Sacra Liturgia - A földi élet legnagyobb boldogsága

Kalkuttai Teréz anya szomorúsága és öröme†

Megdöbbentő történetről tett tanúságot az amerikai George Rutler atya a New York-i Szent Ágnes-templom 1989-es évi nagypéntekének prédikációjában. Egy alkalommal, osztotta meg élményét George atya a Szeretet Misszionáriusainak és ezernyi hívőnek a jelenlétében, szentmisét mutatott be és prédikált Kalkuttai Teréz anyánál, akivel a liturgiát követő reggeli után hosszasan el is beszélgethetett egy kis szobácskában. George atya egyszer csak váratlanul, maga sem tudja, miért, megkérdezte Teréz anyától: „Mit gondol, mi a legnagyobb baj a világon napjainkban?” Legtöbben bizonyára azt feltételeznénk, hogy Teréz anya az éhséget, a leprát, a járványokat, a családok széthullását, az Isten elleni lázadást, a média romlottságát, a világadósságot, a nukleáris fenyegetést, vagy valami más effélét tekint a legnagyobb gondnak. Teréz anya azonban mindezek helyett egészen mást mondott, gondolkodási szünet nélkül a következő szavakkal felelt George atya kérdésére: „Bármerre járok a világban, az szomorít el leginkább, hogy látom az embereket, amint az Oltáriszentséget kezükbe fogadják.” E kijelentésnek tanúja volt a Szent Péter Papi Közösségből való Emerson testvér is. Teréz anya és nővérei, akik az Egyház hitével együtt vallják az Úr Krisztus valóságos jelenlétét az Oltáriszentség legapróbb részecskéjében is, és tántoríthatatlanok az Eucharisztikus Krisztust katolikus hitünk szerint megillető imádásban: valamennyi nővér csak az ajkára fogadja az Oltáriszentséget az egész világon.

Kalkuttai Teréz anya, aki a Hétfájdalmú Szűzanyába kapaszkodva, a megfeszített és értünk haldokló Úr Jézus Krisztus  mi lelkünkért és szeretetünkért vágyakozó szomjúságának csillapítására szentelte egész földi életét, meg van győződve arról, hogy kisgyermekkori első szentáldozása lobbantotta föl benne a lelkek megmentésének vágyát. Az elsőáldozásban Istentől kapott szent malaszt tette képessé arra, hogy útnak induljon Krisztus szeretetének a missziójába. Így idézte ezt fel 1947-ben, Kalkutta érsekéhez írott levelében: „Öt és fél éves korom óta, – amikor először vehettem Őt [Jézust] magamhoz – bennem élt a lelkek iránti szeretet. Ez aztán növekedett az évek során – amíg Indiába nem jöttem – avval a reménnyel, hogy sok lelket megmenthetek.” Teréz anya számára a szentáldozás Krisztus szeretetének a kútfője, a lelkek üdvösségéért való szomjúság forrása, életáldozatának kapuja, missziójának kezdete.

Teréz anya az Oltáriszentségbe vetett hitet a lelki fejlődés feltételének tekinti. Mindig azt tanította nővéreinek, hogy a kenyér és a bor színében ugyanazt a Krisztust találják meg, akit szolgálnak a szegények legszegényebbjeiben (vö. Mt 25,40). Teréz anya a kongregáció szabályzatának tervezetét 1947 Úrnapján írva fogalmazza meg, hogy a nővéreknek a lelki életükhöz minden lehetséges segítséget meg kell kapniuk szent papoktól, hogy életük olyan lehessen, mint Mária élete Názáretben. Minden nővérnek meg kell értenie, hogy „ha a Szeretet Misszionáriusa akar lenni, akkor szeretetközösségben kell lennie a Megfeszítettel, és az Ő áldozatának kell lennie a szegények lelkéért.” Teréz anya mélyen meg volt győződve arról, hogy a Legméltóságosabb Oltáriszentségből meríti minden erejét. Legendássá vált, hogy amikor Teréz anya és nővérei számára fokozódott a sok munka, amit a szegények legszegényebbjeiért vállalhattak, Kalkutta Szentje sohasem kurtította meg az imádság idejét, sőt inkább növelte a szentségimádásra szánt időt – s ekkor csodálatos módon a nővérek ereje mindig megsokszorozódott, a látszólagos időveszteség ellenére pedig mindent megfelelően el tudtak végezni időben, szeretettel és mosolyogva. Teréz anya a Legméltóságosabb Oltáriszentség által adja át magát Krisztusnak, hogy Ő éljen és cselekedjen általa.

