A HABSBURGOK UNIVERZALIZMUSA

 Írta: Brandis Kelemen gróf

 

A «Magyar Kultúra» egyik (szeptember 20-i) cikkében Gruber Miklós finom meglátással ismer rá a középkori németség főjellemvonásaira: katolicizmusára és egyetemességére, melyek hivatottá tették az európai hegemóniára. A katolikus univerzalizmus vonalvezetését továbbvezetve azt is észre kell azonban vennünk, hogy e két jellemvonás szembeszökő veretét a németség grandiózus uralkodócsaládja, a Habsburgok készítették el. Hiszen a népeket, helyesebben az államokat akkor már kizáróan az uralkodóházak képviselték. Ők csinálták a történelmet a katolikus erkölcstan árnyékában, mely a keresztény lovagban minden idők szinte utolérhetetlen férfieszményét teremtette meg élő valóságként. A lovagi eszmény alakja megvolt már az ősgermán becsületfogalomban, mint azt Tacitustól tudjuk: «Principes pro victoria pugnant, comites pro principibus.» A frank és (I. Konrád óta) a német királyok képviselik ezt a központi germán erőt, melyet 800 karácsonya óta az Egyház bővített ki a Római Szent Birodalommal. A májordomuszból dinasztiaalapítóvá lett Nagy Károlynak római császárrá való nyilvánítása az első reneszánszteljesítmény. Ezt a szellemi áramlatot is az Egyház kezdeményezte és így 500 évvel előzte meg a humanizmust. III. Leó pápa t.i. csakugyan a nyugatrómai birodalom felélesztését célozta germán alapon az Egyház védelmére. És az új imperátorok is elsősorban ezt látták benne, mert Nagy Károly óta szerfölött fontosnak tartják a keletrómai császároktól való elismertetésüket.

                Az új nemzeti szimbólum is onnan van. A birodalmi sas tulajdonképpen nem más, mint Jupiter madara. A szász dinasztia uralkodóit kezdték Caesar nevével Kaisernek nevezni. Anyja, Theophanu keletrómai hercegnő után III. Ottó jogot formált már a keletrómai császárságra is. Így kapta meg a birodalmi sas a második fejét. A kétfejű birodalmi sas tehát a teljes Imperium Romanumot jelenti. A német királyt választása után pajzsra emelték, mely trónralépést jelentett. Az ünnepélyes aktushoz aranypajzsot használtak. Annak érzékeltetésére, hogy a választott német király egyúttal római császári méltóságnak a várományosa, azért szembeszökően, tehát feketén festették rá az aranypajzsra a római birodalmi sast. Így lett fekete-sárga a római birodalmi szín, ami I. Barbarossa Frigyes (1152) óta kimutatható. Midőn végre III. Ince (1201) óta a birodalmat hűbérként adományozza az Egyház legjobb belátása szerint és így az ünnepélyes felkenés által szakrális jellege is van a Birodalomnak: ««sacrum imperium – Szent Birodalom», azóta övezi a sasfejeket dicsfény.

                A római császárság restaurálása az Egyház reneszánszgondolata volt, melyet a korai középkorban a német királyok valósítottak meg központi német erőkre támaszkodva. Amíg azonban a német királyok a császári eszmekör varázsába merülve mindinkább eltávolodtak a német valóságtól s a császári főhatóság vallásos alapjától (mindkettő II. Frigyesben kulminált), azalatt megszületett az új német partikularizmus, ezúttal törzsek helyett territoriális alapon.

                Az interregnum katasztrófális lezüllése végre érvényre juttatja a németségben a nagy tradíciókat. Erős nemzeti felbuzdulás előzi meg a királyválasztást, melyből Habsburg Rudolf kerül ki győzelmesen. Vele a német délnyugat legtehetősebb és legtehetségesebb dinasztiája, egyszersmind azonban az akkori német típus legragyogóbb és legigazibb képviselője került a német trónra. Családja nemsokára megszerzi a római császári koronát is és azt rövidebb megszakításoktól eltekintve hivatalosan 1806-ig, valójában pedig a világháborúig viselte. A világnak ez a leghatalmasabb és szinte legősibb uralkodóháza birodalmát kerek egy századdal élte túl, ami páratlan a világtörténelemben.

                A dinasztia-alapító Rudolf király hivatásának minden téren teljesen magaslatán állott és nem rajta múlott, hogy már nem tudta a Staufok német bűnét jóvá tenni és nem sikerült az egységes Németországot örökös királyságként újra a Birodalom hatalmi forrásává tenni. A Staufok még megtehették volna, ha nem törvényesítették volna az örökös territoriális hatalmakat. Miután azonban ez megtörtént és II. Frigyes (1215) szentesítette a szuverén alattvalót, a német történelemnek ezt a végzetes csodabogarát, a Birodalom széthullását már csak feltartóztatni lehetett. Ezt tették becsülettel a Habsburgok félévezreden keresztül, csakis önerejükre támaszkodva.

                Mint német király keresni a császárságot és mint önérzetes nemzeti király lépni a keresztény nyugat élére, ez akkor már lehetetlen volt. Nem maradt más hátra, mint a tisztán német nemzeti erőforrást mással pótolni, arra alapítani a nemzetfeletti császárság eszméjét. Az Ottók szellemében, de már III. Ince két-kard elmélete értelmében akarta Rudolf, a sacrum impériumot újból felvirágoztatni. Vörös fonálként húzódik végig ez a törekvés a Habsburgok egész történetén, mindegyikük ezt kereste példátlan kitartással és hithűséggel egészen napjainkig. Rudolf az éppen szabaddá lett babenbergi hűbérekkel növelte családja birtokállományát, mely már I. Albrecht alatt összefüggő uralmi komplexumot jelentett Elzásszal, Svájccal, a világháború előtti Ausztriával. Rudolf politikáját szerencsésen folytatták, úgy hogy már a XV. század második felétől kezdve a Habsburgok tisztán családuralmi területeik alapján, vagyis teljesen függetlenül a német királyi és római császári koronáktól, európai nagyhatalom voltak. E birtokállományuk teszi ettől kezdve a Birodalom erőforrását, ahol az alattvalók sokfélesége még inkább aláhúzta a szentbirodalom nemzetfelettiségét.

                Az Egyház tehát már a kora középkorban újjáalakította a nyugatrómai birodalmat nemzetfeletti és keresztény népcsaládi értelemben és a német királyokra, mint az akkor leghivatottabbakra ruházta rá azt. A XIII. században a Habsburgok lépnek ennek az egyházszabta és teljesen középkori feladatnak birtokába. Ők is valósították meg újra és tartották fenn egészen napjainkig, sokszor leküzdhetetlen nehézségek ellenére is. Csak a minap döntötte meg a nacionalizmus ezt a középkori politikai csodadómot és ma már csak fanyaran örülnek a felszabadított népek a kétes értékű szabadságnak. Holnap pedig afelett törik majd fejüket, hogy mivel is lehetne pótolni azt a sokat ócsárolt, de nagyjában mégis csak áldásos berendezkedést, melyet egy évszázadnyi ádáz küzdelem árán tudtak csak nagy nehezen felborítani.

                A német nép tragikuma köztudomásúlag a hitszakadás. E világnézeti szakadás azóta kultúrájában és szellemében is teljesen kettéválasztotta, mert meghasonlásba kergette az azelőtt lelkileg egységes német népet. Nyilvánvaló lélektani jelenség, hogy a rokonság a meglévő ellentéteket nemcsak ki nem egyenlíti, hanem még inkább kimélyíti. A dinasztia s az egész Szent Birodalom értelme és jelentősége azóta a németség nagy része előtt elvből idegen. A nemzeti történetírás a bismarcki Második Birodalom óta német múlton a Hohenzollernek protestáns porosz-centrifugális mozgalmát érti, mely kerek 300 éven keresztül ármánykodott, a birodalom minden ellenségével szövetkezett és semmiféle eszköztől sem riadt vissza, míg célját el nem érte: az Első Birodalmat, a katolikus német-római császárságot fel nem borította.

                Szerte Európában nemzeti államok keletkeznek s erősödnek és a rátermett uralkodók nem mulasztják el ezt a nemzeti momentumot is eredményesen bevonni családi érdekeik szolgálatába. A Tudoroktól és Bourbonoktól kezdve a legújabb idők montenegrói királykájáig minden uralkodó azon volt, hogy a leghathatósabb s legkönnyebb pózban, a nemzeti pózban tetszelegjen és nemzeti babérokat fonva saját feje körül, sokszor minden személyi ok nélkül népszerűvé váljék. A Habsburgoknak ez nem adatott meg. A koronák sokfélesége, az alattvalók vallási, nyelvi, műveltségi tarkasága, egyszóval a történelmi és emberföldrajzi adottságok I. Miksa (1486) óta lehetetlenné tették, hogy az uralkodóház bármely tagja körülrajongottan népszerű legyen, hogy egy nemzeti eszmét képviselve tömegeket tudjon magával ragadni! Pedig nagyon sokan rátermettek lettek volna, pl. Rudolf, I. Albrecht, a Ferdinándok, vagy I. Miksa maga, az utolsó lovag, vagy V. Károly, aki egyike a világtörténelem legnagyobbjainak, a Józsefek, azután a történelem határozottan legkiválóbb uralkodónője, a példás anya és hitves Mária Terézia, Ferenc József! Ezekkel szemben alig néhány a kiskaliberű: a teljesen képtelen II. Rudolf, az erkölcsileg alantjáró II. Lipót, a lelki beteg V. Ferdinánd, a vallásilag megbízhatatlan II. Miksa. A többi puritán jellem, példás családi életet élnek, őszintén s férfiasan igyekeznek uralkodói kötelességeiknek eleget tenni. Azt akarják tenni, amit helyükben minden igaz ember tenne s amit helyükben bármely ünnepelt nemzeti uralkodó egészen biztosan szintén megtett volna, ha történetesen erre a legmagasztosabb, de éppen ezért legnehezebben betölthető trónra született volna. A Habsburgok természetesen nem ismerhettek ambíciót. Mit is ambicionálhatott volna az, aki mint uralkodó a világnak közismerten első gentlemanje? I. Napóleonig minden valamirevaló európai uralkodó titkon vagy nyíltan, de magától értetődően ambicionálta a császári diadémot. A császároknak maguknak tehát csak a szürke kötelességteljesítés maradt hátra. A legtöbb Habsburg személyéről a legszigorúbb vizsgálat is csak jó erkölcsi bizonyítványt állíthatna ki és mégis, egyikük sem népszerű, nem körülrajongott, nem ideál. Szürke kötelességteljesítésért nem jár szobor, mást viszont nem tehettek, más érvényesülési lehetőségük nem volt. Ezzel szemben állandóan oly feladatok elé voltak állítva, amelyeknek teljesen eredményes megoldása lehetetlen volt, az anyagi eszközök, vagy egyéb feltételek híján, vagy világnézeti, elvi okokból, de majdnem mindig önhibájukon kívül. Nem engedhették meg maguknak azt a fényűzést sem, hogy vonzó személyiségek lehessenek, ellenfeleik pedig e téren is szinte tobzódhattak és ezt nem is mulasztották el. A «semper humanum» mindig vonzó, gyengéit szívesen nézik el. Viszont a rideg majestas lehet fenséges és hátborzongató, de sohasem szeretetreméltó, nem kelt lelkesülést, ami pedig az érvényesüléshez úgy kell, mint a kikelethez a napsugár.

                Uralmuk eredményeit véve szemügyre, meg kell állapítanunk, hogy az uralkodócsalád Luther idején V. Károly alatt érte el delelőjét. A világ első hatalmassága volt már akkor, amikor a mai államok legtöbbje még alig élte serdülőkorát. A feladatuk a trónon a legnehezebb: megőrzése a katolikus középkor eszmevilágának s eszményi értékeinek, másfelől pedig védekezés a humanizmus és annak torzszülöttje, a vallási-világnézeti (protestantizmus) és faji (nacionalizmus) önzés ellen. E védekező feladatnak azonban máris ott volt egy agresszív előfeltétele is: az újkori államhatalom. A kultúra fejlődése mindinkább erős, állandó irányzatú és központi kormányzatot követelt. Fejlődését csak erős céltudatosság garantálhatja eredményesen és ez a kultúrkövetelmény húzta meg Európa-szerte a halálharangot a rendi középkor felett. Voltaképpen ez a belátás lett az újkor születésnapja, nem pedig Amerika felfedezésének, vagy Konstantinápoly elestének évszámai. Hiszen Amerikát tulajdonképpen a «mayflower» fedezte fel, Konstantinápoly pedig az egyházszakadáskor esett el. Az idők jelét tagadhatatlanul a franciák ismerték fel elsőnek és alkalmazták már régen és eredményesen. Míg azonban e kultúrkövetelmény felismerése és alkalmazása V. Károlynál Flandriában, Burgundiában és Spanyolországban majdnem egyidőben volt, addig a kettő közötti időszak az ő utódainál a birodalom többi részén nagyon változik: az örökös tartományokban és Csehországban a harmincéves háború végéig, Magyarországon pedig egészen 1848-ig tartott. A franciák adták a világnak Szép Fülöpben az első modern abszolutisztikus uralkodót (eltekintve az olaszországi reneszánsz kényuraktól), mert az abszolutizmust a fejlődő kultúra követelte. A kérdés felett természetesen lehetnek különböző vélemények. A tény azonban az, hogy földrészünk abszolutisztikus múltja nélkül mai kultúránk szinte elképzelhetetlen. Hogy a rendiség igyekezni fog uralmát megtartani, hogy megkísérli majd magát a köztudatban a nemzettel azonosítani (jóllehet a «nemzet» mai fogalma Európában anakronizmus a nagy forradalom előtt), hogy kiváltságai elismerését «alkotmány»-nak fogja minősíteni, ez mind magától érthető, valójában azonban csak nálunk és Lengyelországban sikerült.

                Az uralkodás új receptje már fel volt találva, elfogadásával és alkalmazásával tehát a Habsburgok csak azt tették, amit helyükben a történelem bármelyik uralkodója szintén megtett volna. Az uralkodás új módszere azonban egyáltalán nem változtatott katolikus és természetesen továbbra is univerzális politikai vonalvezetésükön, ahogyan a cseh és magyar koronák megszerzése sem változtatott rajta. A koronák elvégre territoriális értéküknél, vagyis önsúlyuknál akkor sem nyomtak többet a latban. A magyaroké pedig akkor még a mainál is kevesebbet jelentett. Hiszen a dinasztia két ágának európai birtokállománya akkor a mai értelemben magában foglalta Hollandiát, Belgiumot, Spanyolországot, Olaszország háromnegyedrészét, Németországot, a régi Monarchiát Galícia és Bukovina kivételével. De ezektől eltekintve annyira meg voltak győződve házuknak a keresztény nyugat felett való küldetésszerű impériumáról, hogy tragikus determináltsággal el sem tudtak képzelni kötelesség-konfliktust! Uralmi hatáskörüket mindig patrimoniális alapon látták el. Központi gondolat a császári ház katolikus feladata. A harmincéves háború például nekik és csakis nekik még vallásháború is. A császári ház, Casa d’Austria, mindig magában egyesítette mindkét ágat. Az Ausztria szó itt nem territoriális, tehát semmi köze a földrajzi Ausztriához, hanem csakis imperiális értelmű, a dinasztiát mint ilyent értették ezen már az első Habsburgok óta. XIII. és XIV. Lajos francia királyok feleségei például spanyol infánsnők voltak, mégis Anne d’Autriche és Marie Therese d’Autriche néven szerepelnek a francia történelemben. Utolsó megnyilvánulása ennek a felfogásnak 1806-ban történt, midőn II. Ferenc császár a német-római trónról lemondani kényszerült, de megtartotta a diadémot és az impérium többi, birtokában lévő jelvényeit (ezeket Napóleon sohase követelte magának) és saját házát, Domus Austriae, uralmi területeitől teljesen függetlenül örökösen császárivá nyilvánította. Tehát  mind történetileg, mind jogilag teljesen megokolatlan e ténykedésből bármilyen összbirodalmi következtetést levonni. A sacrum imperium utolsó fellobbanásának azonban Ferenc József vétóját kell tekinteni a X. Pius megválasztását megelőző konkláve alkalmából. Ekkor ugyanis még elfogadták a vétót és X. Pius csak megkoronáztatása után nyilvánította megszűntnek ezt a római császári előjogot.

                A harmincéves háborút a Habsburgok a német birodalomban önhibájukon kívül elvesztették, de örökös tartományaikban megnyerték, mert sikerült azokat abszolút hatalmuk alatt egységes nagyhatalomba tömöríteni. Jogilag csak a legkisebb egység, a magyar királyság maradt külön. Az ekkor kezdődő évszázad szemtanúja lett a Habsburgok grandiózus katolikus és univerzális nagytettének, a törökök ellen való gigászi küzdelemnek és diadalnak. Ennek nagyszerűségét csak növeli az a körülmény, hogy a hosszú háborút egyszerre két fronton, nálunk a törökök és a Rajnán a franciák ellen kellett megvívni. Ezért és csakis ezért nem lehetett például a szentgotthárdi győzelmet kiaknázni, ahol tulajdonképpen nem a török, hanem rajta keresztül szövetségese, a francia király kapott ki. Lisola marquis-t, korának egyik legtehetségesebb diplomatáját ugyanis közvetve XIV. Lajos kényszerítette a vasvári béke hirtelen megkötésére, mert csak így tudta a Montecuccoli hadműveleteihez égetően szükséges szabad kezet biztosítani. Az eredmény Lisolát igazolta: csakis ily előzmények után lehetett kb. 20 év múlva a hőseposzba való győzelmes törökkiűzést megkezdeni.

                Ez és a jövő időszak nagyjában a dinasztia összes uralmi területein az érthetően ujjongó katolikus megújhodásnak jegyében játszódik le. E kor kultúrájának bélyege a gyermekesen pajzán és oly bensőséges barokk. Ennek a kultúrának a központja Bécs, ahol az eredeti német mellett a császári univerzalizmus is kezd mindinkább kidomborodni. Az akkori Európa csak két metropolist ismert: a francia Párist és a német Bécset. Ebben a barokk kultúrában jut utoljára és eszményi teljességben kifejezésre a dinasztia katolikus univerzalizmusa, mely akkor még harmonikusan kapcsolta lelki egységbe területeinek és sokféle alattvalóinak többségét.

Megjelent:

Bangha Béla SJ (főszerk.): Magyar Kultúra. XXI. évf. 2. sz. (1934. január 20.) 60-64. old.