„Midőn kikötött velem a hajó, sírom küszöbére léptem” – mondta Károly király Zita királynénak, hőn szeretett hitvesének, 1921. november 19-én, amikor megérkeztek Madeira szigetére. A szentéletű király valószínűleg érezte, hogy számára innen már nincs visszaút. Ekkor Károly király még csak a királynéval érkezett a szigetre, az „óceán virágára” – ahogy a helyiek nevezték –, ahová csak a következő hónapokban követték őket gyermekeik. A királyi család roppant szegényes körülmények között élt, mivel az Antant hatalmak rátették a kezüket a Habsburg család vagyonára, és – miképpen a katonák Krisztus Urunk ruháin a kereszt tövében – visszataszító osztozkodásba kezdtek. Mit sem törődtek a családdal. Miért is törődtek volna? Pusztulásukat kívánták! El akarták veszejteni Isten kiválasztottait, a királyt és családját, hogy soha többé helyre ne állhasson a rend. A megígért segélyt sem folyósították, így Károly királynak fel kellett adnia szállodai lakását, és egy portugál nemes által felajánlott hegyi házba költözött. Az nemes úr úgy gondolta, hogy háza ideális nyári szállás lesz a királynak, de a család anyagi körülményei megkövetelték, hogy már februárban elhagyják a napfényes tengerpartot, s így Őfelsége egy ködös, nyirkos, párás, hideg hegyi faluba került. Március elsején váratlan üzenet érkezett Károly királyhoz, egy öreg kapucinus szerzetes halálos ágyától üzent Őfelségének, hogy ha Isten színe elé járulhat, esedezni fog a Királyok Királyához száműzött uráért. Károly király ekkor még nem tudta, hogy egy hónap múlva már együtt fognak imádkozni a haláláig hűséges szerzetessel Isten Országában. A király március 9-én meghűlt, s a betegség azonnal megtámadta gyengülő tüdejét is, s mivel pénz hiányában nem hívhattak orvost sem, így a betegség teljesen elhatalmasodott Károly királyon. Az orvosi segítség már későn érkezett, addigra semmilyen kezelés nem segített a beteg uralkodón. Haláláig megmaradt tudatánál, életgyónását negyvenfokos láz mellett végezte. Nagyon gyakran kapott fulladásos rohamot, amelyek (csodás módon) csak a szentmisék idején nem jelentkeztek. Ha Zita királyné hogyléte felől érdeklődött, ő csak ennyit válaszolt: „Csak semmi zúgolódás!” – s közben el sem mozdította tekinteték a falon lógó feszületről – „Azértkell ennyit szenvednem, hogy népeim újra egymásra találjanak!” – pedig nagyon súlyos fájdalmak gyötörték. A család osztrák szolgálattevője a következőképp emlékezett meg azokról a szomorú napokról: „Végig az volt az érzésem, hogy Krisztus keresztje alatt állok, és az Ő segítségére kell lennem. Károly király az Úr Jézushoz hasonlóan viselte szenvedéseit: napjai egy folytonos imaláncot alkottak. Amikor beléptem a szobájába, ő mindig imádkozott,legtöbbször szeretett hitvesével együtt.” Károly király március 27-én magához vette az útra való szentségeket, s táviratozott Magyarország hercegprímásának, és Bécs hercegérsekének, hogy imádkozzanak érte. Április elsején enyhe javulás után hirtelen válságosra fordul állapota, a királyt lázálmok gyötörték. Zita királyné szinte végig vele volt, s udvari káplánja lejegyezte minden szavát, köztük a következőket: „Igen megkoronázott király vagyok, azt letagadni nem lehet!”. Az utolsó percekre behívta legidősebb fiát, az ifjú Ottót, hogy példát mutasson neki, hogyan hal meg egy katolikus uralkodó. Megáldotta gyermekeit, elbúcsúzott szeretett feleségétől, majd egy szaggatott párbeszédbe kezdett – bizonyosan már a Mennyei Atyával –, s nem sokkal később, 12 óra 23 perckor az Oltáriszentség imádatában, ajkán a „Fiat voluntas tua!” (Legyen meg a Te akaratod!) szavakkal visszaadta lelkét a Teremtőnek!
Álljon előttünk példaként szentéletű királyunk krisztusi élete és halála! Forduljunk hozzá imáinkban, hogy szenvedései kedvet találjanak az Úr előtt, és Károly király népei újra egymásra találjanak!
Boldog Károly király! Könyörögj értettünk! Amen.
Kovács Gergely: Fogadd a koronát! Károly magyar király hitvalló élete, Új Ember, Budapest, 2004. 140-150.
der Schwarze Ritter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése