A papi cölibátus teológiája

Írta: Szász Péter Domonkos

A cölibátus a katolikus teológiában a férfiak részéről a mennyek országáért vállalt önkéntes nőtlenséget jelenti, amely életállapotot az Egyház e földi létviszonyok között fegyelmi kánokkal is szabályoz. A latin coelibatus szó ősi, indoeurópai gyökerű szó, amivel az antik római szertartásos papság egy részének időleges megtartóztatását is jelölték. Jelentése: „egyedülálló életállapot”, azaz magyarosan „nőtlenség”. A Római Szent Egyház mindig következetesen ragaszkodott hozzá egészen a II. Vatikáni Zsinatig, hogy gyakorló, nagyobb rendbeli klerikus csak az lehet, aki a házasélettől tartózkodik. Sokan ezt manicheus behatásból, vagy a hedonista későrómai pogányság életvitelére válaszként adott túlzó aszketizmusból akarják levezetni, illetőleg más, az invesztitúraharc korából származó szociológiai, gyakorlati szempontokra akarják visszavezetni ennek a fegyelmi rendelkezésnek eredetét. Az ilyen megközelítések szerint e fegyelmi döntés tisztán egyházi, így bármikor egy pápai tollvonással megváltoztatható. Mint látni fogjuk, az emberemlékezetet meghaladó gyakorlat az egyházi tudat konszenzusa szerint apostoli, sőt isteni jogon áll, így visszavonhatatlan. Eme Jézus Krisztusra, illetőleg az apostolokra visszavezethető fegyelmi kötelem mély tanbeli alapokon nyugszik. A kérdést nem érthetjük meg, ha tisztán diszciplináris kérdésként kezeljük. A doktrinális háttér megértéséhez szükséges a tiszta katolikus tan ismerete az isteni üdvrendről (oikonómia), részletesen az ember teremtéséről, fölemeléséről, bukásáról, és megváltásáról.

                Isten teljesen szabadon, szeretetből teremtette az egész kozmoszt – minden láthatót és láthatatlant. Isten így a végső eredete minden létezésnek, minden létesítésnek. Isten mint létteljesség egyben az egész teremtett világ végcélja is: minden az ő dicsőségére, dicsőítésére teremtetett, s a teremtmények is sajátos céljukat csak Őbenne érhetik el. Az értelemmel bíró teremtmények (angyalok, emberek) számára a boldogság állapota csak Őbenne, a Szentháromságos Létáramlatba való végső, és elveszíthetetlen bekapcsolódás, azaz az üdvállapotban állhat fönt árnyék, szeplő és ránc nélkül.

                Ezt a létállapotot azonban teremtett létmivoltuk szerint, saját természetük szerint elérni képtelenek. Csak ha Isten is megnyílik feléjük természetfeletti kegyelmével, akkor tudnak vele kapcsolatba, kommunikációba, kommunióba lépni. A természetes rendre csak Isten kegyelméből tud a természetfeletti rend ráépülni.

                Isten mikor az angyalokat, majdan az első emberpárt megteremtette, akkor nem a merő természetük állapotába hozta őket a létbe.  Rögtön felemelt állapotban, az eredeti megigazultság (iustitia originalis) állapotában teremtette meg őket. Ellátta őket mindazon teremtett kegyelmekkel, melyek szükségesek ahhoz, hogy elérjék értelmük és szabad akaratuk használatával a végső céljukat, s egyben a teremtetlen kegyelembe, azaz a szentháromságos létáramlatba teremtette őket – téridőben lévő állapotukban is a megszentelő malasztot bírták. Mind az angyalok összes alanya, mind az első emberpár próba elé volt állítva, s az angyalok egyharmada, valamint az emberi nem az ősszülőkben Istenre nemet mondott. Az elbukó angyalok sajátos természetük, azon belül is megismerési képességük folytán rögtön a kárhozat állapotába kerültek. Az emberi nem az ősszülőkben azonban nem jutott ebbe a végső állapotba, mivel testi-lelki összetettségük folytán a megismerésük és így a bűnük súlya kisebb fokú volt saját természetükhöz és a kapott kegyelmekhez képest is, mint a bukott angyaloké, másrészt Istennek az emberi nem biológiai szaporodás útján való kibontakoztatására vonatkozó terve szerint nem is engedte meg, hogy Ádám és Éva bukása akkora legyen, hogy ez végső kárhozati állapotba taszítsa őket. Isten megmutatta, hogy az ördögi igazságtalanságnál és irgalmatlanságánál az isteni igazságosság és irgalmasság nagyobb, s azt is bebizonyította számunkra bölcs pedagógiával, hogyha elszakadunk tőle, akkor utunk a biztos boldogtalanság és kárhozat. Ezért az ember teremtését, felemelését, és bukását részletesebben kell megvilágítani.

