Szentünk azoknak a sorába tartozik, akik nem hazánk
földjén látták meg a napvilágot, de életük, működésük és haláluk ide kapcsolja
őket. Velence volt a szülőföldje, az a lagúnák szabdalta szigetföld, amelynek
első lakói a helyi hagyomány szerint Attila hunjai elől menekültek ide a
szárazföld városaiból és falvaiból. Öt éves volt, amikor szülei – apját Sagredo
Gellértnek hívták – áteveztek vele a Szent Márk Székesegyházzal átellenben lévő
San Giorgio-szigetre. Úgy látszott ugyanis, hogy György nevű kisfiuk (Szent
György napján született, ezért kapta a keresztségben ezt a nevet) nem marad
életben. Fogadalmat tettek, hogy ha a gyermek a sziget bencés szerzeteseinek
imájára meggyógyul, Istennek szentelik az életét, és mindjárt a monostorban
hagyják. A gyermek fölgyógyult, ott maradt, és fokozatosan bevezették őt a kor
szellemi és a Szent Benedek rend lelki életébe, fegyelmébe. 15 éves lehetett,
amikor édesapja Jézus iránti szeretetből szentföldi zarándoklatra indult.
Társaival együtt elérte Palesztina partjait, ahol rabló arabok támadták meg
őket. Csatára került a sor, s bár a támadókat megfutamították, édesapja holtan
maradt a csatatéren. Így teljesült az a vágya, miszerint abban a földben
szeretne pihenni, amelyet a Megváltó vére öntözött. Az ő emlékére vette föl az
ifjú György a Gellért nevet. Nem sokkal később az édesanyját is elvesztette, a
San Giorgio monostor sírboltjába temették el.
Szerzetestársai már valami kisebb tisztségre választották meg a mintegy 25
éves ifjút, kit ekkortájban szenteltek pappá; apátja, Vilmos, a monostor
iskolájának tanítójává szemelvén őt ki, a hét szabad művészet elvégzésére Bolognába küldte.
Onnan 5 év múlva hazatérvén, Vilmos apát halála után rendtársai apáttá
választották. Csak vonakodva fogadta el a kitüntetést, s nemsokára le is
mondott róla, hogy régi vágya szerint a Szentföldön telepedjék le, hogy
később elfoglalhassa a kolostori iskola egyik tanári posztját. Talán édesapja
emléke vagy a hithirdetés vágya késztette arra, hogy 3 év múltán lemondjon
apáti tisztéről és a Szentföldre induljon. 1015. február vége felé szállt
hajóra két társával, hogy Zárába jusson, s onnan továbbhajózzék Palesztina felé,
de a kitört tengeri vihar miatt Isztria partjai felé sodródtak. Ott a Parenzo
melletti Szent András-sziget kikötőjében vetettek horgonyt, és a sziget bencés
monostorában találtak menedéket. A több hétre elhúzódott kényszerpihenő közben
Gellértnek nem egyszer nyílt alkalma, hogy megbeszélje útitervét az ugyancsak
ott időző Razina, más nevén Gaudentius pannonhalmi apáttal, aki szerette volna
őt megnyerni magyarországi kolostoralapítási és térítői tervének. Végül
sikerrel jártak. Átkelvén a part menti hegyláncokon, majd a Dráván, 1015. május
3-án érkeznek Pécsre, Mór püspökhöz. Vele és Asztrik pécsváradi apáttal onnan
Székesfehérvárra, István királyhoz mennek. Nagyboldogasszony napján járul
Gellért a király elé, és találkozásuk hatására István meghívja őt Imre fiának
nevelőjéül. Nyolc éves volt ekkor Imre, és szentünk 7 évig nevelte az esztergomi
királyi palotában. Tanítványának életszentsége tanúsítja, hogy nevelő, oktató
munkája nem veszett kárba!
Cikkünk olvasható [Itt] Szent Imre hercegről a keresztény férfiasság egyik
példaképéről, amely reflektál Szent Gellért sikeres munkájára is.
Ezután következtek a bakonybéli remeteség évei. A
monostor melletti erdei kunyhóban tudott leginkább elmélkedni és dolgozni.
Ekkor írta szentírásmagyarázó munkáit, többek között a Zsidókhoz írt levélhez
és Szent János apostol I. leveléhez. Kb. 1028-ig örülhetett a monostor
csendjének és erdei magányának. Ajtony vezér legyőzése után Szent István
hívatta, hogy rábízza a Maros menti egyházmegye megszervezését.
