A papi cölibátus teológiája

Írta: Szász Péter Domonkos

A cölibátus a katolikus teológiában a férfiak részéről a mennyek országáért vállalt önkéntes nőtlenséget jelenti, amely életállapotot az Egyház e földi létviszonyok között fegyelmi kánokkal is szabályoz. A latin coelibatus szó ősi, indoeurópai gyökerű szó, amivel az antik római szertartásos papság egy részének időleges megtartóztatását is jelölték. Jelentése: „egyedülálló életállapot”, azaz magyarosan „nőtlenség”. A Római Szent Egyház mindig következetesen ragaszkodott hozzá egészen a II. Vatikáni Zsinatig, hogy gyakorló, nagyobb rendbeli klerikus csak az lehet, aki a házasélettől tartózkodik. Sokan ezt manicheus behatásból, vagy a hedonista későrómai pogányság életvitelére válaszként adott túlzó aszketizmusból akarják levezetni, illetőleg más, az invesztitúraharc korából származó szociológiai, gyakorlati szempontokra akarják visszavezetni ennek a fegyelmi rendelkezésnek eredetét. Az ilyen megközelítések szerint e fegyelmi döntés tisztán egyházi, így bármikor egy pápai tollvonással megváltoztatható. Mint látni fogjuk, az emberemlékezetet meghaladó gyakorlat az egyházi tudat konszenzusa szerint apostoli, sőt isteni jogon áll, így visszavonhatatlan. Eme Jézus Krisztusra, illetőleg az apostolokra visszavezethető fegyelmi kötelem mély tanbeli alapokon nyugszik. A kérdést nem érthetjük meg, ha tisztán diszciplináris kérdésként kezeljük. A doktrinális háttér megértéséhez szükséges a tiszta katolikus tan ismerete az isteni üdvrendről (oikonómia), részletesen az ember teremtéséről, fölemeléséről, bukásáról, és megváltásáról.

                Isten teljesen szabadon, szeretetből teremtette az egész kozmoszt – minden láthatót és láthatatlant. Isten így a végső eredete minden létezésnek, minden létesítésnek. Isten mint létteljesség egyben az egész teremtett világ végcélja is: minden az ő dicsőségére, dicsőítésére teremtetett, s a teremtmények is sajátos céljukat csak Őbenne érhetik el. Az értelemmel bíró teremtmények (angyalok, emberek) számára a boldogság állapota csak Őbenne, a Szentháromságos Létáramlatba való végső, és elveszíthetetlen bekapcsolódás, azaz az üdvállapotban állhat fönt árnyék, szeplő és ránc nélkül.

                Ezt a létállapotot azonban teremtett létmivoltuk szerint, saját természetük szerint elérni képtelenek. Csak ha Isten is megnyílik feléjük természetfeletti kegyelmével, akkor tudnak vele kapcsolatba, kommunikációba, kommunióba lépni. A természetes rendre csak Isten kegyelméből tud a természetfeletti rend ráépülni.

                Isten mikor az angyalokat, majdan az első emberpárt megteremtette, akkor nem a merő természetük állapotába hozta őket a létbe.  Rögtön felemelt állapotban, az eredeti megigazultság (iustitia originalis) állapotában teremtette meg őket. Ellátta őket mindazon teremtett kegyelmekkel, melyek szükségesek ahhoz, hogy elérjék értelmük és szabad akaratuk használatával a végső céljukat, s egyben a teremtetlen kegyelembe, azaz a szentháromságos létáramlatba teremtette őket – téridőben lévő állapotukban is a megszentelő malasztot bírták. Mind az angyalok összes alanya, mind az első emberpár próba elé volt állítva, s az angyalok egyharmada, valamint az emberi nem az ősszülőkben Istenre nemet mondott. Az elbukó angyalok sajátos természetük, azon belül is megismerési képességük folytán rögtön a kárhozat állapotába kerültek. Az emberi nem az ősszülőkben azonban nem jutott ebbe a végső állapotba, mivel testi-lelki összetettségük folytán a megismerésük és így a bűnük súlya kisebb fokú volt saját természetükhöz és a kapott kegyelmekhez képest is, mint a bukott angyaloké, másrészt Istennek az emberi nem biológiai szaporodás útján való kibontakoztatására vonatkozó terve szerint nem is engedte meg, hogy Ádám és Éva bukása akkora legyen, hogy ez végső kárhozati állapotba taszítsa őket. Isten megmutatta, hogy az ördögi igazságtalanságnál és irgalmatlanságánál az isteni igazságosság és irgalmasság nagyobb, s azt is bebizonyította számunkra bölcs pedagógiával, hogyha elszakadunk tőle, akkor utunk a biztos boldogtalanság és kárhozat. Ezért az ember teremtését, felemelését, és bukását részletesebben kell megvilágítani.

                Isten közvetlenül teremtette az első emberpárt teljes természetük szerint. Az ember természete szerint szellemi lélek és anyagi test összetettsége, méghozzá úgy, hogy az eszes és értelmes lélek valóságosan, önmagától fogva az egész testnek mint alomnak (materia), annak minden bennható tevékenységének (vegetáció, érzékelés) állagadó alakja (forma substantialis). Ezért csak erő szerinti (virtualiter) trichotómiáról („test” – vegetáció; „lélek” – érzékelés; „szellem” – értelem) beszélhetünk. Minden egyes ember az ősszülők leszármazottja testileg, mégha az emberiség egyedileg és specialiter sok formát ölt. Generikusan minden emberre igazak az általános emberi értékek, az eltérő vérmérsékleti, szellemi és fizikai képességek ellenére. A gyermek nemződésekor teremti külön, és oltja bele Isten a halhatatlan lelket annak testébe, s e nemződés során a szülőkkel azonos természetet vesz föl a gyermek, kinek a teste és lelke egymáshoz rendelt (diszponált). Ez az alapja többek között a lelki átöröklésnek, a karakterológiának, a kognitív, ismeretelméleti és kísérleti pszichológia által visszaigazolt katolikus teológiai és bölcseleti antropológia igazságának. A kartéziánus dualizmus és materiálmonizmus téves emberképeivel szemben a hülémorphizmust igazolják vissza a kísérleti embertudományok (orvoslás, pszichológia, kognitív tudomány stb.) is. Ezért sem lehetséges a lélekvándorlás bölcseleti alapon, sőt valahol szükségeltetik a feltámadás is, mivel az emberi lélek (szemben az angyalokéval) önmagában nem-teljes állag (substantia incompleta), a személyre, mint állagra vonatkozólag. Képes önmagában létezni a növények (vegetatívok) életelvével és az állatok (érzékelők) testhez kötött párájával szemben, de az emberi személy teljességéhez és épségéhez a teste is hozzá tartozik. Az ember istenképisége a szellemiségben (értelem és akarat) van. Az ember lelki természetében gyökerezik Isten-képmássága, mely rendeltetése és nemes hivatása természete szerint szubsztanciális egységet alkotni a testével, s a testben és a testen keresztül uralmat gyakorolni az anyag felett, így átlelkesíteni a világot. Az istenképmás mikrokozmosz a képmás képmásává formálja át az anyagi kozmoszt.

