Horthy Miklós kormányzó sikertelen „kiugrási” kísérlete

Horthy Miklós kormányzó sikertelen „kiugrási” kísérlete – a második csorba a Horthy-kultuszon

2010.10.15

Nem kisebbítve a Horthy Miklós nevéhez kötődő rendteremtés, országmentés és országépítés jelentőségét, be kell látnunk, hogy a kormányzó úr életében két nagy hibát követett el, melyek összeegyeztethetetlenek hivatásával, s szembehelyezkednek az isteni törvényekkel. IV. Károly király 1921-es elűzése és a hatalomhoz való görcsös ragaszkodás volt az, ami Horthy hosszú hatalomgyakorlásának legitimitását alapjaiban kérdőjelezi meg, s semmiképpen sem értékelhető pozitívan. (Ezt a kérdést szokásunkhoz híven a közeljövőben esedékes évfordulón bővebben is tárgyaljuk.) A második – melyről jelen írásunkban értekezünk – az úgynevezett „kiugrási kísérlet”, ami lényegében a szégyenteljes román példát követte, és a nem járt volna egyéb előnnyel sem, mint keleti szomszédunknál.

1944-ben, második világháború a végéhez közeledett, a nyugati szövetségesek és a Szovjetunió csapatai egyaránt sikereket értek el az egyre gyengülő náci Németország és fogyatkozó szövetségeseivel szemben. A kimenetel előrelátható, kérdéses csak az volt, hogy a tengelyhatalmak meddig állnak ellen az angolszász és a bolsevik „felszabadítók” előrenyomulásának. 1944 nyarán a szovjet csapatok elérték Románia határát, ami augusztusra arra késztette Mihály királyt, hogy – rangjához mérten méltatlanul cselekedvén – felbontsa a szövetséget Németországgal, s az ellenség oldalán lépjen be a háború további menetébe. Magyarország keleti határa így védtelenné – sőt azonnal ellenségtől fenyegetetté – vált. Ez a helyzet végleg válaszút elé állította a magyar hadvezetést, hogy a továbbiakban miként járjon el az ország sikeres védelmének érdekében. A további eseménytörténet közismert, a következőkben a „kiugrási” kísérletet megkíséreljük egy más aspektusból szemlélni.

1944. október 15-én elkezdődött, de még aznap meg is bukott az augusztus óta folyamatosan készülődő kiugrás az öldöklő világháború poklából. Engedjük most kicsit szabadjára képzeletünket, és tegyük fel – az egyébként történetietlen, de roppant izgalmas – kérdésünket: „mi lett volna, ha a kiugrás sikerrel jár?”! A kérdést megválaszolni ismereteink jegyében egyszerű: szinte hajszálpontosan ugyanaz, ami a sikertelen kiugrási kísérlet után történt. A meggyengült német erőket és azokat a magyar csapatokat, amelyek nem álltak volna át a bolsevik oldalra – mert ugye a „kiugrásnak” ez feltétele volt, akárcsak a románok esetében – talán pár héttel korábban szorítják ki Magyarországról, s talán kevesebb rombolást hajtottak volna végre Sztálin hordái, de milyen áron? Asszonyainkkal és leányainkkal éppúgy bántak volna, a magyar népet minden földi javától megfosztották volna, a vezető elit rövid úton emigrációba vagy Szibériába kényszerült volna, és mindez oly módon, hogy elsőként becsületünk veszett volna el! Nézzünk most a szívünkbe és értékeljük át a kormányzó úr kétségbeesésében meggondolatlan cselekedeteit! Lássuk be, hogy itt már késő volt bánkódni, s kiugrásról elmélkedni, amikor a barátot és ellenséget egyformán kihasználó és elpusztító vörös fenevad már határainkon tombolt. A vereség szinte biztos és elkerülhetetlen volt, a döntés itt valójában nem reálpolitikai, hanem becsületbeli kérdés. Horthy keresztje az lett volna, hogy – egykori tengernagyként – büszkén maradjon utolsóként süllyedő hajóján, s lelkesítse a harcokban megfáradt népét, de ő ezt nem vállalta. Nincs jogunk azonban az idős kormányzó úr feje fölött pálcát törni, hiszen vállára oly nagy teher nehezedett, amit csak kevés roppant karizmatikus személyiség képes elviselni. Horthy a kétségei között helyesen próbált meg eljárni, de sajnálatos módon nem tudta saját és országa sorsát Isten oltalmába ajánlani, és felkészülni a biztos halált hozó háborúra, így 1944. október 15-e Horthynak szinte denethori bukást hozott, s országát Mordor seregeihez hasonlóan öntötték el e Vörös Hadsereg csapatai. Egy maroknyi bátor férfiú még megpróbálta feltartóztatni az áradatot, akik felvették Horthy letett keresztjét, de vállalkozásuk bukása után – előrelátható módon – a „keresztre feszítés” lett osztályrészük. Emlékezzünk ma szerencsétlen sorsú kormányzónkra, s e hős bűnösökre, akik nem hagyták, hogy Mária Országának becsülete e sötét időkben csorbát szenvedjen.

Der schwarze Ritter