                Isten közvetlenül teremtette az első emberpárt teljes természetük szerint. Az ember természete szerint szellemi lélek és anyagi test összetettsége, méghozzá úgy, hogy az eszes és értelmes lélek valóságosan, önmagától fogva az egész testnek mint alomnak (materia), annak minden bennható tevékenységének (vegetáció, érzékelés) állagadó alakja (forma substantialis). Ezért csak erő szerinti (virtualiter) trichotómiáról („test” – vegetáció; „lélek” – érzékelés; „szellem” – értelem) beszélhetünk. Minden egyes ember az ősszülők leszármazottja testileg, mégha az emberiség egyedileg és specialiter sok formát ölt. Generikusan minden emberre igazak az általános emberi értékek, az eltérő vérmérsékleti, szellemi és fizikai képességek ellenére. A gyermek nemződésekor teremti külön, és oltja bele Isten a halhatatlan lelket annak testébe, s e nemződés során a szülőkkel azonos természetet vesz föl a gyermek, kinek a teste és lelke egymáshoz rendelt (diszponált). Ez az alapja többek között a lelki átöröklésnek, a karakterológiának, a kognitív, ismeretelméleti és kísérleti pszichológia által visszaigazolt katolikus teológiai és bölcseleti antropológia igazságának. A kartéziánus dualizmus és materiálmonizmus téves emberképeivel szemben a hülémorphizmust igazolják vissza a kísérleti embertudományok (orvoslás, pszichológia, kognitív tudomány stb.) is. Ezért sem lehetséges a lélekvándorlás bölcseleti alapon, sőt valahol szükségeltetik a feltámadás is, mivel az emberi lélek (szemben az angyalokéval) önmagában nem-teljes állag (substantia incompleta), a személyre, mint állagra vonatkozólag. Képes önmagában létezni a növények (vegetatívok) életelvével és az állatok (érzékelők) testhez kötött párájával szemben, de az emberi személy teljességéhez és épségéhez a teste is hozzá tartozik. Az ember istenképisége a szellemiségben (értelem és akarat) van. Az ember lelki természetében gyökerezik Isten-képmássága, mely rendeltetése és nemes hivatása természete szerint szubsztanciális egységet alkotni a testével, s a testben és a testen keresztül uralmat gyakorolni az anyag felett, így átlelkesíteni a világot. Az istenképmás mikrokozmosz a képmás képmásává formálja át az anyagi kozmoszt.

                Azonban az ember végső célja nem önmagában, vagy a makrokozmoszban van, hanem abban, hogy rajta keresztül az egész világ egy nagyobb, azaz természetfeletti szintézisbe lépjen az istenivel. Ez csakis Isten kegyelme által lehetséges. Ezért Isten túláradó jóságában az eredeti megigazultság (istutia originalis) állapotában teremtette az embert. Ez az eredeti megigazultság a természetfeletti adományaiban (dona supranaturalia), azaz az eredeti szentségben és a természeten kívüli adományaiban (dona praeternaturalia), azaz az eredeti épségben állt. Az előbbiek által lehetséges elérni a természetfeletti célt, míg az utóbbiak által könnyen lehetséges elérni azt. Miért volt és miben ez a megigazultság „eredeti”? Egyrészt azért, mert az ősszülőknek adatott, másrészt azért, mert „első” megigazultság volt (a második Ádámmal eljövendő előtti), végül azért, mert az ember testi létmivoltából következőleg ez a létállapot az ember természetes nemzésével „eredt” volna át minden emberre.

