Gondolatok a destruktív "modern művészet" kritikája mentén, egy tradicionalista tollából

Napjaink oligofrén társadalma felettébb könnyen átsiklik bizonyos össze nem egyeztethető dolgok és fogalmak összeházasításán és azok »békés egymás mellett élése« szemernyi megütközést sem kelt benne. – Ez nem is különösebben meglepő, lévén: meglehetősen régóta a gondolkozást a fluktuáló – hogy úgy mondjuk – asszociatív – és jóformán összefüggéstelen – felmerülő »gondolatok« [mint érzelmi–emotív »benyomások« dermedtsége] vertexével – és az ebben való tobzódással – azonosítják – amit igyekeznek is piedesztálra emelni korunkban. Ehhez járul a nyelv, a szavak degenerálódása [»fejlődési(nek nevezett) folyamata«] is, amely révén – miként a szavak is lehetnek szimbólumok –: maguk a szimbólumok is »elzáródnak« az ember elől – mintegy öngerjesztő folyamatként még tovább debilizálva az egyént. – Mindez a kor általános létrendi válságának tipikus szimptómája [ΠΤΩΜΑ]. [És ezen összefüggés és néhány – talán kevésbé nyilvánvaló, de annál károsabb – megnyilvánulása, mint például a szalon-prolik »kőkemény konzervativizmusa« internetes »szleng«-gel körítve külön kitérőt is megérne.] Ennek egy eklatáns példája a »rosszul fordított/ értelmezett« szellem – és így a szellemiség – [ΠΝΕΥΜΑ, spiritus] lélekkel – és így a lelkiséggel –  [ΨΥΧΗ, anima] történő összemosásának–azonosításának igen hosszú folyamata, ami – mintegy inverzbe fordulván – annál gyorsabban azonosított végül minden »lelki«-t is egyben a »szellemi«-vel. Eme deviáció tulajdonképpen nem is csak a »lelkin túliak« összességét zárja el az ember elől, hanem – mintegy »trójai falóként« – az illetéktelen és otromba, teljesen a test [ΣΩΜΑ / ΣΑΡΞ] jegyében álló »kutatások« számára is vindikálja az e területekre történő betörés és az ezekről történő – quasi »ex cathedra« – nyilatkozás »jogá«-t, miként teszi ezt például a pszichológia – teljesen materialista és vulgáris »evolucionista« alapokról kiindulva. Ennek »ellenpontja« – kiegészítve azt – a vulgár- ezo látványosan feminin karakterű mesevilága, mely vegytiszta materialista [egészen pontosan: materialisztikus] célokkal – mintegy »színesítésképpen« az életet –, a szinte tapintható lelki megrázkódtatást csillapítani vagy – sokkal inkább: – tompítani akaró »nemesebb« célokkal bővíti a repertoárt. Mindezek következtében tehát a »spiritualitás« mentális, testi [!], és talán lelki »gyorssegély« szintjére helyeztetik – és ez a »bővítés/gazdagítás« egyik tipikus megnyilvánulása a par excellence – tehát: lefelé – nivellálásnak, ami az illetéktelent »megilleti«, és amitől nem maradt ment az Egyház sem, amire futólag még visszatérünk…
De tetten érhető a művészetek quasi-pontifexi területén is, ahol is az imitatio Deiként felfogható tett lassan »átszíneződött«, mígnem végül teljesen elvesztette »forma«-ját, és azzá a színtelen–szín nélküli magamutogatássá [(vonatkoztatási pont nélküli) ego projekcióvá] degenerálódott, ami tulajdon céljának ellen képe. Az imitatio Dei ugyanis mintegy implikálja a Teremtés nem negatív, nem kárhoztatandó jellegét, a test elutasításának bűnét – ami nélkül is tulajdonképpen ez a Teremtés sem lehetne az, ami; keresztényként pedig némileg »vakmerő« dolog Isten Teremtését korholni. A probléma ugyanis nem a testtel van – a testi szemlélet dominanciájával és annak abszolutizálásával. A »művészet«, az »alkotás« –, ahogy ma fellengzősen a vergődő sznobok [sine non-vilitate] »entellektüel« közegekben kiemelik – és a »mű«, maga »az alkotás« szemlélhető ugyan több szempontból és több szintről [nem számítván a post-modern se füle-se farka zagyvalékok »nem értelmező értelmezései«-t], de az, hogy legalább gyönyörködtessen, az »izmusok« által – némely tekintetben – jogos problémafelvetések teljesen dilettáns »megoldásai« előtt fel sem merült. [Természetesen eme »esztéticizmus« lényegről elterelő jellegéről is le lehetne rántani a leplet, de korunk – obszcén – mélyrepüléséhez mérten még ez is meghódíthatatlan magaslatként tornyosul elénk.] Az, hogy esetleg »meg is jelenítsen«, netán még »szimbolizáljon« is valamit ténylegesen, valami puszta önmagánál többre utaljon, már szóba sem érdemes hozni. Ezek között a »művészek« között ugyanis elenyészően kevés az értékelhető vagy annak vélt – ennek oka többek között az is, hogy még a »helyes irányultságúak« is elvétve tudnak valóban felmutatni valamit a puszta törekvésen túl, mivel: alkalmatlan eszközökhöz nyúlnak – talán beidegződésből, talán csupán a konvenciókhoz való idomulás miatt.
A »lényeg« teljesen áthelyeződött a felületre. Eleinte még megpróbáltak sompolyogni afféle kitételekkel, hogy »a forma lebontásával« akarnak rávilágítani erre vagy arra [ezt ad absurdum Malevics vitte], de ezek a már említett lelki–érzelmi–hangulati »benyomások« szépen lassan lelki– érzelmi–hangulati klisékké merevedtek, figyelmük pedig legjobb esetben is a felületet pásztázta csupán; erőfeszítéseik jó esetben is csak a felszínt karcolgatják, ha nem egyenesen katagógikusak. Az évszázadok folyamán mind jobban előretörő individualizmusuk –, mely semmit sem tud »a névtelenség kettős értelméről« [sőt, a »maszk« (ΠΡΟΣΩΠΟΝ, persona) felületéről leverődő fényről sem, csupán a maszk árnyairól (ego)] – termékeny talajra hullt; a pszichologizálás bevonásával, felemlegetésével némi »tudományos« –, így tehát: elismerendő – sikert is begyűjthetni véltek. Ezzel szemben a szomorú valóság az, hogy egyáltalán értékelhető irányzatok is csak alig jöttek létre – és sajnos ezek sem a maguk egészében azok, hanem csak bizonyos tekintetben [például a futurizmus kezdetét követő korai szakasza vagy a szürrealizmus bizonyos egyének részéről]. Ami mindezen irányzatokat legjobban jellemzi, az így összegezhető: banális és bóvli. – Banális[nál is banálisabb] »témaválasztások« – és bóvli kivitelezés, dilettáns és – legjobb esetben is csak – amateur megvalósítás. Különös mélyrepülés ez a szimbolizmus és a szecesszió után. A »de gustibus…« lapos és semmitmondóan elkenő »elve« kapcsán pedig megjegyezzük csupán: »van, aki a rútat szereti« – így a szépséghez való viszony lehet ugyan »relatív«, ám ettől még maga a szépség: örök. Lényegtelen, semmitmondó, ronda és otromba – circulus vitiosus. – Évszázados próbálkozás az embert hozzászoktatni, kondicionálni erre és ehhez, elfogadtatni vele – eredménytelenül. Jórészt eredménytelenül… Az efféle kiállítások – őszinte érdeklődés hiányában – konganak az ürességtől; csak a megnyitók »ingyen kaja- pia« féle »attrakciói« körül rajzó sznobok, és a művészeti képzésben részt vevők már kellően alakított és megfertőzött »felvilágosult« »értői« közelítenek ezekhez a helyekhez és adják derékhadát a látogatóknak, no és persze a »műveltek«, ingyen osztogatott brossura irodalmukból elővarázsolt »ismereteik«-kel és »igazságaik«-kal traktálják kísérőiket, »demonstrálván hozzáértésüket«. Így eszi be lassan magát mégis csak az infra- kulturális mocsok a köztudatba, mintegy elismertséget – és ezáltal: »megszokottság«-ot – biztosítván magának; így száll alá az individualizmus útján az ember szémi-, szub- és infra-humánus terrénumokon való vegetációs szintekre, és ahol már az egyéni hóbortok és rögeszmék erénnyé nemesülnek. Így például igen szomorú, hogy Pécsen, »a progresszió fellegvárában« [parafrazálva a »magát minden rendszerben jól érző« egyik klisé-gyáros kitételét] ezek a domináns tendenciák; az építészeti és köztéri felújítások, a nyíló kiállítások révén, a város megjelenésében teljes mértékben a »modern törekvések«-re behuzalozott – Pécs, az egyik első püspöki megye székhelye. A dinasztiahű Csontváry- gyűjteményt leszámítva szinte kizárólag a »balos« irány érvényesül volt szabadkőművesek [Zsolnay], »progresszívek« és »demokraták« [Bauhaus], a Tanácsköztársaságot tevőlegesen is támogató valamint ki is szolgáló értelmiségi »szabadgondolkodók« és »filantrópok« [Nyolcak, vagy a bauhausos Bortnyik], »Franciaországba szakadt« és onnan a »szocializmussal kokettáló« [Vasarely] személyek favorizálásával. Jellemző a szerző e – Bauhaus-befolyás alatt is álló – meglátására, miszerint is a mérnököt a művésszel akarta »harmonizálni«. Tehát: a több évtizedes »gyakorlat« folyományaként az Európa Kulturális Fővárosa rendezvénysorozat keretein belül is a pénz ilyen kiállításokra ment el – akik kommunista plakátokat terveztek, jóban voltak ezekkel a körökkel, és akik közül még Lukács György a legkevésbé kompromittáló…
Ennek »gyönyörű példája« a Tihanyi jegyezte Szamuely- portré [amely sajnos – reméljük: csak örökre – »lappang«]. Ennyit mondhatunk a »politikailag független« és »nem elkötelezett« művészet kívánalmairól és pártolásáról, amit minden deklaratíve jobboldali művész esetében számonkérnek. A mocsok mindent belep. 

De mit is várhatnánk egy olyan várostól, ahol egészen a közelmúltig állhatott dr. Doktor Sándor szobra… [Egy másik sötét alak, Károlyi Mihály szobrát sajnos csak »áthelyezni« sikerült, mert Siófok nagylelkűen »befogadja« a – kizárólag tájékozatlanok és félreérttetők által valamilyen furcsa módon tisztelt, és még a demokratává vedlett volt MSZMP KB tag történész professor emerita révén is politikailag dilettánsnak és tutyi-mutyinak tartott – »neves szülött«-et.] [Nemzetközileg: a Szovjetuniót és Kínát is megjárt »szociálisan érzékeny« Sartre – szemben mondjuk a »nem szalonképes« Arno Brekerrel. (Lásd utóbbi botrányos posztumusz megnyitóját Nörvenichben.)] De tovább megyünk: a művészet nem baloldali, a művész nem lehet baloldali – ha művész; a művészet: imitatio Dei, nem umbra naturatæ. És a vallás ment’ maradt-e mindettől? Aligha; elég megnézni az »idők hangjait meghalló« idomulási kísérletek e területen is jelentkező példáiként
Cocteau szörnyűségeit Metzben, a Notre Dame de France-ban Villefranche-sur-Merben, esetleg a Chagall-féle üvegeket Kentben a metzi katedrálisban, netán Le Corbusier »kápolnájá«-t Ronchamp-ban , hogy tovább ne is soroljuk a sajnálatos példákat. Ezekmár valóban »az idők jelei«?… 

[Audió-vizuális terror vizuális oldalára koncentráltunk, az auditív részekre, azok körülményes és szerteágazó volta miatt jelen írásban nem térünk
ki.]

Írta: Subrusticus Centri℗etalis