                Azonban az ember végső célja nem önmagában, vagy a makrokozmoszban van, hanem abban, hogy rajta keresztül az egész világ egy nagyobb, azaz természetfeletti szintézisbe lépjen az istenivel. Ez csakis Isten kegyelme által lehetséges. Ezért Isten túláradó jóságában az eredeti megigazultság (istutia originalis) állapotában teremtette az embert. Ez az eredeti megigazultság a természetfeletti adományaiban (dona supranaturalia), azaz az eredeti szentségben és a természeten kívüli adományaiban (dona praeternaturalia), azaz az eredeti épségben állt. Az előbbiek által lehetséges elérni a természetfeletti célt, míg az utóbbiak által könnyen lehetséges elérni azt. Miért volt és miben ez a megigazultság „eredeti”? Egyrészt azért, mert az ősszülőknek adatott, másrészt azért, mert „első” megigazultság volt (a második Ádámmal eljövendő előtti), végül azért, mert az ember testi létmivoltából következőleg ez a létállapot az ember természetes nemzésével „eredt” volna át minden emberre.

                A természetfeletti adományok tkp. azok voltak, mint amit Krisztus Jézusban visszanyerünk: a Szentlélek bennünk lakása (mint teremtetlen kegyelem), valamint a természetfeletti hit, remény és szeretet teremtett kegyelme. A természeten kívüli adományt (a tágabb értelemben vett eredeti épséget) öt részre osztja a hagyományos katolikus tanítás:

                rendetlen kívánságtól való mentesség (szoros értelemben vett eredeti épség);

                haláltól való mentesség;

                szenvedéstől való mentesség;

                kiváló ismeret;

                a külső természet fölötti uralom.

Ez az állapot – amint említettük – a természetes nemzéssel eredt volna át az ősszülőktől minden emberre. Azonban az ősszülők nem állták ki a próbát. Miben állt a próba lényege? Amit ingyenes és kiérdemelhetetlen ajándékként megelőlegez Isten az embernek (a természetfeletti életet, végső soron az örök üdvösséget), arról akarja, hogy ezt az értelmes és szabad akaratú teremtmény maga ki is érdemelje, azaz viszontszeresse őt.

Az ősszülőket a kísértés kívülről érte, s mivel ez az eredeti ártatlanságuk nem „gyámoltalanságban” (a bizantin keleti szakadárok vakmerő állításával szemben), hanem kiváló természeten kívüli adományok birtokában történt, igen súlyos bűn volt, mégha a sátán külső kísértésére is indult el averziójuk. Önzésbe esvén önmagukat tették meg végső célnak, az önistenítésbe estek, mikor is maguk akarták meghatározni, mi a jó s a rossz, azaz létmivolta szerint Istentől és így Lét valóságától függetleníteni akarták a legfőbb Jót és így az erkölcsi mércét. Szimbolikusan meséli el ezt a valós történeti eseményt a Szentírás. A Fától, azaz Istentől, mely mindennek tengelye, a gyümölcsöt, az istengyermekségben lévő embert leszakítják, amely így elrohad. Megfosztottság történt, ruhátlanodás – a természetfeletti és a természeten kívüli állapotot elveszítették, sőt a „tiszta” természetük is megsérült, bár nem olyan mértékben mint a jámbor füleket sértő létpesszimista protestánsok állítják.

Ez a bűn az ősszülők személyes bűne, de analóg értelemben az egész emberi nem bűne. Személyes értelem esetén beszélünk „ősbűn”-ről, analóg (természet szerinti) értelem szerint „áteredő bűnről”. Szoros értelemben vett hittitok, méghozzá természetfeletti hittitok. Azonban a teológia bizonyos szempontból érthetővé teszi ezt, illetőleg bizonyítja azt, hogy az értelemmel, és Isten igazságosságával mindez nem ellentétes.

Az összes ember nemcsak a következményeket, hanem a bűnállapotot is örökli. Miben áll ez?

1.        Az ősszülők elvesztették az eredeti szentséget, és magukra vonták Isten haragját.

2.        A halál és szenvedés törvénye alá kerültek.

3.        Az ember a sátán rabságába került. => természetfölötti uralom elvesztése

a.       nő => fájdalmas szülés és epekedés

b.       férfi => verejtékes munka és uralomvágy

4.        Test és lélek szerint rosszabbakká váltak.

a.       akaratuk rosszra hajló lett => rendetlen kívánságtól való mentesség elvesztése

b.       értelmük elhomályosult => kiváló ismeret elvesztése

5.        Bűnük bűn- és büntetéstartalma átszállt az egész emberi nemre.

Ez az eredeti és egyben áteredő bűn (peccatum originans et simul originatum) átszármazás és nem utánzás útján (propagatione et non imitatione) áll fenn.

Az ősbűn mivolta az ősszülők halálos és személyes bűnös tette (peccatum actuale, mortale et personale) volt. Tartalmi mozzanata (quasi-materia) tekintve az Istentől mint végső céltól való elfordulás volt mindez, alaki mozzanata (forma) a szándékosságban állt.

Tartalmát tekintve tágabb értelemben az eredeti megigazultság és az ép természet hiányában, szűkebb értelemben az eredeti megszenteltség hiányában áll fenn ez a bűnállapot.

Ez a bűn az emberiség egészére nézve analógia és nem azonosság (univocitas) értelmében bűn: Isten rendelkezése folytán Ádám az egész emberiség feje volt nemcsak a természeti, hanem a természetfeletti és természeten kívüli javak átszármaztatása tekintetében is. „Ádámban a személy rontotta a természetet; ivadékaiban a természet rontja a személyt.” (Aquinói Szent Tamás) Egész természetünk, hajlamaink fókuszálási problémával, nem protestáns értelemben vett vaksággal bírnak, s erőfeszítésbe kerül természetünk szerint a jót tenni és az igazat felismerni, habár nem lehetetlen.

„A bűn mellyel Ádámban vétkeztünk, bennem természeti, Ádámban személyes. Mert itt vétkeztem benne, nem aki vagyok, hanem ami vagyok; én az ember, nem én: Odo; a természet nem a személy. De mert a természet csak a személyben áll fönn, a természet bűne a személyé, de nem személyes. Személyes az a bűn, melyet elkövetek én, aki vagyok, nem ami vagyok, mellyel vétkezem én: Odo, nem az „ember”, a személy, nem a természet. De mert a személy nincs természet nélkül, a személy bűne a természeté is, de nem természeti.” (Cambrai-i Odo OSB apát, †1113)

Ennek következtében Isten az eredeti bűnt másképp is tudja be, mint a személyeseket: másképp bünteti: és másképp szabadít meg tőle. Az eredeti bűn egyformán súlyos mindenkiben. Miért nem egyforma a rendetlen kívánság mindenkiben? „Mikor föloldódott az eredeti igazság köteléke, mely mindenkiben egyforma, elszabadult az addig lekötött természet, mely már nem egyforma mindenkiben, hanem a test belső alkata szerint különböző.” (A. Szent Tamás)

Isten Jézus Krisztusban állította helyre az ember létállapotát. Ez a status naturae reparatae. A megszentelő kegyelmet, azaz a természetfeletti adományokat megkapjuk, de a természeten kívüli adományokat nem kapjuk vissza. A természet sebei gyógyulnak, de teljesen sohasem hegednek be a földi létben. A keresztény ember számára is erkölcsi küzdelem a földi élet mindhalálig. E helyreállítás által lehetséges, hogy újra elérhesse az ember a végső célját, Isten színről színre látását: a megdicsőült természet állapotát (status naturae glorificae), amelyet a Boldogságos Szűz Mária mint a legtökéletesebb teremtmény Isten irgalmából és külön kegyelméből már most élvez. (Őt máshogy is váltotta meg Jézus Krisztus.)

A második megigazultság a keresztáldozat által történt, amivel Jézus Krisztus az áteredő bűnért és minden személyes bűnért elégtételt tett, sőt érdemei által végtelenül felül is múlta azokat. Őáltala utunk nyílik az Atyához a Szentlélekben. Más módon történik ezen megigazultság elnyerése is mint az első. Isten nem a természetes, hanem a természetfölötti nemzés útját választotta erre. Az embereknek hasonlóan (analogice) kell újjászületniük egész valójukban, mint ahogy Jézus Krisztus fogant és született Szűz Édesanyjától.

                Jézus Krisztus Édesanyja természeten kívüli adomány által, de természetes módon fogant. Joakhim és Anna egyesülésében a fogantatása pillanatában Isten a természet rendjét felfüggesztvén nem engedte meg, hogy az áteredő bűn és annak következménye átszármazzon a Boldogságos Szűz Máriára, hanem Jézus Krisztus érdemére tekintettel úgy határozott, hogy eleve megkíméli ettől a szennytől.

                Mivel a természetes nemzés az ősszülőkben az egész emberi nemre és nem minden egyes emberi utódjukra lett rábízva, így e parancs teljesítve van, ha az emberek egy része végrehajtja ezt, és megházasodik. E – bár sérült – természeti jóról magasabb cél érdekében, méghozzá természetfeletti célból lemondani nem természetellenes, sőt nagyobb jó mint a házasság, nemcsak a bukott (lásd a „pogány” Hénok, vagy a zsidó Illés és más próféták esetét), hanem a helyreállított természet esetén is. Három okból. Egyrészt az áteredő bűn következtében a természetes nemzés még – akár a bukott természetben állapotában való, akár a helyreállított szentségi – házasság keretében is rendezetlen kívánsággal terhelt, amennyiben ez a vágy nem célirányosan, hanem akaratlanul tör fel a házastársak esetén is, és nem mentes még a lehető legteljesebb testi-lelki önátadás sem ettől. Ezért fogannak még a szentségi házasságban is a bukott természet állapotában az emberek.

Szűz Mária (mint utaltunk rá) teljesen ép természetben teremtetett, s foganása pillanatában a megszentelő malaszt legmagasabb fokába állítatott, amibe csak teremtmény állíttathat. Ezeken felül különböző természeten kívüli adományokat is kapott, köztük a rendezetlen vágytól való mentességet is, és tulajdonképpen csak a szenvedéstől és a haláltól való mentesség természeten kívüli adományát nem kapta meg.

E Szűz méhéből vette föl az örök Ige az emberi természetet természetfeletti nemződés által. Benne lakozik a teljesség, hiány nélkül. Ha az emberi természet integritásának feltétele lenne a házasság és a házasélet, Jézus Krisztus is megházasodott volna. Ennek ellenére cölebszként, élte virágjában ment át Húsvétján, az öregség nélkül.

                Ő lett az Új Ádám, az emberiség „új”, sőt igazi („ősképi”) feje, hisz az egész teremtés a Megtestesülésre irányult. Benne kell újjászületnie, „újjáteremtődnie” mindennek. Neki mindenki „fia és lánya”, isteni természetbe születik az ember az Ige és a Lélek, Jézus Krisztus és az Anyaszentegyház nászában, elsődlegesen a keresztség és az Eucharisztia által. Ennek eszköz-oka az analóg értelemben vett „szentté tevő” (sacerdos) „hídverőknek” (pontifex) a küzdő nép keresztségi és bérmálási karakterén felül megpecsételt szent rendje, négy nagyobb renddel (alszerpap, szerpap, áldozár, püspök), melyek közül három (szerpap, áldozár, püspök) biztosan Jézus Krisztus rendelte szentségi jellegű fokozat. Ők „in persona Christi” cselekednek, mintegy „alter Christus”-ként. Bennük analóg módon, a felkent kezeik által pedig valóságosan újra testet ölt az Ige, hogy az Anyaszentegyház Lelke által átitatott anyagi kozmosszal az oltárnál szent nászra lépve az örökkévalóságra szülessenek a krisztusiak. E természetfeletti atyaságban részesedve föláldozza magát mintegy „magtalanná” téve önmagát a katolikus klerikus. Miért áldozat a nőtlenség? Mélyebb értelemben azért, mert minden ember megölése egy világ elveszítése – azok elveszítése is, akiket ő nemzett volna, és azok útódaié – ábeli és ábrahámi áldozat. Ezekről mond le a klerikus, hogy mindannyiunkat ne e halállal megjelölt, hanem az örökkévaló életre szüljön. A természetes „biosz” felett álló természetfeletti „zoé” jelei ők.

                Ezért van az, hogyha nős embereket is szenteltek klerikussá (lettek a nagyobb rendek tagjai), azok többé nem éltek házaséletet feleségükkel. Gondoljunk a „presbiter” megnevezés egyik (vén) értelmére! Ezért volt régen a 30 sőt 35 éves kánoni kor nős emberek esetén, s ezért kellett a feleség beleegyezése. Ez őrződött meg a sajnálatos liberalizáció ellenére is, mikor a latin részegyházban is nős embereket (e megszorítások nélkül) „állandó” diakónussá szentelnek. Persze ezért nem kell (sajnos) elhagyniuk mindent. Ez vonatkozna elvileg a keleti katolikusokra is. Az ő gyakorlatuk nem jézusi és nem is apostoli, hanem az V. századtól fokozatosan beálló torzulás eredménye. Kánoni fegyelemmel Szent VII. Gergely pápa csak az ősi, isteni és apostoli jogú, így megváltoztathatatlan fegyelmet állította helyre. Még a híres-hírhedt trulloszi zsinat is kimondta, hogy a nős szerpap és áldozár nem végezhet szentségi cselekményt (elsődlegesen keresztáldozati jelenvalósítást), kivéve, ha levitikus módon az áldozatbemutatás napján, előnapján és utónapján nem él házaséletet. (N.B. Trullosz, állításával ellentétben, nem az „ősi fegyelmet” állította helyre, hiszen az „egyetemlegesnek nyilvánított” karthágói kánonok hamisításától sem riadt vissza, nem beszélve a Keleten tekintélynek örvendő ún. „apostoli kánonok” kifordított értelmezésétől sem.)