                A természetfeletti adományok tkp. azok voltak, mint amit Krisztus Jézusban visszanyerünk: a Szentlélek bennünk lakása (mint teremtetlen kegyelem), valamint a természetfeletti hit, remény és szeretet teremtett kegyelme. A természeten kívüli adományt (a tágabb értelemben vett eredeti épséget) öt részre osztja a hagyományos katolikus tanítás:

                rendetlen kívánságtól való mentesség (szoros értelemben vett eredeti épség);

                haláltól való mentesség;

                szenvedéstől való mentesség;

                kiváló ismeret;

                a külső természet fölötti uralom.

Ez az állapot – amint említettük – a természetes nemzéssel eredt volna át az ősszülőktől minden emberre. Azonban az ősszülők nem állták ki a próbát. Miben állt a próba lényege? Amit ingyenes és kiérdemelhetetlen ajándékként megelőlegez Isten az embernek (a természetfeletti életet, végső soron az örök üdvösséget), arról akarja, hogy ezt az értelmes és szabad akaratú teremtmény maga ki is érdemelje, azaz viszontszeresse őt.

Az ősszülőket a kísértés kívülről érte, s mivel ez az eredeti ártatlanságuk nem „gyámoltalanságban” (a bizantin keleti szakadárok vakmerő állításával szemben), hanem kiváló természeten kívüli adományok birtokában történt, igen súlyos bűn volt, mégha a sátán külső kísértésére is indult el averziójuk. Önzésbe esvén önmagukat tették meg végső célnak, az önistenítésbe estek, mikor is maguk akarták meghatározni, mi a jó s a rossz, azaz létmivolta szerint Istentől és így Lét valóságától függetleníteni akarták a legfőbb Jót és így az erkölcsi mércét. Szimbolikusan meséli el ezt a valós történeti eseményt a Szentírás. A Fától, azaz Istentől, mely mindennek tengelye, a gyümölcsöt, az istengyermekségben lévő embert leszakítják, amely így elrohad. Megfosztottság történt, ruhátlanodás – a természetfeletti és a természeten kívüli állapotot elveszítették, sőt a „tiszta” természetük is megsérült, bár nem olyan mértékben mint a jámbor füleket sértő létpesszimista protestánsok állítják.

Ez a bűn az ősszülők személyes bűne, de analóg értelemben az egész emberi nem bűne. Személyes értelem esetén beszélünk „ősbűn”-ről, analóg (természet szerinti) értelem szerint „áteredő bűnről”. Szoros értelemben vett hittitok, méghozzá természetfeletti hittitok. Azonban a teológia bizonyos szempontból érthetővé teszi ezt, illetőleg bizonyítja azt, hogy az értelemmel, és Isten igazságosságával mindez nem ellentétes.

Az összes ember nemcsak a következményeket, hanem a bűnállapotot is örökli. Miben áll ez?

1.        Az ősszülők elvesztették az eredeti szentséget, és magukra vonták Isten haragját.

2.        A halál és szenvedés törvénye alá kerültek.

3.        Az ember a sátán rabságába került. => természetfölötti uralom elvesztése

a.       nő => fájdalmas szülés és epekedés

b.       férfi => verejtékes munka és uralomvágy

4.        Test és lélek szerint rosszabbakká váltak.

a.       akaratuk rosszra hajló lett => rendetlen kívánságtól való mentesség elvesztése

b.       értelmük elhomályosult => kiváló ismeret elvesztése

5.        Bűnük bűn- és büntetéstartalma átszállt az egész emberi nemre.

Ez az eredeti és egyben áteredő bűn (peccatum originans et simul originatum) átszármazás és nem utánzás útján (propagatione et non imitatione) áll fenn.

