Írta: Brandis Kelemen gróf
A
«Magyar Kultúra» egyik (szeptember 20-i) cikkében Gruber Miklós finom
meglátással ismer rá a középkori németség főjellemvonásaira:
katolicizmusára és egyetemességére, melyek hivatottá tették az európai
hegemóniára. A katolikus univerzalizmus vonalvezetését továbbvezetve azt
is észre kell azonban vennünk, hogy e két jellemvonás szembeszökő
veretét a németség grandiózus uralkodócsaládja, a Habsburgok készítették
el. Hiszen a népeket, helyesebben az államokat akkor már kizáróan az
uralkodóházak képviselték. Ők csinálták a történelmet a katolikus
erkölcstan árnyékában, mely a keresztény lovagban minden idők szinte
utolérhetetlen férfieszményét teremtette meg élő valóságként. A lovagi
eszmény alakja megvolt már az ősgermán becsületfogalomban, mint azt
Tacitustól tudjuk: «Principes pro victoria pugnant, comites pro
principibus.» A frank és (I. Konrád óta) a német királyok képviselik ezt
a központi germán erőt, melyet 800 karácsonya óta az Egyház bővített ki
a Római Szent Birodalommal. A májordomuszból dinasztiaalapítóvá lett
Nagy Károlynak római császárrá való nyilvánítása az első
reneszánszteljesítmény. Ezt a szellemi áramlatot is az Egyház
kezdeményezte és így 500 évvel előzte meg a humanizmust. III. Leó pápa
t.i. csakugyan a nyugatrómai birodalom felélesztését célozta germán
alapon az Egyház védelmére. És az új imperátorok is elsősorban ezt
látták benne, mert Nagy Károly óta szerfölött fontosnak tartják a keletrómai császároktól való elismertetésüket.
Az új nemzeti szimbólum is onnan van. A birodalmi sas tulajdonképpen
nem más, mint Jupiter madara. A szász dinasztia uralkodóit kezdték
Caesar nevével Kaisernek nevezni. Anyja, Theophanu keletrómai hercegnő
után III. Ottó jogot formált már a keletrómai császárságra is. Így kapta
meg a birodalmi sas a második fejét. A kétfejű birodalmi sas tehát a
teljes Imperium Romanumot jelenti. A német királyt választása után
pajzsra emelték, mely trónralépést jelentett. Az ünnepélyes aktushoz
aranypajzsot használtak. Annak érzékeltetésére, hogy a választott német
király egyúttal római császári méltóságnak a várományosa, azért
szembeszökően, tehát feketén festették rá az aranypajzsra a római
birodalmi sast. Így lett fekete-sárga a római birodalmi szín, ami I.
Barbarossa Frigyes (1152) óta kimutatható. Midőn végre III. Ince (1201)
óta a birodalmat hűbérként adományozza az Egyház legjobb belátása
szerint és így az ünnepélyes felkenés által szakrális jellege is van a
Birodalomnak: ««sacrum imperium – Szent Birodalom», azóta övezi a
sasfejeket dicsfény.
A római császárság restaurálása az Egyház reneszánszgondolata volt,
melyet a korai középkorban a német királyok valósítottak meg központi
német erőkre támaszkodva. Amíg azonban a német királyok a császári
eszmekör varázsába merülve mindinkább eltávolodtak a német valóságtól s a
császári főhatóság vallásos alapjától (mindkettő II. Frigyesben
kulminált), azalatt megszületett az új német partikularizmus, ezúttal
törzsek helyett territoriális alapon.
Az interregnum katasztrófális lezüllése végre érvényre juttatja a
németségben a nagy tradíciókat. Erős nemzeti felbuzdulás előzi meg a
királyválasztást, melyből Habsburg Rudolf kerül ki győzelmesen. Vele a
német délnyugat legtehetősebb és legtehetségesebb dinasztiája,
egyszersmind azonban az akkori német típus legragyogóbb és legigazibb
képviselője került a német trónra. Családja nemsokára megszerzi a római
császári koronát is és azt rövidebb megszakításoktól eltekintve
hivatalosan 1806-ig, valójában pedig a világháborúig viselte. A világnak
ez a leghatalmasabb és szinte legősibb uralkodóháza birodalmát kerek
egy századdal élte túl, ami páratlan a világtörténelemben.