Azonban ezt sem tartják be. Ez hozzájárult a napi áldozatbemutatás kiveszéséhez a keleti keresztény áldozópapságnál, s ahhoz, hogy a püspököt tekintették a papság „teljes” fokozatának az áldozatbemutatási kötelezettség tekintetében is. Ez járult továbbá hozzá az ún. concelebráció szokásának általánossá válásához Keleten, elsődlegesen nem szakramentális, hanem ceremoniális értelemben. Amely latin klerikus felszentelése után megházasodik törvényesen, azaz nem „kiugrással”, hanem a klerikusi állapotból való elbocsátás és a cölibátus kötelezettség alóli felmentése után, a kánoni kötelem révén, rendes körülmények között, érvényesen nem gyóntathat és nem is mutathatja be a szentmiseáldozatot. Ez is az önmegtartóztatási kötelemre megy vissza. Ha a kodifikáció nélküli keleti korpuszt következetesen alkalmaznák, akkor a keletiek „helybenhagyott” házaséleti volta „ősi szokásaiknak megfelelően” csak akkor nem volna bűnös a papra és feleségére, ha a kánoni megtartóztatást (min. 3 nap) betartanák. Mivel erről a többségüknek fogalma sincs, így szubjektíve nem tudható be bűnnek számukra.

                Mondhatja bárki erre, hogy ez azért sem lehet dogmatikus, mert nem érinti így sem a szentségi karaktert (a kiugrott pap is pap marad, és vészhelyzetben – pl. fogolytáborban, ha nincs más felszentelt pap és engedélyezik a misézést – még misét is mutathat be „sub conditione”), sőt a törvényes házasságban élő, akár az áldozatbemutatás előtti éjszakán házaséletet élő pap áldozatbemutatása is érvényes. Valóban, az „ex opere operato” hatások létrejönnek bizonyosan, azonban az „ex opere operantis” hatások illetve egy részük valószínűleg nem, mivel a pap a kánoni megtartóztatás hiánya miatt, ha nem is halálos bűnben, de a papi önmegtartóztatás eszménytől eltávolodva él papi hatalmával.

                A szentmise elsődlegesen a keresztáldozatnak egy adott térbe és időbe való hozatala, illetőleg egy adott térnek s időnek a keresztáldozathoz való vitele. Ennek lényeges eleme a felszentelt pap; annak bennfoglalt szándéka („Azt akarom tenni, amit az Anyaszentegyház akar tenni.”); a megfelelő anyag (búzakenyér és szőlőbor); és a megfelelő alak („Ez az én testem”; „Ez az én véremnek kelyhe”). Ezért a minél gyakoribb szentmise-bemutatás minél több kegyelmed esd le, minél több valóságot (embert és Istennel összhangban lévő szándékot) egyesít a keresztáldozattal. A papi cölibátus lényeges eleme a naponkénti személyes misemondás. A koncelebráció sajátosan csak a pap- és püspökszentelési misében, illetőleg a krizmaszentelési misében fejezi ki a szentségi rend egységét és egyetemességét. Ekkor is inkább ceremoniális, mintsem szakramentális koncelebrációról van szó a hagyományos szemlélet szerint. A szakramentális koncelebrációhoz biztosítani kéne minden koncelebrálónak külön ostyát és kelyhet, ahogy az I. évezred második felében szokásban volt Rómában. A koncelebráció ráadásul csak püspöki szertartásokon jelent meg, kifejezve a püspökkel, mint az egyházi rend szakramentális teljességével való hierarchikus egységet.

                Az ünnepek egymást „takarják” sokszor. Ezért is fontos (főleg szerzetesi közösségben, illetőleg papi káptalanban), hogy minden pap mutasson be külön szentmisét. Mivel a régi kánonok szerint egy oltáron (kivételes esetektől és ünnepektől eltekintve) naponta egyszer lehetett bemutatni áldozatot, és egy pap csak egyszer mutathatott be egy nap – bizonyos ünnepek (karácsony, húsvét, vigilia-misék, halottak napja) kivételével – áldozatot, ezért volt szükség több mellékoltárra: egyrészt a magánmisék miatt, másrészt az ünnepek már említett „fedése”, és végül a sok votívmise miatt.

                A nyugati eucharisztikus lelkiség különböző megnyilvánulásai (magánmise, úrfelmutatás, szentségi körmenet, szentségi áldás, szentóra, szentségimádás, szentséglátogatás, az Eucharisztia térdelve és nyelvre fogadása egy szín alatt a hívek részéről) nem torzulások voltak, hanem organikus kifejlődése, mélyebb megvilágítása eme emberileg kimeríthetetlen, természetfeletti hittitoknak és hitigazságnak.

                A papságnak és szentmiseáldozatnak „nyugati” szemlélete, amint láttuk, organikusan fejlődött ki Jézus Krisztus szándékának megfelelően az apostoli kortól. A legtisztábban kidomborítja a papság és a szentmiseáldozat krisztusi valóságát, és bizonyítja, hogy hová vezet, ha elszakadunk az isteni jogon rendelt főapostoli széktől.

Felhasznált irodalom:

                        

Jáki Szaniszló: A papi cölibátus teológiája.

Fordította: Kovács Ervin. Ecclesia, Bp., 2010.²

Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere.

                Szent István Társulat, Bp., 1937.²

Uwe Michael Lang: Az Úr felé fordulva. A liturgikus ima-irány.

Fordította: Vajda Julianna. Ecclesia, Bp., 2006.

Athanasius Schneider: Dominus est. Egy közép-ázsiai püspök gondolatai a szentáldozásról.

Fordította: Kovács Ervin Gellért OPraem. Szent István Társulat, Bp., 2010.

Alácsi Ervin János FSSP: A kézre áldozás és a két szín alatti áldozás problematikája.

In: Miles Christi. VIII. évfolyam 1. szám. (2006. ősz/tél.) 3–23. oldal.

Rev. Kovács Ervin: Koncelebráció: az egység jele vagy a kényszerítés eszköze?

                In: Miles Christi. IX. évfolyam 1. szám. (2007. nyár/ősz) 38–55. oldal.       

November idusa 2.

2011.11.29

 

A fehér ellenforradalmi eszmélés, mely később szegedi gondolat néven vált közismertté azon a történelmi konklúzión nyugodott, melyet Szekfű Gyula a Három nemzedék c. munkájában, illetve Bangha Béla SJ az A Magyarország újjáépítése és a kereszténység címen megjelent alkotásában részletesen kifejtettek. Ennek lényege az volt, hogy a keresztény gondolat, mely mint örök eszmei rendező erő a statikus létrenddel áll kapcsolatban, nem tudta kifejezni magát az elmúlt kétszáz évben megfelelően a dinamikus létrendben, a történelemben. Folyamatos defenzívában volt az ál-, ellen-, és nem-keresztény irányzatokkal szemben, melyek túlhaladottnak minősítették azt.

Két világnézet csapott össze és csap össze napjainkig, melyeket az ember végső (Isten), közvetett (haza), és közvetlen (család) eredettényezőihez való viszony alapján lehet csoportosítani, ahogy Aquinói Szent Tamás alapján helyesen megállapította ezt Horváth Sándor OP az A haza és a hazaszeretet bölcseleti alapjai c. előadásában. Az egyik oldalon áll az ember természetes eredettényezőit figyelembe vevő értékőrző (konzervatív), hagyományelvű (tradicionalista), valamint jogfolytonosságon alapuló (legitimista) világnézet tábora. E tábort a minőség prioritásán alapuló tekintélyelvűség és értékelvűség (kvalitatív autoritás és meritokrácia) vezeti. Ezt nevezhetjük a jó Isten oldalának, a jobb oldalának, a jobboldalnak. A másik oldalon áll az ember említett természetes eredettényezőit figyelmen kívül hagyó értéktagadó (relativista), szabadelvű (liberális), valamint felforgatáson alapuló (revolucionalista) világnézet tábora. E tábort a mennyiség prioritásán alapuló öntörvényűség és tömegelvűség (kvantitatív autonómia és oklokrácia) vezeti. Ez utóbbi két fő politikai formációja az elmúlt két évszázad során a közismerten »liberalizmusként« számon tartott individualista szabadosság és a közismerten »bolsevizmusként« számon kollektivista egyenlősdiség voltak. Ezt nevezhetjük a balsors oldalának, baljós oldalnak, a baloldalnak.