Az ősbűn mivolta az ősszülők halálos és személyes bűnös tette (peccatum actuale, mortale et personale) volt. Tartalmi mozzanata (quasi-materia) tekintve az Istentől mint végső céltól való elfordulás volt mindez, alaki mozzanata (forma) a szándékosságban állt.

Tartalmát tekintve tágabb értelemben az eredeti megigazultság és az ép természet hiányában, szűkebb értelemben az eredeti megszenteltség hiányában áll fenn ez a bűnállapot.

Ez a bűn az emberiség egészére nézve analógia és nem azonosság (univocitas) értelmében bűn: Isten rendelkezése folytán Ádám az egész emberiség feje volt nemcsak a természeti, hanem a természetfeletti és természeten kívüli javak átszármaztatása tekintetében is. „Ádámban a személy rontotta a természetet; ivadékaiban a természet rontja a személyt.” (Aquinói Szent Tamás) Egész természetünk, hajlamaink fókuszálási problémával, nem protestáns értelemben vett vaksággal bírnak, s erőfeszítésbe kerül természetünk szerint a jót tenni és az igazat felismerni, habár nem lehetetlen.

„A bűn mellyel Ádámban vétkeztünk, bennem természeti, Ádámban személyes. Mert itt vétkeztem benne, nem aki vagyok, hanem ami vagyok; én az ember, nem én: Odo; a természet nem a személy. De mert a természet csak a személyben áll fönn, a természet bűne a személyé, de nem személyes. Személyes az a bűn, melyet elkövetek én, aki vagyok, nem ami vagyok, mellyel vétkezem én: Odo, nem az „ember”, a személy, nem a természet. De mert a személy nincs természet nélkül, a személy bűne a természeté is, de nem természeti.” (Cambrai-i Odo OSB apát, †1113)

Ennek következtében Isten az eredeti bűnt másképp is tudja be, mint a személyeseket: másképp bünteti: és másképp szabadít meg tőle. Az eredeti bűn egyformán súlyos mindenkiben. Miért nem egyforma a rendetlen kívánság mindenkiben? „Mikor föloldódott az eredeti igazság köteléke, mely mindenkiben egyforma, elszabadult az addig lekötött természet, mely már nem egyforma mindenkiben, hanem a test belső alkata szerint különböző.” (A. Szent Tamás)

Isten Jézus Krisztusban állította helyre az ember létállapotát. Ez a status naturae reparatae. A megszentelő kegyelmet, azaz a természetfeletti adományokat megkapjuk, de a természeten kívüli adományokat nem kapjuk vissza. A természet sebei gyógyulnak, de teljesen sohasem hegednek be a földi létben. A keresztény ember számára is erkölcsi küzdelem a földi élet mindhalálig. E helyreállítás által lehetséges, hogy újra elérhesse az ember a végső célját, Isten színről színre látását: a megdicsőült természet állapotát (status naturae glorificae), amelyet a Boldogságos Szűz Mária mint a legtökéletesebb teremtmény Isten irgalmából és külön kegyelméből már most élvez. (Őt máshogy is váltotta meg Jézus Krisztus.)

A második megigazultság a keresztáldozat által történt, amivel Jézus Krisztus az áteredő bűnért és minden személyes bűnért elégtételt tett, sőt érdemei által végtelenül felül is múlta azokat. Őáltala utunk nyílik az Atyához a Szentlélekben. Más módon történik ezen megigazultság elnyerése is mint az első. Isten nem a természetes, hanem a természetfölötti nemzés útját választotta erre. Az embereknek hasonlóan (analogice) kell újjászületniük egész valójukban, mint ahogy Jézus Krisztus fogant és született Szűz Édesanyjától.