Lelkiatyjának írja még szintén '47-ben, művének kezdetén: „Többször hatalmasra nőtt bennem a vonzódás az Oltáriszentséghez. Vágyódtam a Szentáldozásra. Éjszakánként nem tudtam aludni – és órák hosszat csak az Ő eljövetelére vágyódtam. Ez Asansolban kezdődött februárban – és most éjjel egy-két órára, úgy vettem észre, hogy 11 és 1 között, ugyanez a vágyódás megszakítja alvásomat.” Teréz anya mindig az Eucharisztiából élt, testében és lelkében egyaránt a szent színekben rejtező Istenség iránti vágyakozás hatotta át. Számára a nővérek megtelepedésének mindenkori alapfeltétele, hogy a rendházban, a kápolnában velük lehessen az Eucharisztikus Krisztus, mert mint gyakran írta és mondta: „nem lehetünk meg Oltáriszentség nélkül”. Amikor a jemeni hatóságok nővéreket kértek Teréz anyától, kategorikus választ kaptak: „Fontos, hogy legyen velük egy pap. Nem tudunk dolgozni anélkül, hogy ne kapnánk meg minden reggel a szentáldozást. Az annyit jelentene, mint Krisztus nélkül élni.” Miután biztosították számára mindazt, amit kért, kitörő örömmel írta egy levelében: „A kereszténység hatszáz éves távolléte után – ahol eddig egyetlen pap, mise, szentségkiszolgáltatás sem volt – újra misét fognak mondani a nővéreknek!” Teréz anya számára az Eucharisztia a földi élet legnagyobb boldogsága, az Úr valóságos jelenléte pedig az élő evangélium, amelyet el kell vinni az egész világra.

1984. október 9-én, 6000 pap jelenlétében a következőt jelenti ki Rómában: „A szinódus alatt megkértem a Szentatyát, adjon nekünk szent papokat! És mi, a nővérek és családjaink szentek leszünk. Mert papok nélkül nem birtokoljuk Jézust, sem a feloldozást, sem a szentáldozást; ezért csodálatos a pap nagysága.” Teréz anya megkérdőjelezhetetlenül ragaszkodott a katolikus papsághoz, mert számára az Eucharisztiát nyújtó papok nélkül elképzelhetetlen az életszentség útján járni.

1986. május 28-án, első magyarországi látogatásakor Teréz anya a következő szavakat intézte a budapesti Központi Szeminárium papnövendékeihez: „Milyen szentté kell válnotok, hogy az ő helyét foglalhassátok el, és őt képviselhessétek a világban. (..) Mert a pap életszentsége Jézus élő jelenlétét hordozza. Amikor a keresztre nézünk, láthatjuk, mennyire szeretett ő bennünket. Ha pedig a tabernákulumra nézünk, láthatjuk, hogy most is mennyire szeret bennünket.” Teréz anya mindig, mindenhol a Legméltóságosabb Oltáriszentségben rejtező Úr Jézusra fordította a lelkek figyelmét.

Az Eucharisztikus Krisztusról Teréz anya egyszerűen csak úgy beszélt a rendházakban, hogy Ő a „ház Ura”. A betérő vendégeket a nővérek előbb mindig az Úrhoz vezetik köszöntésre. A Szeretet Misszionáriusainak a napirendjében pedig  elengedhetetlenül szükséges a szentségimádási óra. Teréz anya és nővérei számára a Legméltóságosabb Oltáriszentség valóban az élet kútforrása. A kongregáció a szentmise és szentáldozás, valamint a szentségimádás fényében bontja ki Krisztus szeretetét illatozó karizmájának szirmait Isten dicsőségére minden áldott napon. Az adorációban végzett szemlélődő ima a hét csendes napján, csütörtökön különösen fontos helyet kap minden ház életében. Az egyéni és közösségi rekollekciós napokon pedig a Szeretet Misszionáriusai teljesen a Szent Eucharisztia előtti hódolatnak és imádságnak szentelik idejüket és teljes figyelmüket. Teréz anya a Kenyér színében rejtező Úr szolgálóleánya, és erre az örömre hívja meg nővéreinek nőttön-növekvő seregét, s kínálja mindnyájunknak az egészen élő, ráhagyatkozó kapcsolatot a láthatatlan Istenséggel.