Szekfű és Bangha tehát megállapítja, hogy a nemzeti gondolat kétszáz éve gyakorlatilag összefonódott a keresztényellenes irányzatokkal, a természetes és a természetfeletti létrend szembeállításra került, a trón és az oltár szövetsége leromboltatott. A felmerült gyakorlati problémákra elégtelen válaszokat, részmegoldásokat adott a baloldal, míg a jobboldal defenzív helyzetében természetellenesnek tűnt fel az igazi természetellenességgel szemben. Egyenes út vezetett 1918-hoz, onnét 1919-hez és onnét 1920-hoz, Trianonhoz. Mindkét szerző megállapítja, hogy a destruáló irányzatokban az összlakossághoz viszonyított arányszámukat messze meghaladó mértékben, kulcspozíciókban és mindig katalizáló elemként vett részt a nemzetközi, gyökértelen zsidóság. Ennek csak egy orvossága van: a nemzeti eszmét újra a kereszténységgel kell szintézisbe hozni, a társadalom rendi reorganizálása révén. Mindennek előfeltétele, hogy a Prohászka-féle hungarizmus valamint a Bangha-féle aszemitizmus szellemében a destrukcióban vezérszerepet vivő gyökértelen zsidóságnak saját hazát kell adni, ahol szerves társadalmi életet élhet. A keresztény nemzeteknek – köztük a magyarnak – keresztény, nemzeti és szociális alapon kell újjászületniük, helyreállítódniuk. Magyarország esetében pedig ettől elválaszthatatlan egy legitim közjogi restauráció, az 1918/19-es provizórium ütötte közjogi seb begyógyítása, valamint a területi integritás helyreállítása.

A területi restauráció

A területi integritás helyreállítása gyakorlatilag nem sikerült. Gömbös Gyula vezérkari tiszt javaslatára a homo regius az összes magyarországi (magyar királyi honvéd és K.u.K. egység) haderő teljhatalmú megbízottja lett, azonban Wekerle taktikázó „polgári” kormánya, majd a patkányforradalom miatt nem sikerült megvédeni Magyarország területi integritását. Linder Béla részegen üvölti mint még magyar királyi (!) hadügyminiszter, valamint az Entente és a szerbek ügynöke, hogy nem akar több katonát látni. Jutalmul a kérészéletű Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaságban Pécs polgármestereként rombolhatott, majd halála után belgrádi díszsírhelyet kapott.

A Károlyi-korszak gyakorlatilag a folyamatos meghunyászkodásról szólt az újabb demarkációs vonalakat kijelölő diktátumok előtt, a helyi ellenállás, a pacifista kormányzat »elhatárolódása« folytán csak kevés helyen vezetett sikerre, melyek közül leghíresebb a civitas fortissima, Balassagyarmat ellenállása. A Tanácsköztársaság már egy olyan stratégiai helyzetben találta magát, amely – ha utat nem törnek katonailag Leninékhez – biztos bukást prognosztizált. Különben is a magyarországi Vörös Hadsereg zömét – köztük a vezérkari főnököt, Stromfeld Aurélt – nem a proletár internacionalizmus, hanem a hazaszeretet mozgatta. Mivel az oroszországi fehér ellenforradalmi erők miatt a szovjeteknek nem sikerült Galícián keresztül kapcsolatot létesíteni az Eperjesig előrenyomuló magyarokkal, a bukás már csak idő kérdése volt. A Felvidék feladása után – abban reménykedve, hogy majd így az Entente elismeri a Tanácsköztársaságot – Stormfeld lemondott, a Vörös Hadseregben általános lett a dezertálás, a július végén megkezdett tiszai áttörés nem sikerült. A románok 1919-ben visszavonultak a Tiszáig, a tiszántúli meghagyott területekről csak a trianoni békediktátum aláírása után vonultak ki.

Kisebb területi módosítások 1920. június 4-e után is történtek. 1920. augusztus 1-én a vas vármegyei Szomoróc községe – melynek hovatartozása kimaradt a békediktátumból – felkelt a jugoszláv megszállók ellen, melynek eredményeképp 1922. február 22-én ki kellett vonulniuk az országrablóknak a községből. Méltán érdemelte ki a communitas fortissima címet a község.

1921. októberében Prónay Pál és Ostenburg-Morawek Gyula vezetésével kikiáltásra került az Ausztria részére átadásra ítélt területeken a Lajtabánság, Felsőőr központtal. Ezt a provizórikus államot a területi integritás védelme mellett IV. Károly király restaurációs kísérletéhez szánták kiindulási bázisul. Horthy Miklós többek között emiatt is elállt a nyugat-magyarországi felkelés támogatásától, ezért a hadi sikerek ellenére a terület feladására kényszerültek. A felkelésnek volt köszönhető, hogy beleegyeztek az illetékesek Sopron és környéke hovatartozásának népszavazással történő eldöntésébe. Így 1921. december 14-e és 16-a között megtartott népszavazás eredményeként Sopron és a nyolc környékbeli helység Magyarország része maradt. Méltán jutalmazta meg a nemzetgyűlés Sopron városát a civitas fidelissima címmel. A soproni népszavazás eredményén felbuzdulva tíz vasvármegyei faluban tiltakozás kezdődött el, aminek eredményeképp 1923. tavaszán ezek a helységek is visszakerültek a Magyar Szent Korona uralma alá. A vezérszerepet vivő Szentpéterfa községet a communitas fidelissima címmel tüntették ki.

Még egy határkiigazítás történt az 1920-as években. A Népszövetség az elsősorban gazdasági érvekre építő somoskőújfalui határkiigazítást elfogadta. 1924. február 15-én a Salgótarján mellett fekvő Somoskőújfalu és a somoskői bazaltbánya visszatért, miközben stratégiai okokra hivatkozva a somoskői vár csehszlovák bitorlása megmaradt.

Elmondható, hogy az elsődlegesen erkölcsi győzelmet jelentő visszacsatolások ellenére a békediktátumot a magyar királyi kormány, a kormányzó és a nemzetgyűlés jogilag ratifikálta, így a területi restauráció egyrészt alaki jogilag kényszerű elfogadásra talált, másrészt nyitott kérdés maradt.