                Jézus Krisztus Édesanyja természeten kívüli adomány által, de természetes módon fogant. Joakhim és Anna egyesülésében a fogantatása pillanatában Isten a természet rendjét felfüggesztvén nem engedte meg, hogy az áteredő bűn és annak következménye átszármazzon a Boldogságos Szűz Máriára, hanem Jézus Krisztus érdemére tekintettel úgy határozott, hogy eleve megkíméli ettől a szennytől.

                Mivel a természetes nemzés az ősszülőkben az egész emberi nemre és nem minden egyes emberi utódjukra lett rábízva, így e parancs teljesítve van, ha az emberek egy része végrehajtja ezt, és megházasodik. E – bár sérült – természeti jóról magasabb cél érdekében, méghozzá természetfeletti célból lemondani nem természetellenes, sőt nagyobb jó mint a házasság, nemcsak a bukott (lásd a „pogány” Hénok, vagy a zsidó Illés és más próféták esetét), hanem a helyreállított természet esetén is. Három okból. Egyrészt az áteredő bűn következtében a természetes nemzés még – akár a bukott természetben állapotában való, akár a helyreállított szentségi – házasság keretében is rendezetlen kívánsággal terhelt, amennyiben ez a vágy nem célirányosan, hanem akaratlanul tör fel a házastársak esetén is, és nem mentes még a lehető legteljesebb testi-lelki önátadás sem ettől. Ezért fogannak még a szentségi házasságban is a bukott természet állapotában az emberek.

Szűz Mária (mint utaltunk rá) teljesen ép természetben teremtetett, s foganása pillanatában a megszentelő malaszt legmagasabb fokába állítatott, amibe csak teremtmény állíttathat. Ezeken felül különböző természeten kívüli adományokat is kapott, köztük a rendezetlen vágytól való mentességet is, és tulajdonképpen csak a szenvedéstől és a haláltól való mentesség természeten kívüli adományát nem kapta meg.

E Szűz méhéből vette föl az örök Ige az emberi természetet természetfeletti nemződés által. Benne lakozik a teljesség, hiány nélkül. Ha az emberi természet integritásának feltétele lenne a házasság és a házasélet, Jézus Krisztus is megházasodott volna. Ennek ellenére cölebszként, élte virágjában ment át Húsvétján, az öregség nélkül.

                Ő lett az Új Ádám, az emberiség „új”, sőt igazi („ősképi”) feje, hisz az egész teremtés a Megtestesülésre irányult. Benne kell újjászületnie, „újjáteremtődnie” mindennek. Neki mindenki „fia és lánya”, isteni természetbe születik az ember az Ige és a Lélek, Jézus Krisztus és az Anyaszentegyház nászában, elsődlegesen a keresztség és az Eucharisztia által. Ennek eszköz-oka az analóg értelemben vett „szentté tevő” (sacerdos) „hídverőknek” (pontifex) a küzdő nép keresztségi és bérmálási karakterén felül megpecsételt szent rendje, négy nagyobb renddel (alszerpap, szerpap, áldozár, püspök), melyek közül három (szerpap, áldozár, püspök) biztosan Jézus Krisztus rendelte szentségi jellegű fokozat. Ők „in persona Christi” cselekednek, mintegy „alter Christus”-ként. Bennük analóg módon, a felkent kezeik által pedig valóságosan újra testet ölt az Ige, hogy az Anyaszentegyház Lelke által átitatott anyagi kozmosszal az oltárnál szent nászra lépve az örökkévalóságra szülessenek a krisztusiak. E természetfeletti atyaságban részesedve föláldozza magát mintegy „magtalanná” téve önmagát a katolikus klerikus. Miért áldozat a nőtlenség? Mélyebb értelemben azért, mert minden ember megölése egy világ elveszítése – azok elveszítése is, akiket ő nemzett volna, és azok útódaié – ábeli és ábrahámi áldozat. Ezekről mond le a klerikus, hogy mindannyiunkat ne e halállal megjelölt, hanem az örökkévaló életre szüljön. A természetes „biosz” felett álló természetfeletti „zoé” jelei ők.

                Ezért van az, hogyha nős embereket is szenteltek klerikussá (lettek a nagyobb rendek tagjai), azok többé nem éltek házaséletet feleségükkel. Gondoljunk a „presbiter” megnevezés egyik (vén) értelmére! Ezért volt régen a 30 sőt 35 éves kánoni kor nős emberek esetén, s ezért kellett a feleség beleegyezése. Ez őrződött meg a sajnálatos liberalizáció ellenére is, mikor a latin részegyházban is nős embereket (e megszorítások nélkül) „állandó” diakónussá szentelnek. Persze ezért nem kell (sajnos) elhagyniuk mindent. Ez vonatkozna elvileg a keleti katolikusokra is. Az ő gyakorlatuk nem jézusi és nem is apostoli, hanem az V. századtól fokozatosan beálló torzulás eredménye. Kánoni fegyelemmel Szent VII. Gergely pápa csak az ősi, isteni és apostoli jogú, így megváltoztathatatlan fegyelmet állította helyre. Még a híres-hírhedt trulloszi zsinat is kimondta, hogy a nős szerpap és áldozár nem végezhet szentségi cselekményt (elsődlegesen keresztáldozati jelenvalósítást), kivéve, ha levitikus módon az áldozatbemutatás napján, előnapján és utónapján nem él házaséletet. (N.B. Trullosz, állításával ellentétben, nem az „ősi fegyelmet” állította helyre, hiszen az „egyetemlegesnek nyilvánított” karthágói kánonok hamisításától sem riadt vissza, nem beszélve a Keleten tekintélynek örvendő ún. „apostoli kánonok” kifordított értelmezésétől sem.)

Azonban ezt sem tartják be. Ez hozzájárult a napi áldozatbemutatás kiveszéséhez a keleti keresztény áldozópapságnál, s ahhoz, hogy a püspököt tekintették a papság „teljes” fokozatának az áldozatbemutatási kötelezettség tekintetében is. Ez járult továbbá hozzá az ún. concelebráció szokásának általánossá válásához Keleten, elsődlegesen nem szakramentális, hanem ceremoniális értelemben. Amely latin klerikus felszentelése után megházasodik törvényesen, azaz nem „kiugrással”, hanem a klerikusi állapotból való elbocsátás és a cölibátus kötelezettség alóli felmentése után, a kánoni kötelem révén, rendes körülmények között, érvényesen nem gyóntathat és nem is mutathatja be a szentmiseáldozatot. Ez is az önmegtartóztatási kötelemre megy vissza. Ha a kodifikáció nélküli keleti korpuszt következetesen alkalmaznák, akkor a keletiek „helybenhagyott” házaséleti volta „ősi szokásaiknak megfelelően” csak akkor nem volna bűnös a papra és feleségére, ha a kánoni megtartóztatást (min. 3 nap) betartanák. Mivel erről a többségüknek fogalma sincs, így szubjektíve nem tudható be bűnnek számukra.

                Mondhatja bárki erre, hogy ez azért sem lehet dogmatikus, mert nem érinti így sem a szentségi karaktert (a kiugrott pap is pap marad, és vészhelyzetben – pl. fogolytáborban, ha nincs más felszentelt pap és engedélyezik a misézést – még misét is mutathat be „sub conditione”), sőt a törvényes házasságban élő, akár az áldozatbemutatás előtti éjszakán házaséletet élő pap áldozatbemutatása is érvényes. Valóban, az „ex opere operato” hatások létrejönnek bizonyosan, azonban az „ex opere operantis” hatások illetve egy részük valószínűleg nem, mivel a pap a kánoni megtartóztatás hiánya miatt, ha nem is halálos bűnben, de a papi önmegtartóztatás eszménytől eltávolodva él papi hatalmával.