Teréz anya szentként fejezte be földi életét, és lépett az örök Atya házába. Teréz anya mennyei születésnapjának közeledtekor gyönyörűséges ajándékként fogadta, hogy meghallgatták kérését, és kórházi ágya közelében Tabernákulumot helyeztek el, hogy Jézus mindig vele lehessen. A megfeszített Krisztus szomjúságával (Jn 19,28) telt el egészen az Oltáriszentségben, egyes-egyedül általa merített erőt szenvedésében. Kínjainak utolsó pillanatáig csak Jézus iránt epekedett. A Szent Vér egy-egy cseppje, amit az utolsó időkben, küszködő légzésével még magához vehetett, valósággal elöntötte szívét örömmel és békével, és nem egyszer látványos állapotbeli javulást is eredményezett. A szentáldozás tartotta életben a földön, minden sötétségben, tette Krisztus világosságává a szeretet misszionáriusaként, és vezette el az örök üdvösség ragyogó mennyei boldogságára. „Nem tudom, kinek nagyobb a szomjúsága, az Övé, vagy az enyém Iránta” - szólt vallomása, amely a halálos ágyon egészen beteljesedett. A (...) száz esztendővel ezelőtt – 1910. augusztus 26-án Szkopjéban – született Kalkuttai Teréz anyát a Legméltóságosabb Oltáriszentségnek való teljes önátadás emelte az oltár magasára.

Fülep Dániel

†Készült a Tengernek Csillaga szentáldozásról szóló kiadványához 2009. december 8-án. Megjelent a Tengernek Csillaga 2010. június-júliusi számában.

Sacra Liturgia - Genuflexio

Hajtsunk térdet!†

 A templom szent hely, Isten hajléka és a mennyország kapuja a földön. Krisztus egyházába lépve ezért első dolgunk a térdhajtás: jobb térdünket egészen földig hajtva köszöntjük a legméltóságosabb Oltáriszentségben rejtező Jézus Krisztust. 
A térdhajtás (genuflexio) a római katolikus egyházban az Istent egyedül megillető imádás, valamint a mélységes hódolat és a tisztelet szent jele. Ezt igazolja a Szentírás. (vö. Ter 41,43; Eszt 3,2; 1Kir 8,54; 19,18; 2Kir 1,13; 2Krón 6,13; Ezd 9,5; Iz 45,23; Dán 10,10; Mt 27,29; Mk 15,19; Lk 22,41; ApCsel 7,60; 9,40; 20,36; 21,5) 
 A térdelés testi kifejezése a hódolatnak és a gyermeki ráhagyatkozásnak. „Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban” (Fil 2,10) – tanít bennünket Szent Pál apostol. A Királyok első könyvében pedig ez áll: „Amikor aztán Salamon elimádkozta ezt az imádságot és könyörgést az Úr oltárának színe előtt – ahol az ég felé tárt kezekkel a földön térdelt, mind a két térdével – felállt és harsány hangon megáldotta Izrael egész gyülekezetét” (1Kir 8,54–55). A királynak a könyörgő imádsághoz felvett testtartása egyértelmű: térden áll az oltár előtt. 
 Ugyanez a hagyomány található végig az Újszövetségben is. Pétert térdre borul Jézus előtt (vö. Lk 5,8). Hasonlóképpen cselekedett Jairus, amikor arra kérte Jézust, hogy gyógyítsa meg leányát (Lk 8,41). A leprából meggyógyított szamariai leborulva adott hálát az Úrnak (Lk 17,16). Máriát, Lázár testvérét, amikor Lázár életéért könyörgött (Jn 11,32). A fenséges jelenlét és az isteni kinyilatkoztatás előtti leborulás ugyanezen gesztusával találkozunk mindenütt a Jelenések könyvében (Jel 5,8.14; 19,4). Szent János elbeszéli, hogy imádással borult az Úr angyalának lábai elé, amikor látta és hallotta a neki szóló kinyilatkoztatást (vö. Jel 22,8). E néhány példából is látható, hogy a Szentírás egyöntetű tanúsága szerint a fölséges isteni jelenlét előtti leborulás vagy letérdelés az alázatos imádás kifejezéseként a tiszteletnek alapvető gesztusa.