A közjogi restauráció

Az Entente által hallgatólagosan, és az ellenforradalmi erők által kifejezetten és egységesen elismert Friedrich-kormány a teljes közjogi restauráció álláspontján állt. Államfőnek a homo regiust ismerte el. Az Entente francia, szerb és csehszlovák szárnya, valamint Német-Ausztria az októbrista modellt kívánta, a románok egyfajta perszonáluniót a Román Királyság és a Magyar Királyság között, az angolok, amerikaiak és olaszok kivárásos álláspontra helyezkedtek. A megszálló román csapatok főparancsnoksága, valamint az Entente katonai missziója közjogi restaurációt minden erővel meg akarta akadályozni, a Friedrich-kormányt arra kényszerítette, hogy a »Magyar Köztársaság« nevében hozzon rendeleteket, különben nem ismerik el a magyar állam törvényes képviselőjének. Ennek betetőzése volt az, hogy József Ágost főherceget a királyhelyettesítő hivataláról lemondatták augusztus 23-án. Mindeközben svájci száműzetésben élt a közügyek gyakorlásától visszavonult király, akivel már ekkor kapcsolatot tartottak a teljes közjogi restaurációt képviselő ellenforradalmi vezetők.

Mindeközben – jórészt Entente fegyverzettel – Siófokra tette át székhelyét Horthy Miklós fővezérsége alatt a Nemzeti Hadsereg, ahol egyesült a báró Lehár vezette dunántúliakkal. Jórészt angol iniciatívára történt mindez. Az angol birodalmi stratégia mint mindig, most is arra törekedett, hogy Franciaország ne erősödjön meg túlságosan, mivel egy erős kontinentális – akár francia, akár német, akár orosz – hatalom a Brit Birodalommal szükségszerűen érdekellentétbe kerül. Horthy közvetített IV. Károlynak a britek felé a háború alatt, nagy valószínűséggel a torpedó tervrajzának (K.u.K. találmány) kicsempészésében is részt vett. Horthy brit kapcsolatai ekkor már – tekintve tengerészeti múltját – évtizedekre nyúltak vissza. Ez az angolbarátság később is megmaradt, s az egyébként középszerű politikus külpolitikai orientációját végig meghatározta. Személye tehát egyrészt a külpolitikai nyitás lehetőségeként, másrészt katonai tekintélye folytán, harmadrészt azért került előtérbe, mert konszenzust képzett az ellenforradalomban érdekelt csoportok között. Kapcsolatainak köszönhető részben kormányzóvá választása 1920. március 1-én, részben az, hogy a törvényes király restaurációs kísérleteit megakadályozta, először nyájasságot színlelve, majd végül fegyveresen is. Ez utóbbi előtörténetéhez hozzátartozik az, hogy király által Budapestre küldött Hegedűs Pál altábornagyot előbb Horthy, majd Bethlen is fogadta, ám utóbbinál Thomas Hohler brit követ közölte, hogy az Egyesült Királyság és a Brit Birodalom nem ismeri el IV. Károlyt törvényes királynak. Azaz az igazi függetlenség nem a függetlenségi szabadkirályválasztók, hanem a karlista-legitimisták oldalán volt! Ez a megaláztatás csak a rákosista és kádársita szovjet tanácsadók előtti lakájkodáshoz hasonlítható, vagy ahhoz, ahogy ma más, infernális erők előtt hajlonganak politikai percemberkék Magyarország lepecsételt sírja előtt. Az Entente előtti meghunyászkodásnak volt köszönhető 1921. november 6-án a dethronizációs törvény. A dolog pikantériáját az adta, hogy a szabadkirályválasztók az összállamgondolat (Gesamtstaatsidee) alapján tekintették megszűntnek IV. Károly királyi tisztjét és az Ausztriai-ház (Habsburg-Lotharingiai-ház) trónöröklési jogát, holott a reálunión alapuló összállamgondolatot a perszonálunionista legitimisták sem ismerték el soha. Ráadásul ez alapján a Monarchia jogutód nélkül szűnt meg, így gyakorlatilag új államalapítás történt meg Magyarország esetén is, mégha egy imaginárius volt állam joggyakorlatára (a szentkorona-tanra) is alapozta saját közjogi berendezkedését.

Hozzá kell tenni, hogy itt tiszteletteljes kritikával kell illetni I./IV. Károly császár és király politikáját, amely egyéni életszentségéből, alanyi jó szándékából, és alaki jogilag törvényes apostoli királyi mivoltából semmit sem érvénytelenít. Melyek lehetnek e konstruktív kritika főbb pontjai? Legelőször pacifizmusa és demokratizmusa. Miközben harcra buzdította katonáit, titokban az ellenséggel különbékéről tárgyalt. Mikor ez kiderült, akkor visszakozott, és bátorság nélkül nem állt át, vagy vallott volna nyílt színt, hanem a háború végéig félvállról háborúzott. Sajnos a háború végének válságos napjaiban is a még leverhető felforgató erőknek adta át a hatalmat. A homo regiusnak megparancsolta, nevezze ki Károlyi Mihályt, holott az egész felforgató klikk fölszámolható lett volna, a több éves ideológiai aknamunka ellenére. A visszatérési kísérletek során is a legkisebb pressziótól visszakozott, ezzel híveit demoralizálta. Fia, aki halála után mint örökös király élt, szintén hasonló magatartást tanúsított. A háború során országai ellenségeinek dolgozott, a hazai legitimista mozgalmat is egy anglomán, liberálkonzervatív irányba vitte el. Ha egy olyan „kamarilla” állt volna I./IV. Károly, majd pedig I./II. Ottó rendelkezésére, mint I./V. Ferdinándnak, talán elkerülhető lett volna a katasztrófa. Sajnos I./II. Ottó – egyéni jóhiszeműsége, életszentsége és alaki jogi legitimitása ellenére – nemcsak eszmei téren, hanem közjogi téren is egyfajta schizoid magatartást tanúsított, főleg a II. világháború után. Lemondott az osztrák trónigényéről csak azért, hogy Ausztriába léphessen, miközben elfogadta, hogy magánlevelezésében »Őfelsége« megszólítással illessék. Sajnos elfelejtette, hogy az infernális felforgató erők felé nyújtott baráti jobb, a megfeleléskényszer sehová sem vezet: teljesen mindegy, hogy 1%-ban, vagy 100%-ban különbözik az ember tőlük, ugyanúgy a megsemmisítésünkre törnek, ők nem alkusznak. Ráadásul még úgy mutogathatnak ők (például Gerő András), mint egy kihalásra ítélt állatra a ketrecben: itt egy fogatlan oroszlán, egy kedves, mosolygós öregúr, egy igazi européer, egy igazi polgártárs. Nem elégszenek meg a trón és az oltár megdöntésével: gúnyruhába öltöztetik, tövissel koronázzák, és úgy hódolnak előtte, mint a Megfeszítendő előtt. Nem elég a gyilkosság a szabadkőműveseknek – ők feketemise gyanánt szentségtörő hullagyalázást celebrálnak a királyság és a dinasztia megmaradt romjain.

Az eszmei restauráció

A »szegedi gondolat« is hamvába hullt. A 1921. évi húsvéti restaurációs kísérlet után a mindenki által csak rókának becézett gróf Bethlen István került a miniszterelnöki székbe, aki a konszolidáció néven sokak szemében csak »kohnszolidációt« csinált. A különítményesek leszerelése mellett az Ébredő Magyarok Egyesülete (ÉME) mint társadalmi háttérszervezet elárvult, a zsidó nagytőkével kiegyezésre került sor, szintúgy a szociáldemokratákkal és a kisgazdákkal. A keresztény párt mint »konstruktív ellenzék« gyakorlatilag annyi szerepet töltött be, mint a mai KDNP, a legitimista parlamenti ellenzék is vegetálásra kényszerült úgy, hogy fokozatosan liberalizálódott ideológiai szempontból, és egyre jobban angolbaráttá vált.