                A szentmise elsődlegesen a keresztáldozatnak egy adott térbe és időbe való hozatala, illetőleg egy adott térnek s időnek a keresztáldozathoz való vitele. Ennek lényeges eleme a felszentelt pap; annak bennfoglalt szándéka („Azt akarom tenni, amit az Anyaszentegyház akar tenni.”); a megfelelő anyag (búzakenyér és szőlőbor); és a megfelelő alak („Ez az én testem”; „Ez az én véremnek kelyhe”). Ezért a minél gyakoribb szentmise-bemutatás minél több kegyelmed esd le, minél több valóságot (embert és Istennel összhangban lévő szándékot) egyesít a keresztáldozattal. A papi cölibátus lényeges eleme a naponkénti személyes misemondás. A koncelebráció sajátosan csak a pap- és püspökszentelési misében, illetőleg a krizmaszentelési misében fejezi ki a szentségi rend egységét és egyetemességét. Ekkor is inkább ceremoniális, mintsem szakramentális koncelebrációról van szó a hagyományos szemlélet szerint. A szakramentális koncelebrációhoz biztosítani kéne minden koncelebrálónak külön ostyát és kelyhet, ahogy az I. évezred második felében szokásban volt Rómában. A koncelebráció ráadásul csak püspöki szertartásokon jelent meg, kifejezve a püspökkel, mint az egyházi rend szakramentális teljességével való hierarchikus egységet.

                Az ünnepek egymást „takarják” sokszor. Ezért is fontos (főleg szerzetesi közösségben, illetőleg papi káptalanban), hogy minden pap mutasson be külön szentmisét. Mivel a régi kánonok szerint egy oltáron (kivételes esetektől és ünnepektől eltekintve) naponta egyszer lehetett bemutatni áldozatot, és egy pap csak egyszer mutathatott be egy nap – bizonyos ünnepek (karácsony, húsvét, vigilia-misék, halottak napja) kivételével – áldozatot, ezért volt szükség több mellékoltárra: egyrészt a magánmisék miatt, másrészt az ünnepek már említett „fedése”, és végül a sok votívmise miatt.

                A nyugati eucharisztikus lelkiség különböző megnyilvánulásai (magánmise, úrfelmutatás, szentségi körmenet, szentségi áldás, szentóra, szentségimádás, szentséglátogatás, az Eucharisztia térdelve és nyelvre fogadása egy szín alatt a hívek részéről) nem torzulások voltak, hanem organikus kifejlődése, mélyebb megvilágítása eme emberileg kimeríthetetlen, természetfeletti hittitoknak és hitigazságnak.

                A papságnak és szentmiseáldozatnak „nyugati” szemlélete, amint láttuk, organikusan fejlődött ki Jézus Krisztus szándékának megfelelően az apostoli kortól. A legtisztábban kidomborítja a papság és a szentmiseáldozat krisztusi valóságát, és bizonyítja, hogy hová vezet, ha elszakadunk az isteni jogon rendelt főapostoli széktől.

Felhasznált irodalom:

                        

Jáki Szaniszló: A papi cölibátus teológiája.

Fordította: Kovács Ervin. Ecclesia, Bp., 2010.²

Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere.

                Szent István Társulat, Bp., 1937.²

Uwe Michael Lang: Az Úr felé fordulva. A liturgikus ima-irány.

Fordította: Vajda Julianna. Ecclesia, Bp., 2006.

Athanasius Schneider: Dominus est. Egy közép-ázsiai püspök gondolatai a szentáldozásról.

Fordította: Kovács Ervin Gellért OPraem. Szent István Társulat, Bp., 2010.

Alácsi Ervin János FSSP: A kézre áldozás és a két szín alatti áldozás problematikája.

In: Miles Christi. VIII. évfolyam 1. szám. (2006. ősz/tél.) 3–23. oldal.

Rev. Kovács Ervin: Koncelebráció: az egység jele vagy a kényszerítés eszköze?

                In: Miles Christi. IX. évfolyam 1. szám. (2007. nyár/ősz) 38–55. oldal.