Gellért az egyházszervezést azzal kezdte, hogy
fölosztotta az egyházmegye területét 7 főesperességre, s ezek élére a magával
hozott papok közül azokat állította, akik tudtak magyarul. Majd a papi
utánpótlás biztosítására káptalani iskolát szervezett, végül templomokat
építtetett, köztük a székesegyházat és a bencés monostor Boldogságos Szűz
oltalmába ajánlott templomát. Tevékenységét a szent életű király bőkezűen
támogatta. E tekintetben, de más, sorsdöntőbb szempontból is, végzetes
fordulatot jelentett a király halála 1038-ban. Az új királyt, Pétert – mivel
szinte kizárólagosan idegenekre támaszkodott uralkodása során, elűzték, de utóda,
Aba Sámuel szintén nem volt sikeres uralkodó, sőt. Zsarnoksága és a pogányság pártolása
miatt 1043-ban a koronát és a húsvét megünneplését is megtagadta tőle Gellért.
A fölfordulásnak ezen évei készítik elő vértanúságát is. Ha arra gondolunk,
hogy a csanádi püspök e vérzivataros években hittudományos munkákat írt,
rádöbbenhetünk, hogy semmiképpen sem kereste a vértanúságot, hanem inkább csak
elfogadta azt.
1046 szeptemberében a lengyelországi
száműzetésből hazatérő Vazul fiak, Endre és Levente fogadására igyekezett
püspöktársaival, Böddel és Benetával együtt. Mivel a hercegek még nem érkeztek
meg Székesfehérvárra, továbbutazik Diósdig. Az éjjelt itt töltvén, reggel a
Szent Szabina-templomban mondott miséje közben látomása volt közelgő
vértanúságukról. Az úgynevezett pesti révhez közeledve Vatha pogány lázadói
kőzáporral törtek rájuk. Kiráncigálták Gellértet a szekeréből, hozzákötötték
egy kordéhoz, és a később róla elnevezett Kelenhegy szikláiról a mélybe
taszították. Holttestét ideiglenesen a pesti Boldogasszony-templomban (a mai Belvárosi
Főplébániatemplomban) temették el, később átszállították
Csanádra. Szentté avatása Szent László királysága idején történt 1083. július
26-án.
Művei Bolognában, Prágában és Győrött, valamint Szegeden
lelhetőek fel, életének fő művét (Deliberatio Gerardi Morosanae Ecclesiae
Episcopi supra hymnum trium puerorum ad Isingrimum liberalem) először 1790-ben
gróf Batthyány Ignác erdélyi püspök adta ki; ez a hazai tudományos irodalom
legrégibb emléke.
Szent Gellért a Szeged–Csanádi
Egyházmegye védőszentje. 2002 márciusában helyezték el a
budapesti Belvárosi Plébániatemplom egyik kegyoltárán, a Szent
Gellért püspök vértanú Muránóban őrzött ereklyéjének egy részét.
Végül álljon itt egy kis részlet Szent Gellért
művéből, melyben a tüzes kemencében éneklő három ifjú himnuszát magyarázza. Az
itt következő sorokban Gellért azokról beszél, akik hódoltak a bálvány előtt
(Hajdu Tibor fordításában):
,,Hogyan is beszélhetnénk a király
tetszése ellenére? Megharagszik, indulatba jön, s mi mégis beszéljünk? Inkább
színlelik a jókedvet, s vele együtt akár kacagnak, mintsem hogy ki mernék
mondani Isten hathatós igéjét. Ezt pedig azért teszik, hogy se rokonaik el ne
veszítsék a nekik adott hivatalokat, se őtőlük el ne vegyék a polyvát. Mikor
pedig valaki emberi tekintetek, avagy földi dolgokhoz való ragaszkodás miatt
fél a halandó embertől, és ilynemű dolgok miatt kíván tetszeni annak, aki ma
van, másnap reggel pedig már nyoma sincs a földön, akkor, úgy látszik, semmiben
sem különbözik azoktól, akik a babiloni király bálványszobrát imádták.''
Istenünk, ki Szent Gellért püspöknek vértanúságáért
megadtad a halhatatlanság koronáját, engedd jóságosan, hogy akinek emlékezetét
áhítattal üljük itt a földön, annak szüntelen pártfogása védelmezzen minket a
mennyben!
Amen
Felhasznált irodalom:
Benedict
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése