Több veszett Mohácsnál…

Gyakran halljuk a szólást, ha kellemetlenség ér minket: „Több is veszett Mohácsnál!”. Ma, a mohácsi vereség emléknapján gondolkozzunk ezen egy kicsit!

Johann Schreier: A mohácsi csata

Mi veszett Mohácsnál? Nincs ezen mit szépíteni, a középkori Magyar Királyság pusztult el helyrehozhatatlanul, meghalt a király, kihalt a püspöki kar és a főnemesség több, mint fele, megsemmisült a királyi fősereg, s az Oszmán hadsereg zavartalanul bevonult Budára, majd éppen ilyen körülmények között távozott. Katasztrófa. A helyzet súlyosságát fokozta, hogy II. Lajos király utód nélkül halt meg, így az ország előkelőinek maradéka több pártra oszlott, hiszen – mint mindig – több várományos is akadt a megüresedett trónra. A Jagelló-Habsburg házassági szerződés alapján Habsburg Ferdinándot tarthatjuk a trón „legitim” várományosnak, azonban a helyzet nem ilyen egyszerű. A kor törvényei szerint Szapolyai János éppen annyira „legitimnek” tekinthető, mint Ferdinánd. A középkor végén a Magyar Királyság még választó monarchia volt, így a magyar nemesség joga volt megválasztani az uralkodót, akinek – mint korábban Hunyadi Mátyásnál is láthattuk – nem feltétlenül kellett királyi családból származnia!

Talán van, aki megelégszik a ténnyel, miszerint ekkor két királya is volt az országnak, és mint objektív információt szépen elraktározza, azonban ez mind történésznek, mind – e téren –„laikusnak” is súlyos hiba lenne. Elég csak azt az alapvetést tekintjük, miszerint egy monarchiának (egy uralmának) nem lehet két ura, de természetesen itt nem állhatunk meg.

Három személyt, illetve a támadók ambícióit kell vizsgálnunk, hogy tisztán láthassuk a képet:

II. Lajos király (1516-26) fiatalon került a trónra, kiváló alapokkal rendelkezett, hogy jó király váljék belőle. Hatalmas dinasztia leszármazottja volt. A Jagelló-ház alapítója, I. Jagelló (Ulászló) litván nagyfejedelem és lengyel király hajtotta keresztvíz alá Litvánia népét, s győzte le a XV. század egyik legnagyobb hatalmát a Baltikumban, a Német Lovagrendet (1410). A dinasztia adott már egy uralkodót a Magyar Királyságnak I. Ulászlót (1440-44), aki az Oszmánok ellen vívott háború hősi halottjaként, egy késői keresztes királyként vonult be történelmünkbe. II. Lajos 1516-ban lépett trónra (bár már kiskorúként 1508-ban magyar- és 1509-ben cseh királlyá koronázták). Mélyen katolikus neveltetést kapott, emellett három nyelven beszélt, s fűtötte a lovagi lelkület. 1515-ben apja, II. Ulászló magyar király és Habsburg Miksa német-római császár közbenjárására megkötötték az úgynevezett Habsburg-Jagelló házassági szerződést, amely jelentősen befolyásolta Mohács utáni történelmünket. A szerződéssel kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy tökéletesen igazságos feltételeket biztosított mindkét fél számára. Habsburg Ferdinánd feleségül vette Jagelló Annát, míg II. Lajos Habsburg Máriát, s megegyeztek, hogy amelyik család kihal, az örökli a másik birtokait. Azért, hogy ma nem „Jagelló Birodalomról” írnak a történelemkönyvek, hanem a Habsburg Birodalmat ismerte meg a világ, egyetlen egy esemény okolható, a mohácsi csata.

I. (Habsburg) Ferdinánd király (1526-64) a második Habsburg uralkodó volt a magyar trónon. Mi alapján követelhette magának a koronát? Először is az említett Habsburg-Jagelló házassági szerződés inspirálhatta erre, de arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy ekkor (és ma is) a Habsburgok ereiben folyt a legtöbb Árpád-vér! Mindez természetesen nem ért volna semmit (miként ma sem más okokból…), ha Ferdinándot a magyar nemesség egy része törvényesen meg nem választja királynak, ami még 1526-ban, Pozsonyban meg is történt. A Magyar Királyság – amint említettük – a korban (1687-ig) választó monarchia volt! 1527-ben Székesfehérváron a Szent Koronával a rangidős püspök pedig megkoronázta. Tehát minden törvényesen zajlott, nem pedig „gonosz, gyarmatosító németek jöttek, és hajtották rabigába a nem létező magyar kurucokat, proletárokat és demokratákat!” – Elnézést kérek. Ferdinánd – tehát – kiváló uralkodónak és jó szervezőnek bizonyult, néhány év alatt legyőzte Szapolyait és sikeresen kiépített egy védelmi rendszert (új végvárvonalat), amit nem magyar forrásokból, hanem birodalmi és cseh adókból, illetve segélyekből tartott fenn.

