2011.11.29
A
fehér ellenforradalmi eszmélés, mely később szegedi gondolat néven vált
közismertté azon a történelmi konklúzión nyugodott, melyet Szekfű Gyula
a Három nemzedék c. munkájában, illetve Bangha Béla SJ az A Magyarország újjáépítése és a kereszténység
címen megjelent alkotásában részletesen kifejtettek. Ennek lényege az
volt, hogy a keresztény gondolat, mely mint örök eszmei rendező erő a
statikus létrenddel áll kapcsolatban, nem tudta kifejezni magát az
elmúlt kétszáz évben megfelelően a dinamikus létrendben, a
történelemben. Folyamatos defenzívában volt az ál-, ellen-, és
nem-keresztény irányzatokkal szemben, melyek túlhaladottnak minősítették
azt.
Két
világnézet csapott össze és csap össze napjainkig, melyeket az ember
végső (Isten), közvetett (haza), és közvetlen (család) eredettényezőihez
való viszony alapján lehet csoportosítani, ahogy Aquinói Szent Tamás
alapján helyesen megállapította ezt Horváth Sándor OP az A haza és a hazaszeretet bölcseleti alapjai
c. előadásában. Az egyik oldalon áll az ember természetes
eredettényezőit figyelembe vevő értékőrző (konzervatív), hagyományelvű
(tradicionalista), valamint jogfolytonosságon alapuló (legitimista)
világnézet tábora. E tábort a minőség prioritásán alapuló
tekintélyelvűség és értékelvűség (kvalitatív autoritás és meritokrácia)
vezeti. Ezt nevezhetjük a jó Isten oldalának, a jobb oldalának, a
jobboldalnak. A másik oldalon áll az ember említett természetes
eredettényezőit figyelmen kívül hagyó értéktagadó (relativista),
szabadelvű (liberális), valamint felforgatáson alapuló
(revolucionalista) világnézet tábora. E tábort a mennyiség prioritásán
alapuló öntörvényűség és tömegelvűség (kvantitatív autonómia és
oklokrácia) vezeti. Ez utóbbi két fő politikai formációja az elmúlt két
évszázad során a közismerten »liberalizmusként« számon tartott individualista szabadosság és a közismerten »bolsevizmusként« számon kollektivista egyenlősdiség voltak. Ezt nevezhetjük a balsors oldalának, baljós oldalnak, a baloldalnak.
Szekfű
és Bangha tehát megállapítja, hogy a nemzeti gondolat kétszáz éve
gyakorlatilag összefonódott a keresztényellenes irányzatokkal, a
természetes és a természetfeletti létrend szembeállításra került, a trón
és az oltár szövetsége leromboltatott. A felmerült gyakorlati
problémákra elégtelen válaszokat, részmegoldásokat adott a baloldal, míg
a jobboldal defenzív helyzetében természetellenesnek tűnt fel az igazi
természetellenességgel szemben. Egyenes út vezetett 1918-hoz, onnét
1919-hez és onnét 1920-hoz, Trianonhoz. Mindkét szerző megállapítja,
hogy a destruáló irányzatokban az összlakossághoz viszonyított
arányszámukat messze meghaladó mértékben, kulcspozíciókban és mindig
katalizáló elemként vett részt a nemzetközi, gyökértelen zsidóság. Ennek
csak egy orvossága van: a nemzeti eszmét újra a kereszténységgel kell
szintézisbe hozni, a társadalom rendi reorganizálása révén. Mindennek
előfeltétele, hogy a Prohászka-féle hungarizmus valamint a Bangha-féle
aszemitizmus szellemében a destrukcióban vezérszerepet vivő gyökértelen
zsidóságnak saját hazát kell adni, ahol szerves társadalmi életet élhet.
A keresztény nemzeteknek – köztük a magyarnak – keresztény, nemzeti és szociális alapon kell újjászületniük, helyreállítódniuk. Magyarország esetében pedig ettől elválaszthatatlan egy legitim közjogi restauráció, az 1918/19-es provizórium ütötte közjogi seb begyógyítása, valamint a területi integritás helyreállítása.
A területi restauráció
A területi integritás
helyreállítása gyakorlatilag nem sikerült. Gömbös Gyula vezérkari tiszt
javaslatára a homo regius az összes magyarországi (magyar királyi
honvéd és K.u.K. egység) haderő teljhatalmú megbízottja lett, azonban
Wekerle taktikázó „polgári” kormánya, majd a patkányforradalom miatt nem
sikerült megvédeni Magyarország területi integritását. Linder Béla
részegen üvölti mint még magyar királyi (!) hadügyminiszter, valamint az
Entente és a szerbek ügynöke, hogy nem akar több katonát látni.
