Assisi Szt. Ferenc patronáltjai a magyar történelemben I.

2010.10.04

II. Rákóczi Ferenc legitimista szemmel.

Ebben a rövid cikkben nem szándékozom a „Rákóczi szabadságharcnak” nevezett, valójában legjobb esetben is csak Rákóczi felkelésnek aposztrofálható eseménysor kronologikus, eseménytörténeti bemutatására, mivel az meglehetősen ismert. Ehelyett egy olyan Rákóczi lép elénk, akiről valóban lehet pozitív adalékokat elmondani, de nem éppen a megszokott kontextusban. Erről majd a cikk végén. II. Rákóczi Ferenc édesanyja Zrínyi Ilona volt, aki az áruló törökpárti Thököly Imre második feleségeként két évig (egyébként hősiesen) védte a kuruc fejedelem utolsó várát, Munkácsot. Édesapja I. Rákóczi Ferenc a Wesselényi összeesküvésben volt részes.

Az 1697-ben kitört tokaj-hegyaljai felkelés alkalmával Bécsbe sietett ekkor még ártatlanságát bizonyítandó. Azonban ártatlansággal már éppen nem vádolható, amikor levélben felvette XIV. Lajossal, a magyar király (és a császár) ellenségével a kapcsolatot, a Napkirály esetleges segítségnyújtási lehetőségéről tárgyalva. Ezért tartóztatták le teljesen jogosan a nagysárosi birtokán tartózkodó Rákóczit. Bécsújhelyen tartották fogva, ahonnan végül is sikerült megszöknie, innen Lengyelországba menekült.

Itt fordulat következett be, de nem egészen úgy, ahogy hagyományos (és egyszerűsítő, elferdítő, baloldali nacionalizmustól gyakran áthatott) történetírásunk szokta emlegetni. Rákóczi letartóztatásával gyakorlatilag elvesztette mindenét, Hazáját, birtokait, reputációját. Nem volt más választása, csak hogy az elégedetlenkedők élére álljon. Az nem kétséges, hogy ezt szívesen vállalta, de az indíték tisztasága már annál inkább. Tehát nem „mindent feláldozva” lett a felkelők vezetője, hanem mivel így tarthatta meg hatalmi pozícióját.

A felkelés harci cselekményeiről nem ejtek szót, a problematikus kérdések kapcsán az csak „hozadékos információ”. Bocsánat a kifejezésért, de még a katonai szempontból nagyszerű Bottyán János által vezetett dunántúli hadjárat is a lázadás tükrében tekintendő. Az hogy mennyire volt „magyar ügy” a felkelés, nem lehet lemérni ezen az oldalon magyar nemesi parancsnokok, a király hűségén maradtakét pedig német tábornokok neveit puffogtatva. Hiszen Rákóczi seregében is szép számban voltak (protestáns!) német, svéd zsoldosok, és franciák. Míg a király mellett nagy arányban sorakozott fel a magyar arisztokrácia jó része és huszárezredeik. Elég, ha csak Herceg Eszterházy Pál nádort, gróf Koháry István országbírót, gróf Pálffy János horvát bánt vagy báró Ebergényi László altábornagyot említem.

Az 1705-ös szécsényi országgyűlés után, 1707-ben az Ónodon mondták ki a Habsburg Ház detronizációját, természetesen minden jogalap nélkül, ráadásul ez az „országgyűlés” igencsak csonka (és inkompetens) volt, hiszen csupán a Rákóczihoz pártolt (főként köznemesi) küldöttek vettek részt rajta, az arisztokrácia, és a főpapság jelentős része nem.

II. Rákóczi Ferenc árulása nyilvánvaló törvényes királya I. Lipót, majd 1705-től I. József ellen, mentségére néhány dolgot azért fel lehet hozni „enyhítő körülményként”. Valószínűleg tényleg elhitte, hogy jó ügyért harcol, emellett az 1681-es soproni és az 1687-es pozsonyi országgyűlésen hozott törvények, mint az örökös királyság, az Aranybulla ellenállási záradékának hatályon kívül helyezése még valóban „frissek” voltak és nem gyökeresedhettek meg ennyi idő alatt, de érvényességük nem vonható kétségbe, ezért is jogellenes Rákóczi magatartása. Az ónodi országgyűlésig még a rendi érdekek védelme is elfogadható valamilyen szinten, de pont ezen az országgyűlésen tiporták lábbal azokat. A küzdelme bukása után sem menekült el szégyenszemre, mint később Kossuth. Vele összehasonlítva Rákóczi inkább egy felelőtlen fejedelmi kalandor, akiben azért származása és neveltetése, és katolikus hite révén valami méltóság mégis mutatkozott, míg Kossuth egy opportunista, gátlástalan szabadkőműves gazember, aki a királyság intézményét is megdönteni szándékozott, Rákócziról legalább ez nem mondható el.

Degrelle-Torquemada

Oldalak