A dinasztia-alapító Rudolf király hivatásának minden téren teljesen
magaslatán állott és nem rajta múlott, hogy már nem tudta a Staufok
német bűnét jóvá tenni és nem sikerült az egységes Németországot örökös
királyságként újra a Birodalom hatalmi forrásává tenni. A Staufok még
megtehették volna, ha nem törvényesítették volna az örökös territoriális
hatalmakat. Miután azonban ez megtörtént és II. Frigyes (1215)
szentesítette a szuverén alattvalót, a német történelemnek ezt a
végzetes csodabogarát, a Birodalom széthullását már csak feltartóztatni
lehetett. Ezt tették becsülettel a Habsburgok félévezreden keresztül,
csakis önerejükre támaszkodva.
Mint német király keresni a császárságot és mint önérzetes nemzeti
király lépni a keresztény nyugat élére, ez akkor már lehetetlen volt.
Nem maradt más hátra, mint a tisztán német nemzeti erőforrást mással
pótolni, arra alapítani a nemzetfeletti császárság eszméjét. Az Ottók
szellemében, de már III. Ince két-kard elmélete értelmében akarta
Rudolf, a sacrum impériumot újból felvirágoztatni. Vörös fonálként
húzódik végig ez a törekvés a Habsburgok egész történetén, mindegyikük
ezt kereste példátlan kitartással és hithűséggel egészen napjainkig.
Rudolf az éppen szabaddá lett babenbergi hűbérekkel növelte családja
birtokállományát, mely már I. Albrecht alatt összefüggő uralmi
komplexumot jelentett Elzásszal, Svájccal, a világháború előtti
Ausztriával. Rudolf politikáját szerencsésen folytatták, úgy hogy már a
XV. század második felétől kezdve a Habsburgok tisztán családuralmi
területeik alapján, vagyis teljesen függetlenül a német királyi és római
császári koronáktól, európai nagyhatalom voltak. E birtokállományuk
teszi ettől kezdve a Birodalom erőforrását, ahol az alattvalók
sokfélesége még inkább aláhúzta a szentbirodalom nemzetfelettiségét.
Az Egyház tehát már a kora középkorban újjáalakította a nyugatrómai
birodalmat nemzetfeletti és keresztény népcsaládi értelemben és a német
királyokra, mint az akkor leghivatottabbakra ruházta rá azt. A XIII.
században a Habsburgok lépnek ennek az egyházszabta és teljesen
középkori feladatnak birtokába. Ők is valósították meg újra és tartották
fenn egészen napjainkig, sokszor leküzdhetetlen nehézségek ellenére is.
Csak a minap döntötte meg a nacionalizmus ezt a középkori politikai
csodadómot és ma már csak fanyaran örülnek a felszabadított népek a
kétes értékű szabadságnak. Holnap pedig afelett törik majd fejüket, hogy
mivel is lehetne pótolni azt a sokat ócsárolt, de nagyjában mégis csak
áldásos berendezkedést, melyet egy évszázadnyi ádáz küzdelem árán tudtak
csak nagy nehezen felborítani.
A német nép tragikuma köztudomásúlag a hitszakadás. E világnézeti
szakadás azóta kultúrájában és szellemében is teljesen kettéválasztotta,
mert meghasonlásba kergette az azelőtt lelkileg egységes német népet.
Nyilvánvaló lélektani jelenség, hogy a rokonság a meglévő ellentéteket
nemcsak ki nem egyenlíti, hanem még inkább kimélyíti. A dinasztia s az
egész Szent Birodalom értelme és jelentősége azóta a németség nagy része
előtt elvből idegen. A nemzeti történetírás a bismarcki Második
Birodalom óta német múlton a Hohenzollernek protestáns
porosz-centrifugális mozgalmát érti, mely kerek 300 éven keresztül
ármánykodott, a birodalom minden ellenségével szövetkezett és semmiféle
eszköztől sem riadt vissza, míg célját el nem érte: az Első Birodalmat, a
katolikus német-római császárságot fel nem borította.
Szerte Európában nemzeti államok keletkeznek s erősödnek és a rátermett
uralkodók nem mulasztják el ezt a nemzeti momentumot is eredményesen
bevonni családi érdekeik szolgálatába. A Tudoroktól és Bourbonoktól
kezdve a legújabb idők montenegrói királykájáig minden uralkodó azon
volt, hogy a leghathatósabb s legkönnyebb pózban, a nemzeti pózban
tetszelegjen és nemzeti babérokat fonva saját feje körül, sokszor minden
személyi ok nélkül népszerűvé váljék. A Habsburgoknak ez nem adatott
meg. A koronák sokfélesége, az alattvalók vallási, nyelvi, műveltségi
tarkasága, egyszóval a történelmi és emberföldrajzi adottságok I. Miksa
(1486) óta lehetetlenné tették, hogy az uralkodóház bármely tagja
körülrajongottan népszerű legyen, hogy egy nemzeti eszmét képviselve
tömegeket tudjon magával ragadni! Pedig nagyon sokan rátermettek lettek
volna, pl. Rudolf, I. Albrecht, a Ferdinándok, vagy I. Miksa maga, az
utolsó lovag, vagy V. Károly, aki egyike a világtörténelem
legnagyobbjainak, a Józsefek, azután a történelem határozottan
legkiválóbb uralkodónője, a példás anya és hitves Mária Terézia, Ferenc
József! Ezekkel szemben alig néhány a kiskaliberű: a teljesen képtelen
II. Rudolf, az erkölcsileg alantjáró II. Lipót, a lelki beteg V.
Ferdinánd, a vallásilag megbízhatatlan II. Miksa. A többi puritán
jellem, példás családi életet élnek, őszintén s férfiasan igyekeznek
uralkodói kötelességeiknek eleget tenni. Azt akarják tenni, amit
helyükben minden igaz ember tenne s amit helyükben bármely ünnepelt
nemzeti uralkodó egészen biztosan szintén megtett volna, ha történetesen
erre a legmagasztosabb, de éppen ezért legnehezebben betölthető trónra
született volna. A Habsburgok természetesen nem ismerhettek ambíciót.
Mit is ambicionálhatott volna az, aki mint uralkodó a világnak
közismerten első gentlemanje? I. Napóleonig minden valamirevaló európai
uralkodó titkon vagy nyíltan, de magától értetődően ambicionálta a
császári diadémot. A császároknak maguknak tehát csak a szürke
kötelességteljesítés maradt hátra. A legtöbb Habsburg személyéről a
legszigorúbb vizsgálat is csak jó erkölcsi bizonyítványt állíthatna ki
és mégis, egyikük sem népszerű, nem körülrajongott, nem ideál. Szürke
kötelességteljesítésért nem jár szobor, mást viszont nem tehettek, más
érvényesülési lehetőségük nem volt. Ezzel szemben állandóan oly
feladatok elé voltak állítva, amelyeknek teljesen eredményes megoldása
lehetetlen volt, az anyagi eszközök, vagy egyéb feltételek híján, vagy
világnézeti, elvi okokból, de majdnem mindig önhibájukon kívül. Nem
engedhették meg maguknak azt a fényűzést sem, hogy vonzó személyiségek
lehessenek, ellenfeleik pedig e téren is szinte tobzódhattak és ezt nem
is mulasztották el. A «semper humanum» mindig vonzó, gyengéit szívesen
nézik el. Viszont a rideg majestas lehet fenséges és hátborzongató, de
sohasem szeretetreméltó, nem kelt lelkesülést, ami pedig az
érvényesüléshez úgy kell, mint a kikelethez a napsugár.
Uralmuk eredményeit véve szemügyre, meg kell állapítanunk, hogy az
uralkodócsalád Luther idején V. Károly alatt érte el delelőjét. A világ
első hatalmassága volt már akkor, amikor a mai államok legtöbbje még
alig élte serdülőkorát. A feladatuk a trónon a legnehezebb: megőrzése a
katolikus középkor eszmevilágának s eszményi értékeinek, másfelől pedig
védekezés a humanizmus és annak torzszülöttje, a vallási-világnézeti
(protestantizmus) és faji (nacionalizmus) önzés ellen. E védekező
feladatnak azonban máris ott volt egy agresszív előfeltétele is: az
újkori államhatalom. A kultúra fejlődése mindinkább erős, állandó
irányzatú és központi kormányzatot követelt. Fejlődését csak erős
céltudatosság garantálhatja eredményesen és ez a kultúrkövetelmény húzta
meg Európa-szerte a halálharangot a rendi középkor felett. Voltaképpen
ez a belátás lett az újkor születésnapja, nem pedig Amerika
felfedezésének, vagy Konstantinápoly elestének évszámai. Hiszen Amerikát
tulajdonképpen a «mayflower» fedezte fel, Konstantinápoly pedig az
egyházszakadáskor esett el. Az idők jelét tagadhatatlanul a franciák
ismerték fel elsőnek és alkalmazták már régen és eredményesen. Míg
azonban e kultúrkövetelmény felismerése és alkalmazása V. Károlynál
Flandriában, Burgundiában és Spanyolországban majdnem egyidőben volt,
addig a kettő közötti időszak az ő utódainál a birodalom többi részén
nagyon változik: az örökös tartományokban és Csehországban a harmincéves
háború végéig, Magyarországon pedig egészen 1848-ig tartott. A franciák
adták a világnak Szép Fülöpben az első modern abszolutisztikus
uralkodót (eltekintve az olaszországi reneszánsz kényuraktól), mert az
abszolutizmust a fejlődő kultúra követelte. A kérdés felett
természetesen lehetnek különböző vélemények. A tény azonban az, hogy
földrészünk abszolutisztikus múltja nélkül mai kultúránk szinte
elképzelhetetlen. Hogy a rendiség igyekezni fog uralmát megtartani, hogy
megkísérli majd magát a köztudatban a nemzettel azonosítani (jóllehet a
«nemzet» mai fogalma Európában anakronizmus a nagy forradalom előtt),
hogy kiváltságai elismerését «alkotmány»-nak fogja minősíteni, ez mind
magától érthető, valójában azonban csak nálunk és Lengyelországban
sikerült.
Az uralkodás új receptje már fel volt találva, elfogadásával és
alkalmazásával tehát a Habsburgok csak azt tették, amit helyükben a
történelem bármelyik uralkodója szintén megtett volna. Az uralkodás új
módszere azonban egyáltalán nem változtatott katolikus és természetesen
továbbra is univerzális politikai vonalvezetésükön, ahogyan a cseh és
magyar koronák megszerzése sem változtatott rajta. A koronák elvégre
territoriális értéküknél, vagyis önsúlyuknál akkor sem nyomtak többet a
latban. A magyaroké pedig akkor még a mainál is kevesebbet jelentett.
Hiszen a dinasztia két ágának európai birtokállománya akkor a mai
értelemben magában foglalta Hollandiát, Belgiumot, Spanyolországot,
Olaszország háromnegyedrészét, Németországot, a régi Monarchiát Galícia
és Bukovina kivételével. De ezektől eltekintve annyira meg voltak
győződve házuknak a keresztény nyugat felett való küldetésszerű
impériumáról, hogy tragikus determináltsággal el sem tudtak képzelni
kötelesség-konfliktust! Uralmi hatáskörüket mindig patrimoniális alapon
látták el. Központi gondolat a császári ház katolikus feladata. A
harmincéves háború például nekik és csakis nekik még vallásháború is. A
császári ház, Casa d’Austria, mindig magában egyesítette mindkét ágat.