Jutalmul a kérészéletű Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaságban Pécs
polgármestereként rombolhatott, majd halála után belgrádi díszsírhelyet
kapott.
A
Károlyi-korszak gyakorlatilag a folyamatos meghunyászkodásról szólt az
újabb demarkációs vonalakat kijelölő diktátumok előtt, a helyi
ellenállás, a pacifista kormányzat »elhatárolódása« folytán csak kevés
helyen vezetett sikerre, melyek közül leghíresebb a civitas fortissima,
Balassagyarmat ellenállása. A Tanácsköztársaság már egy olyan
stratégiai helyzetben találta magát, amely – ha utat nem törnek
katonailag Leninékhez – biztos bukást prognosztizált. Különben is a
magyarországi Vörös Hadsereg zömét – köztük a vezérkari főnököt,
Stromfeld Aurélt – nem a proletár internacionalizmus, hanem a
hazaszeretet mozgatta. Mivel az oroszországi fehér ellenforradalmi erők
miatt a szovjeteknek nem sikerült Galícián keresztül kapcsolatot
létesíteni az Eperjesig előrenyomuló magyarokkal, a bukás már csak idő
kérdése volt. A Felvidék feladása után – abban reménykedve, hogy majd
így az Entente elismeri a Tanácsköztársaságot – Stormfeld lemondott, a
Vörös Hadseregben általános lett a dezertálás, a július végén megkezdett
tiszai áttörés nem sikerült. A románok 1919-ben visszavonultak a
Tiszáig, a tiszántúli meghagyott területekről csak a trianoni
békediktátum aláírása után vonultak ki.
Kisebb
területi módosítások 1920. június 4-e után is történtek. 1920.
augusztus 1-én a vas vármegyei Szomoróc községe – melynek hovatartozása
kimaradt a békediktátumból – felkelt a jugoszláv megszállók ellen,
melynek eredményeképp 1922. február 22-én ki kellett vonulniuk az
országrablóknak a községből. Méltán érdemelte ki a communitas fortissima címet a község.
1921.
októberében Prónay Pál és Ostenburg-Morawek Gyula vezetésével
kikiáltásra került az Ausztria részére átadásra ítélt területeken a Lajtabánság,
Felsőőr központtal. Ezt a provizórikus államot a területi integritás
védelme mellett IV. Károly király restaurációs kísérletéhez szánták
kiindulási bázisul. Horthy Miklós többek között emiatt is elállt a
nyugat-magyarországi felkelés támogatásától, ezért a hadi sikerek
ellenére a terület feladására kényszerültek. A felkelésnek volt
köszönhető, hogy beleegyeztek az illetékesek Sopron és környéke
hovatartozásának népszavazással történő eldöntésébe. Így 1921. december
14-e és 16-a között megtartott népszavazás eredményeként Sopron és a
nyolc környékbeli helység Magyarország része maradt. Méltán jutalmazta
meg a nemzetgyűlés Sopron városát a civitas fidelissima címmel. A
soproni népszavazás eredményén felbuzdulva tíz vasvármegyei faluban
tiltakozás kezdődött el, aminek eredményeképp 1923. tavaszán ezek a
helységek is visszakerültek a Magyar Szent Korona uralma alá. A
vezérszerepet vivő Szentpéterfa községet a communitas fidelissima címmel tüntették ki.
Még
egy határkiigazítás történt az 1920-as években. A Népszövetség az
elsősorban gazdasági érvekre építő somoskőújfalui határkiigazítást
elfogadta. 1924. február 15-én a Salgótarján mellett fekvő Somoskőújfalu és a somoskői bazaltbánya visszatért, miközben stratégiai okokra hivatkozva a somoskői vár csehszlovák bitorlása megmaradt.
Elmondható,
hogy az elsődlegesen erkölcsi győzelmet jelentő visszacsatolások
ellenére a békediktátumot a magyar királyi kormány, a kormányzó és a
nemzetgyűlés jogilag ratifikálta, így a területi restauráció egyrészt
alaki jogilag kényszerű elfogadásra talált, másrészt nyitott kérdés maradt.
A közjogi restauráció
Az
Entente által hallgatólagosan, és az ellenforradalmi erők által
kifejezetten és egységesen elismert Friedrich-kormány a teljes közjogi
restauráció álláspontján állt. Államfőnek a homo regiust ismerte el. Az
Entente francia, szerb és csehszlovák szárnya, valamint Német-Ausztria
az októbrista modellt kívánta, a románok egyfajta perszonáluniót a Román
Királyság és a Magyar Királyság között, az angolok, amerikaiak és
olaszok kivárásos álláspontra helyezkedtek. A megszálló román csapatok
főparancsnoksága, valamint az Entente katonai missziója közjogi
restaurációt minden erővel meg akarta akadályozni, a Friedrich-kormányt
arra kényszerítette, hogy a »Magyar Köztársaság« nevében hozzon
rendeleteket, különben nem ismerik el a magyar állam törvényes
képviselőjének. Ennek betetőzése volt az, hogy József Ágost főherceget a
királyhelyettesítő hivataláról lemondatták augusztus 23-án. Mindeközben
svájci száműzetésben élt a közügyek gyakorlásától visszavonult király,
akivel már ekkor kapcsolatot tartottak a teljes közjogi restaurációt
képviselő ellenforradalmi vezetők.