 A térdepelés tehát biblikus gyakorlat, a hagyomány ősidőktől fogva ismeri, a liturgikus és ájtatossági gyakorlataink során ezért számunkra is elengedhetetlen. Az ember test és lélek egysége, s ezen okból illik az, hogy a lélek hódolatát és tiszteletét a testnek a térdepelése egészítse ki. A lélek hat a testre, és a test is hat a lélekre: az imádság egész lényünket átfogó voltát és az összeszedettségünket támogatja a térdepelés fegyelmezett és alázatos gesztusa.

 A térdhajtás számos alkalommal végezzük a liturgiában és a különböző ájtatosságok végzésekor. Térdet hajtunk a templomba való minden belépéskor a Legméltóságosabb Oltáriszentség előtt, valahányszor áthaladunk az Oltárszekrény előtt, s két térden állunk minden szentmisében legalább az átváltoztatáskor és Úrfelmutatás idején, szentségimádáskor pedig legkevesebb a szentségkitétel és a szentségi áldás során. Térdepelünk a Te Deum éneklésekor az Egyház könyörgését tartalmazó harmadik része alatt, az Úr halálára való emlékezéskor virágvasárnap és nagypénteken a Passióban, továbbá le-letérdeplünk nagypénteken is az egyetemes könyörgésekben és a Szent Kereszt hódolatakor. Térdet hajtunk továbbá karácsonykor, valamint Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén a hitvallás megtestesült a Szentlélek erejéből, született Szűz Máriától és emberré lett szavaira. Az Úrangyala imádkozásakor a megtestesülés titkára szintén térdepelve emlékezünk. Kevesen tudják, hogy eredetileg a székesegyházi főoltár is térhajtással tisztelendő. A hagyományos római liturgikus rendtartásban térdelve fogadjuk a papi áldásokat, a megtestesülés szavaira (et Verbum caro factum est – És az Ige testté lőn…) pedig a szentmisében minden esetben letérdepelünk, nemcsak a Credóban, hanem a szentmise végén az ún. utolsó evangéliumban is. A hívő lélek nagyon jól teszi, ha az Egyház legszentebb imáját, a szentmise kánonját a Sanctustól (Szent vagy) a Miatyánk kezdetéig szintén térdepelve hallgatja.

 A térdepelésnek különösen fontos jelentősége van az egyedül az Istent megillető imádás kifejezésére. A legjobb módja annak, hogy kifejezzük tiszteletünket az Oltáriszentség színeiben előttünk álló, mérhetetlen nagysággal és szentséggel bíró Úr Krisztus iránt, Péter apostol példájának a követése, aki térdre borult az Úr előtt és felkiáltott: „Uram, menj el tőlem, mert én bűnös ember vagyok!” (Lk 5,8)

 Az Oltáriszentség magunkhoz vétele földi életünk legszentebb pillanata. Az Úr Krisztussal való szentségi találkozást méltó a legteljesebb imádatban, a test és a lélek együttes és teljes hódolatával végezni. A Legméltóságosabb Oltáriszentség és az imádat ezért az Egyház életében kezdetektől fogva egybeforrt. A katolikus Egyház emberemlékezetet meghaladó, az első évezredben kikristályosodott áldozási formája éppen ezért a térdelve és nyelvre áldozás.