***

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy felemás szívvel ünnepelhetjük 1919. november 16-át. Egyrészt a forradalmak minden »vívmányát« sikerült eltakarítani, másrészt az ellenforradalmi restauráció csak félig sikerült. Mi mindig mindent félig csinálunk. A területi restauráció kérdésében arányában kis mértékű revízió történt, miközben a trianoni békediktátum becikkelyezésre került. A közjogi restauráció elakadt a törvényes király restaurációs kísérleteinek megakadályázoása és a törvénytelen dethronizációs törvény becikkelyezése miatt, s Horthy Miklós és Bethlen István szemében egy angol liberálkonzervatív irányvonal került hatalomra. Az eszmei restauráció tekintetében az ellenforradalom elárulása történt, hisz az ellenforradalmat tevékenyen kivitelezők a hatalomból kiszoríttattak.

A probléma gyökerei nem csupán 1918/19-ig, nem is kétszáz évre, hanem Mohácsig nyúlnak vissza. A területi revízió kérdése nem merült volna fel, ha nincs a török kori népirtás, melynek következtében a magyarság elveszítette 70-80%-os arányát, s 1910-re is csak 55% körülire tudta fölhozni magát. A közjogi restauráció kérdése nem merül fel, ha az összállamgondolat és a függetlenség híveinek alkotmányellenes közjogi szemlélete megannyi belháborúba nem kényszeríti az országot, s nem osztja meg a magyarságot is. Az eszmei útkeresés fel sem merül, ha az ország egységesen katolikus keresztény maradt volna, s összhangban a magyar nemzeteszmével sikeresen tudott volna ellenállni 1517, 1717 és 1917 baloldali befolyásainak.

Adja Isten, hogy e hármas restauráció által föltámadjon végre nemzetünk! Úgy legyen!

Írta: Parsifal

Montázs: Czopf Áron

November idusa 1.

2011.11.29

 

1918. november 16-án – miután már minden manipulált ethnosz (populus), pontosabban démosz (vulgus) »kinyilvánította« kiszakadását a Monarchiából – utolsóként deklarálta az őszirózsás régime, hogy Magyarország ezentúl független népköztársaság, anélkül, hogy államfőt is választott volna egyben. Miközben ama közjogi káoszban fejetlenné vált Magyarországnak volt törvényes apostoli királya, ki bár a közügyektől visszavonult, megbízottjaként – mint homo regius – József Ágost főherceg gyakorolta az államfő ügyvezető jogait, eddig a napig. A lépés tehát alaki jogilag teljes mértékben illegitim volt, mert bár gróf Károlyi Mihály törvényesen lett magyar királyi miniszterelnök, a szedett-vetett, semmiféle törvényes felhatalmazással nem rendelkező felforgató (revolutív) klikk, az ún. Magyar Nemzeti Tanács tette meg ezt az alkotmányellenes erőszakot azon hatalom ellen, akitől magának Károlyinak is a törvényes pozíciója eredt. E napon az őszirózsás forradalom beteljesedett, azonban a forradalom nem állt meg. Egyenes út vezetett innét az első bolsevista terror infernális tombolásához és a trianoni országcsonkításhoz. A liberális polgári demokrata és a bolsevik népi demokrata rezsim bebizonyította életképtelenségét. Szégyenükre idegen, méghozzá román intervenció döntötte meg a 133 napos terrort. 1919. november 16-án az egyesített ellenforradalmi Nemzeti Hadsereg bevonult Horthy Miklós fővezérrel az élén Budapestre, s ezzel hivatalosan is győzött az ellenforradalom, vagy mégsem? Erre próbálunk választ keresni írásunkban.

 Az első novemberi idus: a forradalom győzelme?

1918. október 24-én Magyar Nemzet Tanács néven baloldali puccsista klikk alakult A Károlyi-féle Függetlenségi 48-as Párt, a Jászi-féle Országos Radikális Párt, és a Garami-féle Magyarországi Szociáldemokrata Párt részvételével. A cenzúra ellenére két nappal később sajtó útján is deklarálta megalakulását, ügynökei a katonák, munkások, diákok között lázítottak. A forradalom felé sodródó helyzetet ideje korán felismerő csoport (részben a Bangha Béla SJ által vezetett Központi Sajtóvállalat segítségével) ellentámadásba ment. Részben ennek a csoportnak volt köszönhető, hogy 1918. október 26-án IV. Károly magyar apostoli király az összes magyarországi csapatok főparancsnokává és magyarországi teljhatalmú megbízottjává (homo regius) kinevezte a nádori család fejét, József Ágost főherceget. Külpolitikai céljuk a fegyveres erők egybetartása révén az ezeréves határok megvédése, belpolitikai céljuk egy konzervatív keresztény és nemzeti alapon álló stabil kormányzat felállítása volt, melynek első feladta lett volna az említett klikk ellehetetlenítése, majd felszámolása. 1918. október 28-án már fegyveres összetűzésre (»lánchídi csata«) is sor került. A taktikázó Wekerle Sándor menesztésével (október 29.) egyidejűleg megbízta kormányalakítással gróf Hadik Jánost, azonban az őszirózsás felforgatás miatt kabinetje csak egy napot élt meg. IV. Károly kötelezte József Ágost főherceget, hogy bízza meg gróf Károlyi Mihályt kormányalakítással. Így október 31-én gyakorlatilag a puccsista klikk alakított kormányt, amely színleg a királyra tett esküt. Ezzel egyidejűleg meggyilkoltatták Tisza István volt magyar királyi miniszterelnököt mintegy szimbolizálva a szentkorona-tanra épülő ország legyilkolását. Sajnos a homo regius is, bár bizonyos pressziók alatt, de törvénytelenül és érvénytelenül felmentette november 1-én a királynak tett eskü alól Károlyi Mihályt és »népkormányát«, akik nyomban a sem az uralkodótól, sem az általuk istenített néptől nem szentesített Magyar Nemzeti Tanácsnak tettek esküt. November 3-án a padovai fegyverszünet aláírásra került, mely a Dráva vonaláig rendelte el csapataink visszavonását a Transzlajtán területekre tekintettel. November 13-án az eckartsaui nyilatkozatában IV. Károly magyar apostoli király a „közügyektől való visszavonulásáról” értekezett, valamint arról, hogy népeinek szabad kezet ad, milyen politikai rendszerben óhajtanak élni. E nyilatkozatnak közjogi értelemben semmiféle érvénye nem volt. A kaotikus helyzetben a törvényes magyar képviselőház föloszlatta magát (új választások kiírása nélkül), és a felsőház pedig „meghatározatlan időre beszüntette működését”. Az önkényesen legfelsőbb törvényhozó szervvé előlépett, létszámában földuzzasztott, immár Nagy Nemzeti Tanács néven futó baloldali csődület mindenféle törvényes felhatalmazás nélkül megszavazta első számú »néphatározatával« 1918. novemberének gyászos idusában, hogy hazánk ezentúl a Magyar Népköztársaság. A Szent Korona bevakolása nyíltan megkezdődött. Fejetlen győzelem volt ez, elárvultságunk jelképeként. A király Svájcba menekült, a homo regius tisztségétől visszavonult, viszont a népköztársaság demokratikus többséggel megerősített legfelsőbb törvényhozó szervvel és államfővel sem bírt. Mindeközben területrablás indult az éhes szomszédok részéről. Szimbolikus, hogy az – azóta is hibát hibára halmozó – önálló magyar külügyminisztérium is ezekben az időkben alakult meg. Károlyit végül 1919. január 11-én ideiglenes köztársasági elnökké választotta a törvénytelen törvényhozás. Ám hiába, a kezdődő béketárgyaláson – melyet a revanche szellemében január 18-án nyitották meg, ugyanazon a napon és ugyanazon tükörteremben, amikor és ahol a megbukott második francia császárság romjain kikiáltották 1871-ben a német császárságot – nem fogadták a provizórikus magyar küldöttséget, mivel semmilyen szuverenitással nem bírt. A kormányzást ezután Berinkey Dénes vette át, hasztalanul. Végül úgy fejezte be az októbrista vörös gróf az államfői pályafutását, ahogy elkezdte: a forradalom felfalta gyermekeit, átadta azoknak a hatalmat, akik azután meghaladottnak minősítették őt is. A bolsevik diktatúra alatt (államfő híján) »kollektív vezetés« érvényesült, frakciózással, valódi felelősség nélkül. Ennek bukása után egy önhatalmú »szakszervezeti« kormány alakult Peidl Gyula vezetésével, aki októbrista alapon próbált mozogni. Mindeközben a románok megszállták a Duna-Tisza közét, és az Észak-Dunántúl jelentős részét Veszprémig és Győrig bezárólag.