Mindeközben
– jórészt Entente fegyverzettel – Siófokra tette át székhelyét Horthy
Miklós fővezérsége alatt a Nemzeti Hadsereg, ahol egyesült a báró Lehár
vezette dunántúliakkal. Jórészt angol iniciatívára történt mindez. Az
angol birodalmi stratégia mint mindig, most is arra törekedett, hogy
Franciaország ne erősödjön meg túlságosan, mivel egy erős kontinentális –
akár francia, akár német, akár orosz – hatalom a Brit Birodalommal
szükségszerűen érdekellentétbe kerül. Horthy közvetített IV. Károlynak a
britek felé a háború alatt, nagy valószínűséggel a torpedó tervrajzának
(K.u.K. találmány) kicsempészésében is részt vett. Horthy brit
kapcsolatai ekkor már – tekintve tengerészeti múltját – évtizedekre
nyúltak vissza. Ez az angolbarátság később is megmaradt, s az egyébként
középszerű politikus külpolitikai orientációját végig meghatározta.
Személye tehát egyrészt a külpolitikai nyitás lehetőségeként, másrészt
katonai tekintélye folytán, harmadrészt azért került előtérbe, mert
konszenzust képzett az ellenforradalomban érdekelt csoportok között.
Kapcsolatainak köszönhető részben kormányzóvá választása 1920. március
1-én, részben az, hogy a törvényes király restaurációs kísérleteit
megakadályozta, először nyájasságot színlelve, majd végül fegyveresen
is. Ez utóbbi előtörténetéhez hozzátartozik az, hogy király által
Budapestre küldött Hegedűs Pál altábornagyot előbb Horthy, majd Bethlen
is fogadta, ám utóbbinál Thomas Hohler brit követ közölte, hogy az
Egyesült Királyság és a Brit Birodalom nem ismeri el IV. Károlyt
törvényes királynak. Azaz az igazi függetlenség nem a függetlenségi
szabadkirályválasztók, hanem a karlista-legitimisták oldalán volt! Ez a
megaláztatás csak a rákosista és kádársita szovjet tanácsadók előtti
lakájkodáshoz hasonlítható, vagy ahhoz, ahogy ma más, infernális erők
előtt hajlonganak politikai percemberkék Magyarország lepecsételt sírja
előtt. Az Entente előtti meghunyászkodásnak volt köszönhető 1921.
november 6-án a dethronizációs törvény. A dolog pikantériáját az adta,
hogy a szabadkirályválasztók az összállamgondolat
(Gesamtstaatsidee) alapján tekintették megszűntnek IV. Károly királyi
tisztjét és az Ausztriai-ház (Habsburg-Lotharingiai-ház) trónöröklési
jogát, holott a reálunión alapuló összállamgondolatot a
perszonálunionista legitimisták sem ismerték el soha. Ráadásul ez
alapján a Monarchia jogutód nélkül szűnt meg, így gyakorlatilag új
államalapítás történt meg Magyarország esetén is, mégha egy imaginárius
volt állam joggyakorlatára (a szentkorona-tanra) is alapozta saját
közjogi berendezkedését.
Hozzá
kell tenni, hogy itt tiszteletteljes kritikával kell illetni I./IV.
Károly császár és király politikáját, amely egyéni életszentségéből,
alanyi jó szándékából, és alaki jogilag törvényes apostoli királyi
mivoltából semmit sem érvénytelenít. Melyek lehetnek e konstruktív
kritika főbb pontjai? Legelőször pacifizmusa és demokratizmusa. Miközben
harcra buzdította katonáit, titokban az ellenséggel különbékéről
tárgyalt. Mikor ez kiderült, akkor visszakozott, és bátorság nélkül nem
állt át, vagy vallott volna nyílt színt, hanem a háború végéig
félvállról háborúzott. Sajnos a háború végének válságos napjaiban is a
még leverhető felforgató erőknek adta át a hatalmat. A homo regiusnak
megparancsolta, nevezze ki Károlyi Mihályt, holott az egész felforgató
klikk fölszámolható lett volna, a több éves ideológiai aknamunka
ellenére. A visszatérési kísérletek során is a legkisebb pressziótól
visszakozott, ezzel híveit demoralizálta. Fia, aki halála után mint
örökös király élt, szintén hasonló magatartást tanúsított. A háború
során országai ellenségeinek dolgozott, a hazai legitimista mozgalmat is
egy anglomán, liberálkonzervatív irányba vitte el. Ha egy olyan
„kamarilla” állt volna I./IV. Károly, majd pedig I./II. Ottó
rendelkezésére, mint I./V. Ferdinándnak, talán elkerülhető lett volna a
katasztrófa. Sajnos I./II. Ottó – egyéni jóhiszeműsége, életszentsége és
alaki jogi legitimitása ellenére – nemcsak eszmei téren, hanem közjogi
téren is egyfajta schizoid magatartást tanúsított, főleg a II.