Az Ausztria szó itt nem territoriális, tehát semmi köze a földrajzi
Ausztriához, hanem csakis imperiális értelmű, a dinasztiát mint ilyent
értették ezen már az első Habsburgok óta. XIII. és XIV. Lajos francia
királyok feleségei például spanyol infánsnők voltak, mégis Anne
d’Autriche és Marie Therese d’Autriche néven szerepelnek a francia
történelemben. Utolsó megnyilvánulása ennek a felfogásnak 1806-ban
történt, midőn II. Ferenc császár a német-római trónról lemondani
kényszerült, de megtartotta a diadémot és az impérium többi, birtokában
lévő jelvényeit (ezeket Napóleon sohase követelte magának) és saját
házát, Domus Austriae, uralmi területeitől teljesen függetlenül örökösen
császárivá nyilvánította. Tehát mind történetileg, mind jogilag
teljesen megokolatlan e ténykedésből bármilyen összbirodalmi
következtetést levonni. A sacrum imperium utolsó fellobbanásának azonban
Ferenc József vétóját kell tekinteni a X. Pius megválasztását megelőző
konkláve alkalmából. Ekkor ugyanis még elfogadták a vétót és X. Pius
csak megkoronáztatása után nyilvánította megszűntnek ezt a római
császári előjogot.
A harmincéves háborút a Habsburgok a német birodalomban önhibájukon
kívül elvesztették, de örökös tartományaikban megnyerték, mert sikerült
azokat abszolút hatalmuk alatt egységes nagyhatalomba tömöríteni.
Jogilag csak a legkisebb egység, a magyar királyság maradt külön. Az
ekkor kezdődő évszázad szemtanúja lett a Habsburgok grandiózus katolikus
és univerzális nagytettének, a törökök ellen való gigászi küzdelemnek
és diadalnak. Ennek nagyszerűségét csak növeli az a körülmény, hogy a
hosszú háborút egyszerre két fronton, nálunk a törökök és a Rajnán a
franciák ellen kellett megvívni. Ezért és csakis ezért nem lehetett
például a szentgotthárdi győzelmet kiaknázni, ahol tulajdonképpen nem a
török, hanem rajta keresztül szövetségese, a francia király kapott ki.
Lisola marquis-t, korának egyik legtehetségesebb diplomatáját ugyanis
közvetve XIV. Lajos kényszerítette a vasvári béke hirtelen megkötésére,
mert csak így tudta a Montecuccoli hadműveleteihez égetően szükséges
szabad kezet biztosítani. Az eredmény Lisolát igazolta: csakis ily
előzmények után lehetett kb. 20 év múlva a hőseposzba való győzelmes
törökkiűzést megkezdeni.
Ez és a jövő időszak nagyjában a dinasztia összes uralmi területein az
érthetően ujjongó katolikus megújhodásnak jegyében játszódik le. E kor
kultúrájának bélyege a gyermekesen pajzán és oly bensőséges barokk.
Ennek a kultúrának a központja Bécs, ahol az eredeti német mellett a
császári univerzalizmus is kezd mindinkább kidomborodni. Az akkori
Európa csak két metropolist ismert: a francia Párist és a német Bécset.
Ebben a barokk kultúrában jut utoljára és eszményi teljességben
kifejezésre a dinasztia katolikus univerzalizmusa, mely akkor még
harmonikusan kapcsolta lelki egységbe területeinek és sokféle
alattvalóinak többségét.
Megjelent:
Bangha Béla SJ (főszerk.): Magyar Kultúra. XXI. évf. 2. sz. (1934. január 20.) 60-64. old.
A »lényeg« teljesen áthelyeződött a felületre. Eleinte még megpróbáltak sompolyogni afféle kitételekkel, hogy »a forma lebontásával« akarnak rávilágítani erre vagy arra [ezt ad absurdum Malevics vitte], de ezek a már említett lelki–érzelmi–hangulati »benyomások« szépen lassan lelki– érzelmi–hangulati klisékké merevedtek, figyelmük pedig legjobb esetben is a felületet pásztázta csupán; erőfeszítéseik jó esetben is csak a felszínt karcolgatják, ha nem egyenesen katagógikusak. Az évszázadok folyamán mind jobban előretörő individualizmusuk –, mely semmit sem tud »a névtelenség kettős értelméről« [sőt, a »maszk« (ΠΡΟΣΩΠΟΝ, persona) felületéről leverődő fényről sem, csupán a maszk árnyairól (ego)] – termékeny talajra hullt; a pszichologizálás bevonásával, felemlegetésével némi »tudományos« –, így tehát: elismerendő – sikert is begyűjthetni véltek. Ezzel szemben a szomorú valóság az, hogy egyáltalán értékelhető irányzatok is csak alig jöttek létre – és sajnos ezek sem a maguk egészében azok, hanem csak bizonyos tekintetben [például a futurizmus kezdetét követő korai szakasza vagy a szürrealizmus bizonyos egyének részéről]. Ami mindezen irányzatokat legjobban jellemzi, az így összegezhető: banális és bóvli. – Banális[nál is banálisabb] »témaválasztások« – és bóvli kivitelezés, dilettáns és – legjobb esetben is csak – amateur megvalósítás. Különös mélyrepülés ez a szimbolizmus és a szecesszió után. A »de gustibus…« lapos és semmitmondóan elkenő »elve« kapcsán pedig megjegyezzük csupán: »van, aki a rútat szereti« – így a szépséghez való viszony lehet ugyan »relatív«, ám ettől még maga a szépség: örök. Lényegtelen, semmitmondó, ronda és otromba – circulus vitiosus. – Évszázados próbálkozás az embert hozzászoktatni, kondicionálni erre és ehhez, elfogadtatni vele – eredménytelenül. Jórészt eredménytelenül… Az efféle kiállítások – őszinte érdeklődés hiányában – konganak az ürességtől; csak a megnyitók »ingyen kaja- pia« féle »attrakciói« körül rajzó sznobok, és a művészeti képzésben részt vevők már kellően alakított és megfertőzött »felvilágosult« »értői« közelítenek ezekhez a helyekhez és adják derékhadát a látogatóknak, no és persze a »műveltek«, ingyen osztogatott brossura irodalmukból elővarázsolt »ismereteik«-kel és »igazságaik«-kal traktálják kísérőiket, »demonstrálván hozzáértésüket«. Így eszi be lassan magát mégis csak az infra- kulturális mocsok a köztudatba, mintegy elismertséget – és ezáltal: »megszokottság«-ot – biztosítván magának; így száll alá az individualizmus útján az ember szémi-, szub- és infra-humánus terrénumokon való vegetációs szintekre, és ahol már az egyéni hóbortok és rögeszmék erénnyé nemesülnek. Így például igen szomorú, hogy Pécsen, »a progresszió fellegvárában« [parafrazálva a »magát minden rendszerben jól érző« egyik klisé-gyáros kitételét] ezek a domináns tendenciák; az építészeti és köztéri felújítások, a nyíló kiállítások révén, a város megjelenésében teljes mértékben a »modern törekvések«-re behuzalozott – Pécs, az egyik első püspöki megye székhelye. A dinasztiahű Csontváry- gyűjteményt leszámítva szinte kizárólag a »balos« irány érvényesül volt szabadkőművesek [Zsolnay], »progresszívek« és »demokraták« [Bauhaus], a Tanácsköztársaságot tevőlegesen is támogató valamint ki is szolgáló értelmiségi »szabadgondolkodók« és »filantrópok« [Nyolcak, vagy a bauhausos Bortnyik], »Franciaországba szakadt« és onnan a »szocializmussal kokettáló« [Vasarely] személyek favorizálásával. Jellemző a szerző e – Bauhaus-befolyás alatt is álló – meglátására, miszerint is a mérnököt a művésszel akarta »harmonizálni«. Tehát: a több évtizedes »gyakorlat« folyományaként az Európa Kulturális Fővárosa rendezvénysorozat keretein belül is a pénz ilyen kiállításokra ment el – akik kommunista plakátokat terveztek, jóban voltak ezekkel a körökkel, és akik közül még Lukács György a legkevésbé kompromittáló…