Az ellenforradalmi központok

A Magyar Királyság sírásóinak haláltáncában három ellenforradalmi központ kristályosodott ki 1919 nyarán:

1. Az ausztriai területeken előbb a bécsi székhelyű Antibolsevista Comité (ABC), majd valamivel később gráci, majd dunántúli parancsnokság néven működő ellenforradalmi különítmény. Az ABC gróf Bethlen István vezetésével alakult meg 1919. április 19-én. A sikeres »bankgassei rablás« (a Magyarországi Tanácsköztársaság követségén a bécsi kommunista forradalom céljából tárolt pénzek lefoglalása), valamint a sikertelen »bruck-i intervenciós kísérlet« (Bruck an der Leitha városkánál próbálta 40-50 tiszti különítményes átlépni az osztrák-magyar határt, hogy ellenforradalmi támadást intézzen a tanácsdiktatúra ellen) után az osztrák kormányzat nem nézte jó szemmel az ABC működését. Az aradi ellenforradalmi kormány megalakulásával a sokat taktikázó Bethlen végül feloszlatta ABC-t, egyrészt az osztrák polgári demokrata kormányzat nyomása, másrészt a belső, elsődlegesen közjogi ellentétek hatására. A kombattánsabb és egyértelműen karlista-legitimista katonatisztek a vörös Bécset otthagyták, és megalakították az osztrák szempontból is ellenforradalmibb Stájerországban a gráci parancsnokság vezetősége alatt működő fegyveres ellenforradalmi katonai köteléket. Legjelentősebb vezetői közül megemlítendő báró Lehár Antal, őrgróf Pallavicini György és Szmercsányi György. A Dunántúlra ez a csoport vonult be, s reguláció itt járt a legkisebb mértékű önkénnyel. A Pirkner-különítmény túlkapásait leszámítva mindenütt törvényes statáriális bíráskodás zajlott a forradalmi rendszer kiszolgálói ellen. A románok kivonulása nyomán az Észak-Dunántúlra e parancsnokság csapatai vonultak be. Külön említést érdemel, hogy Horthy Miklós előtt néhány nappal báró Lehár Antal vonult be először a vörös rongyokba öltözött bűnös Budapestre, hogy rendet csináljon. Ezt az ellenforradalmi csoportot tehát az egységes karlista-legimitista közjogi álláspont, valamint az Entente védnökségén kívül való megalakulás tette egyedivé. Ez utóbbinak köszönhető, hogy önállóan, és nem a francia és román megszálló csapatok vonalai mögött kezdték meg tevékenységüket.

2. A bolsevik rendszer alatt az első ellenforradalmi kormány Aradon alakult meg, gróf Károlyi Gyula vezetésével, 1919. május 5-én, amit (mint említettük) gróf Bethlen István is elismert, s ezzel okafogyottnak nyilvánította az ABC működését. A kormány alapvetően liberálkonzervatív tagokból állt, azonban a körülötte szervezkedő katonatisztek radikálisabb álláspontot képviseltek. A kormánynak a bevonuló románok elől menekülnie kellett, több minisztert lefogtak és internáltak Arad elfoglalása után. Ezután Szegeden, francia védnökség alatt megalakította második ellenforradalmi kormányát gróf Károlyi Gyula 1919. május 31-én, aminek honvédelmi minisztere Horthy Miklós, honvédelmi államtitkára Gömbös Gyula lett. A szegedi csoport heterogén volt a tekintetben, hogy polgári köztársaságot vagy királyságot akartak, s a királyságpártiak is megoszlottak a karlista-legitimizmus és a szabadkirályválsztás között. Ezt egy hét múlva felváltotta a harmadik (második szegedi) ellenforradalmi kormány, szintén gróf Károlyi Gyula vezetésével, majd 1919. július 12-én a negyedik (harmadik szegedi) ellenforradalmi kabinet »nemzeti kormány« néven Pattantyús–Ábrahám Dezső vezetésével. Ez a kormányzat augusztus 19-én föloszlatta magát a Budapesten megalakult Friedrich-kormány javára. Szintén Szegeden alakult meg Horthy Miklós belügyminiszter rendelete nyomán 1919. június 6-án a Nemzeti Hadsereg, melynek első zászlaját Zadravecz István ferences áldozár, tábori lelkész szentelte fel.

3. A harmadik központ Budapesten volt, amely egyrészt a ludovikás, többségében valamint a proletárdiktatúra alatti ellenforradalmi felkelésben részt vevő kadétokra, másrészt a szintén teljes restaurációt óhajtó Friedrich István és a köré szerveződő »Fehér Ház« Bajtársi Egyesület karhatalmistáira épült. (Az egyesület neve mintegy ellenpontozása volt a vörös karhatalmista »Lenin-fiúk« által használt »Szovjetház« elnevezésnek.) Friedrich és a budapestiek ekkor még többségében karlista-legitimisták voltak. A román megszállás után egy nappal (augusztus 7-én) a homo regius támogatásával megbuktatták a budapestiek a Peidl-kormányt, és a már említett Friedrich vezetésével egy provizórikus kormányzat állt fel 1919. november 26-áig. Mint említettük, a szegedi kormányzat lemondott ennek javára, így létrejött az ellenforradalmárok között egy konszenzuális kormányzati főhatalom. Az államforma és az államfő kérdése viszont továbbra is a viták kereszttüzében állt. A helyzetet tovább nehezítette, hogy augusztus végére Vas, Sopron, Moson, Zala, Somogy és Tolna megye kivételével gyakorlatilag az egész ország idegen megszállás és igazgatás alá került.

Írta: Parsifal

Montázs: Fehér Harczos