világháború után. Lemondott az osztrák trónigényéről csak azért, hogy
Ausztriába léphessen, miközben elfogadta, hogy magánlevelezésében
»Őfelsége« megszólítással illessék. Sajnos elfelejtette, hogy az
infernális felforgató erők felé nyújtott baráti jobb, a
megfeleléskényszer sehová sem vezet: teljesen mindegy, hogy 1%-ban, vagy
100%-ban különbözik az ember tőlük, ugyanúgy a megsemmisítésünkre
törnek, ők nem alkusznak. Ráadásul még úgy mutogathatnak ők (például
Gerő András), mint egy kihalásra ítélt állatra a ketrecben: itt egy
fogatlan oroszlán, egy kedves, mosolygós öregúr, egy igazi européer, egy
igazi polgártárs. Nem elégszenek meg a trón és az oltár megdöntésével:
gúnyruhába öltöztetik, tövissel koronázzák, és úgy hódolnak előtte, mint
a Megfeszítendő előtt. Nem elég a gyilkosság a szabadkőműveseknek – ők
feketemise gyanánt szentségtörő hullagyalázást celebrálnak a királyság
és a dinasztia megmaradt romjain.
Az eszmei restauráció
A
»szegedi gondolat« is hamvába hullt. A 1921. évi húsvéti restaurációs
kísérlet után a mindenki által csak rókának becézett gróf Bethlen István
került a miniszterelnöki székbe, aki a konszolidáció néven sokak
szemében csak »kohnszolidációt« csinált. A különítményesek leszerelése
mellett az Ébredő Magyarok Egyesülete (ÉME) mint társadalmi
háttérszervezet elárvult, a zsidó nagytőkével kiegyezésre került sor,
szintúgy a szociáldemokratákkal és a kisgazdákkal. A keresztény párt
mint »konstruktív ellenzék« gyakorlatilag annyi szerepet töltött be,
mint a mai KDNP, a legitimista parlamenti ellenzék is vegetálásra
kényszerült úgy, hogy fokozatosan liberalizálódott ideológiai
szempontból, és egyre jobban angolbaráttá vált.
***
Összefoglalva
elmondhatjuk, hogy felemás szívvel ünnepelhetjük 1919. november 16-át.
Egyrészt a forradalmak minden »vívmányát« sikerült eltakarítani,
másrészt az ellenforradalmi restauráció csak félig sikerült. Mi mindig
mindent félig csinálunk. A területi restauráció kérdésében arányában kis mértékű revízió történt, miközben a trianoni békediktátum becikkelyezésre került. A közjogi restauráció
elakadt a törvényes király restaurációs kísérleteinek megakadályázoása
és a törvénytelen dethronizációs törvény becikkelyezése miatt, s Horthy
Miklós és Bethlen István szemében egy angol liberálkonzervatív
irányvonal került hatalomra. Az eszmei restauráció tekintetében az ellenforradalom elárulása történt, hisz az ellenforradalmat tevékenyen kivitelezők a hatalomból kiszoríttattak.
A probléma gyökerei nem csupán 1918/19-ig, nem is kétszáz évre, hanem Mohácsig nyúlnak vissza. A területi revízió
kérdése nem merült volna fel, ha nincs a török kori népirtás, melynek
következtében a magyarság elveszítette 70-80%-os arányát, s 1910-re is
csak 55% körülire tudta fölhozni magát. A közjogi restauráció
kérdése nem merül fel, ha az összállamgondolat és a függetlenség
híveinek alkotmányellenes közjogi szemlélete megannyi belháborúba nem
kényszeríti az országot, s nem osztja meg a magyarságot is. Az eszmei útkeresés
fel sem merül, ha az ország egységesen katolikus keresztény maradt
volna, s összhangban a magyar nemzeteszmével sikeresen tudott volna
ellenállni 1517, 1717 és 1917 baloldali befolyásainak.
Adja Isten, hogy e hármas restauráció által föltámadjon végre nemzetünk! Úgy legyen!
Montázs: Czopf Áron
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése