (lásd Albert Malcolm Ranjith bíboros érsek megállapítását Schneider püspök Dominus est c. könyvében), majd széles körben később engedélyt is kapott a kézbeáldoztatás, mint engedmény (indultum). Magyarországon a kézbeáldoztatási gyakorlat 1986-ban kapott szentszékileg jóváhagyott püspökkari engedélyt. E modern gyakorlat azonban a Szentség méltó vételét és oltalmát illető szempontoknak, valamint a szükséges áhítatnak több szempontból sem felel meg.

A kézbeáldoztatás indultumának a felülvizsgálatát Albert Malcolm Ranjith bíboros érsek, az Istentiszteletek és Szentségek Kongregációjának előző titkára közvetlenül is felvetette (lásd a Tengernek Csillaga 2011. szeptember-októberi számát). Ugyanezen álláspontját Antonio Canizares Llovera bíboros, a Kongregáció jelenlegi prefektusa is több interjúban megismételte már. (Lásd a Tengernek Csillaga 2011. november-decemberi számát.)

XVI. Benedek pápa következetesen példát mutat az áldoztatás legméltóbb formájáról: szentmiséin csak térdelve, nyelvre áldoztatja a híveket. A Szentatya a Sacramentum Caritatis kezdetű apostoli buzdításában a szentáldozással kapcsolatosan maga mondja: „Magunkhoz venni a szent Eucharisztiát azt jelenti, hogy önmagunkat az imádás állapotába helyezzük Azzal szemben, Akit magunkhoz veszünk.”

Fülep Dániel

†Készült a Tengernek Csillaga 2012. július-augusztusi számába.