Meg kell azonban jegyezni, amit már elmélkedésünk elején is említettem, hogy Szapolyai János király – merthogy jogilag az volt – éppen annyira törvényesen jutott a hatalomhoz, mint Ferdinánd. 1526-ban a nemesség egy másik csoportja őt is megválasztotta, s törvényesen királlyá is koronázták Fehérváron. Szapolyai ambícióit a trónra erősítették a magyar nemesség egy részének elképzelései, miszerint soraikból kell megválasztani a mindenkori magyar királyt (Rákos mezei-végzés, illetve Werbőczy Tripartituma) – ezek azonban (újra és újra feltűnő) jogi fikciók maradtak Szapolyai regnálását követően. Szapolyai Jánost szokás „az utolsó magyar királyként” emlegetni, amihez azonnal tegyük hozzá, hogy ez csakis akkor igaz, ha Hunyadi Mátyás volt az első! Előttük, s utánuk (sőt közöttük) dinasztiákból kerültek a királyaink a trónra. Ne felejtsük el, hogy az Árpád-ház semmivel sem volt „magyarabb”, mint az Anjou, Luxemburg, Jagelló vagy Habsburg! A dinasztiák nemzetek felettiek, de nemzetek felettiségük nyilvánvalóan kevésbé szembetűnő egy olyan korban (XI-XVII. század), amikor nincsenek nemzetek, mint amikor már vannak (XIX-XXI. század)! Említésre méltó, hogy Szapolyai János büszkélkedhetett Árpád-házi felmenőkkel is, de „Árpád-vérét” mennyiségileg vizsgálva jelentősen Ferdinánd mögött maradt. Szapolyai – miként korábban Hunyadi Mátyás – parvenü volt a királyok között. Egy múlt század végén megtollasodott család sarja, nagy ambíciókkal, azonban nem állt mögötte olyan erő, amellyel meg tudta volna szerezni a Magyar Királyság egészét, sőt saját részét sem volt képes tartani, ami arra késztette, hogy Szulejmán szultán – nem éppen önzetlenül – felajánlott segítségével éljen.

Szapolyai legitimitását tehát a pozitív jog alátámasztja, de a természetjog és az isteni jog meghiúsítja. János király nem volt alkalmas (idoneus) a trónra származását és természetét illetően, és emellett – ma azt mondanánk reálpolitikusként – lepaktált a kereszténység ellenségeivel, hogy önös érdekből táplálja már rég elbukott királyi ambícióit.

Itt jön a képbe a szultán. Nagy Szulejmán, a törvényhozó a török történelem – talán – legnagyobb alakja. Törvényeiről és hódításairól egyaránt ismert, sajnálatos módon ezt éppen mi magyarok tapasztaltuk meg leginkább. Mi lehetett Szulejmán terve Szapolyaival? Vagy feltehetnénk a kérdést korábbi viszonylatban: Mit tervezhetett II. Lajossal és a Magyar Királysággal. A válasz egyszerű, kimondhatjuk, hogy nem hipotetikus ez esetben a „mi lett volna ha…” vizsgálata. Az Oszmán hódítók Európában mindenütt ugyanazt a taktikát alkalmazták: Először egy ütközetben legyőzték a fősereget, majd a csatából megmenekült uralkodót vazallusukká tették, ezután fokozatosan megszállták az országot, eltörökösítették vagy likvidálták a nemességet, végül a vazallus-uralkodót lecserélték török hivatalnokra, és az új tartomány az Oszmán Birodalom részévé vált.

Szulejmán taktikája Mohácsnál bukott meg, amikor II. Lajos a csatából menekülés közben a megáradt Csele-patakba fulladt. S halála után az ország ketté, majd 1541 után háromfelé szakadt. Nem volt tehát egy uralkodó, akit vazallusává tehetett volna, sőt, helyette egy kereszténységet vitézül védelmező Habsburg királlyal (később császárral), főellenségének, V. Károly császárnak öccsével találta szembe magát, aki kis híján már le is győzte ellenfelét, Jánost, amikor Szulejmán felismerte Szapolyai önfejűségében rejlő lehetőséget, és lépett. A II. Lajosnak szánt megalázó szerepet (amitől a lovaglelkű Lajos királyt megmentette a halál) most Szapolyai János tölthette be, Szulejmán vazallusaként Oszmán segítséggel kísérthette meg újra sorsát, s tehetett próbát a királyság visszaszerzésére, mint tudjuk sikertelenül.

Több mint másfél évszázadra szakadt darabokra a Magyar Királyság, de jól tudjuk, hogy mindez csak politikai szétszakadást jelentett. A királyság azonban magyarságát tekintve egységes maradt. A török ellenes közhangulat, a végvári erények, és mindenekfelett keresztény hitünk átsegítette népünket e nehéz időszakon. Hosszú, pusztító háborúkat hozó idők voltak ezek, de 1699-re Isten segedelmével az Ő kegyelméből uralkodó Habsburg királyaink végleg kiűzték a megszállókat.

A XVI-XVII. század magyar nemessége belátta, hogy helyes hűségesen szolgálni Habsburg urait, akik – a közhiedelemmel ellentétben – nem fordultak el hazánktól, nem kezelték „gyarmatként”, sőt olyan sok privilégiummal látták el őket, amennyivel saját alattvalóikat soha. Gondoljuk ezt végig, s értékeljük át Habsburg királyainkról – a bolsevikok és liberálisok által – kialakított képet, ma pedig álljunk meg egy pillanatra és emlékezzünk imádsággal Mohács hősi halottjairól, akik Istenért, királyért, az országért és értünk áldozták életüket!

Patrona Hungariae! Ora pro nobis!

Than Mór: A mohácsi csata

der schwarze Ritter