 Az egyház érvényben levő előírásai szerint (vö. Római Misekönyv általános rendelkezései 160.; Redemptionis Sacramentum instrukció 90., 91.) a híveknek joguk van megválasztani áldozásuk módját. A hívő ma is fogadhatja a Szentostyát térdelve és nyelvre, vagyis az egyetemesen 1300 éve elterjedt – és csak az utóbbi pár évtizedben visszaszorult – ősi forma szerint. A térdelve áldozást az előírások nem gátolják, csak a gyakorlati körülmények (az áldoztatórácsok elbontása és a körmenetben való áldoztatás) nehezítették meg. Őszentsége XVI. Benedek pápa mégis következetesen példát mutat az áldoztatás legméltóbb formájáról: szentmiséin csak térdelve, nyelvre áldoztatja a híveket. A Szentatya példamutatását követve, alázattal és szelídséggel törekedjünk mi is térdelve és nyelvre fogadni Krisztus Szent Testét.

 A letérdelés azonban nem csak az imádás, hanem a mélységes hódolat és a tisztelet jele is. Magánimádságainkat, de a Boldogságos Szűz Máriához intézett közös ájtatosságainkat, valamint az angyalokhoz és a szentekhez intézett segítségkéréseinket is gyakran mondjuk térden állva. A térdepeléssel kifejezett tisztelet végső soron mindig a képen ábrázolt szent személynek szól, a szentekben pedig magát Istent dicsőítjük, hiszen az ő kegyelmével lettek tökéletesek.

Itt fontos hangsúlyoznunk, hogy sem a letérdelés, sem az imádság (helyesebben invokáció) mondása még nem imádás. Imádás annyi, mint Isten gyanánt elismerés és Istenként való tisztelet. A Szűzanya, Szent József és az összes szentek tisztelete lényegében, s nem csak fokozatilag különbözik az Istennek kijáró imádástól (latria), ami tökéletes hódolatot jelent a mindenség ura előtt.

 A tisztelet legfelső foka (hüperdulia) a Szűzanyát illeti meg, utána következik Szt József (protodulia), majd mindenki más (dulia): az Ószövetség nagy alakjai (Sir 44-50; Zsid 11-12,1), az apostolok (Ef 3,5), a vértanúk (Jel 3,12; 5,10; 6,9; 14,12; 16,6; 19,8), az aszkéták, hitvallók, szent püspökök és rendalapítók, szüzek, özvegyek. Ezért ha mi katolikusok letérdelünk a Boldogságos Szűz Mária és más szentek képe előtt, ezt azért tesszük, mert Szűz Máriát igenis mély tisztelettel, és az összes szenteket a nekik kijáró tisztelettel tiszteljük s ennek a tiszteletnek a térdre ereszkedés egyik méltó és megengedett kifejezése.

 Az idős kor és a betegség, valamint a mozgáskorlátozottság a térdepelést sokak számára teszi nehézzé, veszélyessé, sőt olykor szinte lehetetlenné. Továbbá előfordul, hogy az adott körülmények eleve olyanok (pl. zsúfolásig megtelt templom, vagy alkalmas térdeplők hiánya esetén), hogy a hívő legjobb szándéka ellenére nem tud letérdelni. Nyilvánvaló, hogy csak annak kell térdelnie, akinek lehetősége van rá, és aki erre fizikailag is képes. Akadályoztatás esetén a térdepelést mély meghajlással, szükség esetén tiszteletteljes állással lehet helyettesíteni. Azonban ha csak tehetjük, a mély áhítat és hódolat törvényét követve valósítsuk meg mi is a Zsoltáros szavát: „Gyertek, boruljatok le és imádjátok, hajtsatok térdet az Úr előtt” (Zsolt 95,6).

Fülep Dániel    

†Készült a Tengernek Csillaga 2011. január-februári számába 2010 december 12-én.

Sacra Liturgia - Lelki áldozat

A szentáldozás a lelki áldozat szentségi kifejeződése†

Krisztus, amikor Egyházának ajándékozta áldozatát, magáévá akarta tenni az Egyház lelki áldozatát is, mely arra hivatott, hogy Krisztus áldozatával együtt önmagát is fölajánlja. Az áldozat üdvözítő ereje a szentáldozás által hat teljesen.

Az Eucharisztia a Krisztustól megígért teljes öröm előíze (vö. Jn 15,11.), „a jövendő dicsőség záloga”. Aki az Eucharisztiában Krisztussal táplálkozik, annak már itt a Földön örök élete van. (vö. Jn 6,54).

Elmondhatjuk, hogy nemcsak mi vesszük magunkhoz Krisztust, hanem Krisztus is magához vesz mindegyikünket. (Boldog II János Pál) Barátságot köt velünk: „Ti a barátaim vagytok” (Jn 15,14). Sőt, mi az életünket neki köszönhetjük: „Aki eszi az én testemet, általam fog élni” (Jn 6,57). A szentáldozásban titokzatos módon megvalósul Krisztus és a tanítvány „egymásban léte”: „Maradjatok meg bennem és én tibennetek” (Jn 15,4.).

XII. Pius pápa tanítja, hogy a legméltóságosabb Oltáriszentség, amelyet Krisztus, az örök Főpap alapított és szolgái által mindenkor megújít az Egyházban, a keresztény vallásnak mintegy foglalata és középpontja.

Az Úr Krisztus tényleges, valóságos és lényegi jelenléte az Oltáriszentségben a szent színek feloszlásáig tart, és a még érzékelhető legkisebb részecskékre is egyaránt kiterjed. A szentáldozás a legkomolyabb testi és lelki előkészületet, a Szentség kezelése és magunkhoz vétele pedig a legteljesebb hódolatot kívánja meg tőlünk. Az Oltáriszentséget a hívő csak súlyos bűntől mentes, felkészült lélekkel engedheti a szívébe, mindig ügyelve arra, hogy az Úr Szent Teste az Eucharisztiában a legnagyobb védelmet kapja meg. (Vö. 2Pt 1,4.; 1Kor 11,28. A Trienti Zsinat konkretizálta Pál apostol komoly figyelmeztetését és megparancsolta, hogy az Eucharisztia méltó vétele érdekében „előbb meg kell gyónni, ha valaki halálos bűn tudatában van”. Az Eucharisztia és a Gyónás két szorosan egymáshoz kapcsolódó szentség.)

Ennek a magas követelménynek tökéletesen megfelel a katolikus Egyház tradíciójában örökölt áldozási forma, mely szerint a Legméltóságosabb Oltáriszentséget térdelve és nyelvünkre fogadjuk, miközben áldoztató tálca és áldoztató kendő segíti pap mozdulatai közben a Szentség védelmét.

Az utóbbi évtizedekben a szentáldozási fegyelem radikális megváltozásának vagyunk tanúi. Számos országban visszaélésként elterjedt (lásd Albert Malcolm Ranjith bíboros érsek megállapítását Schneider püspök Dominus est c. könyvében), majd széles körben később engedélyt is kapott a kézbeáldoztatás, mint engedmény (indultum). Magyarországon a kézbeáldoztatási gyakorlat 1986-ban kapott szentszékileg jóváhagyott püspökkari engedélyt. E modern gyakorlat azonban a Szentség méltó vételét és oltalmát illető szempontoknak, valamint a szükséges áhítatnak több szempontból sem felel meg.

A kézbeáldoztatás indultumának a felülvizsgálatát Albert Malcolm Ranjith bíboros érsek, az Istentiszteletek és Szentségek Kongregációjának előző titkára közvetlenül is felvetette (lásd a Tengernek Csillaga 2011. szeptember-októberi számát). Ugyanezen álláspontját Antonio Canizares Llovera bíboros, a Kongregáció jelenlegi prefektusa is több interjúban megismételte már. (Lásd a Tengernek Csillaga 2011. november-decemberi számát.)

XVI. Benedek pápa következetesen példát mutat az áldoztatás legméltóbb formájáról: szentmiséin csak térdelve, nyelvre áldoztatja a híveket. A Szentatya a Sacramentum Caritatis kezdetű apostoli buzdításában a szentáldozással kapcsolatosan maga mondja: „Magunkhoz venni a szent Eucharisztiát azt jelenti, hogy önmagunkat az imádás állapotába helyezzük Azzal szemben, Akit magunkhoz veszünk.”

Fülep Dániel

†Készült a Tengernek Csillaga 2012. július-augusztusi számába.