A hamis történelmi toposzok ellen…
Quasi az liberális áfium ellen való orvosság
Quasi az liberális áfium ellen való orvosság
Dózsa
György, Bethlen Gábor, Thököly Imre, Kossuth Lajos… hogy csak néhány
közkedvelt és ismert nevet említsek ezer éves (keresztény) magyar
történelmünk második feléből, bár ha szigorúan venném a keresztény szó
értelmét, vagy ha kizárólag az igaz katolikus hit alapján közelíteném
meg az imént említetteket, akkor bele sem férnének ezekbe a
kritériumokba.
Széltében-hosszában végigjárva pestisben szenvedő Hazánk (egy bizonyos
rágcsálótól származó betegség asszocatíve a világtörténelem egy bizonyos
kártevő és élősködő fajtájára…) kilencven esztendeje csonka részeit,
ezekbe a nevekbe botlunk (a gúnyhatáron túl többek közt a magyargyilkos
Avram Iancu, vagy Josip Broz Tito dívik). Főként Dózsa és Kossuth
renoméja nőtt meg az „átkos” évek alatt, és a gengszterváltás mit sem
módosított ezeken stílszerűen…
A szomorú tény, hogy ezek nem csak utcanevek, hanem a magyar
honpolgárok tisztes részének fejében vagy lelkében élő hamis toposzok,
mint a „magyar nemzet nagyjai”. Még elkeserítőbb hogy nem csak Rákosi,
Kádár munkás-paraszt kommunizmusa, de előtte a Horthy korszak
„liberál-konzervativizmusa” és napjainkban is az úgynevezett
„konzervatív jobboldal” is magukénak érzi őket és a „magyar hős”
példáját látja ezekben az árulókban, felforgatókban és lázadókban. Olyan
valóban önfeláldozó, hűséges, keresztény hitet őszintén megélő
nagyszerű magyarokat alig vagy egyáltalán nem ismer, mint gróf Pálffy
Miklós, gróf Koháry István, gróf Batthyány Ádám, illetve gróf Pálffy
János, akik nemcsak a királyhoz lojális arisztokraták, hanem tisztaszívű
magyar főrendek, kiváló katonák és hadvezérek, történelemformáló
személyek voltak.
Talán közülük is kiemelkedik herceg Esterházy Pál, a Német Nemzet Szent
Római Birodalmának hercege, a Magyar Királyság grófja, és leggazdagabb,
legbefolyásosabb főura. Ő hatalmát, befolyását példaértékűen mindig
Isten akaratát keresve és követve, a király és
Magyarország érdekeit szem előtt tartva, keresztény önzetlenséggel
használta, vetette latba. Miután az 1652-es vezekényi csatában bátyja
László, három másik Esterházyval együtt hősi halált halt a pogány
törökök elleni küzdelemben, a grazi majd nagyszombati jezsuita
gondozásban levő intézetekben tanuló Pált nagykorosították, Sopron
vármegye örökös főispánja lett. Udvari, királyi tanácsos, és 1681-es
nádorrá választásáig a főudvarmesteri tisztet is viselte. Tevékenyen
kivette részét a törökök elleni küzdelemben: Pápa várának kapitánya
lett, részt vett Zrínyi téli hadjáratában, a szentgotthárdi csatában,
1668-ban kinevezték bányavidéki és dunáninneni főkapitánnyá. Harcolt
Bécs 1683-as felszabadításánál és az azt követő felszabadító háborúkban
Buda első ostrománál, a véres 1691-es szalánkeméni, majd az 1697-es
zentai ütközetben is. A Rákóczi-felkelés alatt végig hű maradt I.
Lipóthoz, majd I. Józsefhez. Ezekben a háborúkban saját költségén
szervezett és felszerelt hadak élén vett részt.
Mindemellett volt ideje a művészetekre is: felépíttette a kismartoni kastélyt, a
magyar kora barokk legkiemelkedőbb építészeti alkotását, zenét
szerzett, egyházi darabokat, kantátákat írt, amelyek Harmonia caelestis
címmel a magyar barokk zene ékes példái. Imádságokat, teológiai
elmélkedéseket vetett papírra. Az előbbiek mellett élő katolikus hitének
bizonyítéka, hogy mint kegyúr, több templomot, rendházat emeltetett
szintén saját költségén.
Neki
köszönhető, hogy az 1687-es pozsonyi országgyűlésen a magyar rendek
lemondtak az Aranybulla ellenállási záradékáról és a szabad
királyválasztás jogáról. Innen datáljuk (de iure, hiszen de facto Mohács
óta így volt) a Habsburgok örökös királyságát.
Herceg
Esterházy Pál minden igaz szívű, őszinte hitű magyar ember példaképe
kellene, hogy legyen. Remélem, megérem még azt, hogy a Koháry István
utcáról elfordulva az Esterházy Pál sétányra, üdvözlöm a szembe jövő
fiatal párokat, csendőröket, kadétokat, szerzeteseket egy vasárnap
délután hagyományos rítusú szentmisére menet valahol a Királyi
Magyarországon…
Degrelle-Torquemada
2011.03.08
Kereszténység és háború, harcos kereszténység-II.rész
A
keresztes háborúkat Luther fellépésétől kezdve napjainkig az Egyház
legnagyobb szégyenfoltjaként emlegetik fel újra és újra, melyek során
ugyan valóban felütötte a fejét a legalantasabb ösztönök által
felkorbácsolt szerzés- és hódításvágy, de nem szabad elfelejtkeznünk
arról, hogy mindenekelőtt a legnemesebb és legönzetlenebb áldozathozatal
inspirálta e mozgalmat![1] A XI. század végén
meginduló keresztes hadjárat (1096-1099) látványos, páratlan sikerrel
ért véget, de hamar bebizonyosodott, hogy a megszerzett területek
visszafoglalásánál nehezebb feladat azok megtartása. [2] A XII.
században kristályosodott ki az igény az egyházi lovagrendek[3]
alapítására, melyek a Szentföldet képesek fegyverrel megoltalmazni,
felvenni a harcot a teljesen más taktikával operáló muszlim
seregekkel.[4] A lovagrendek egyesítették a spirituális és a világi
hadviselést, mely által olyan feladatokat is képesek voltak
végrehajtani, melyekre világi lovagok nem vállalkoztak volna. A
lovagrendek feladatát Clairvaux-i Szent Bernát határozta meg De Laude Novae Militiae
(Az új lovagság dicsérete) című művében.[5] Az új lovagság dicsérete
szerint Krisztus lovagjai sokban különböznek világi társaiktól. Az
„ideális lovag” – Szent Bernát szerint – nem lehet más, mint szerzetes, „miles Christi”,
azaz Krisztus katonája, aki mindössze abban különbözik a többi
szerzetestől, hogy a hármas (engedelmességi-, tisztasági-, szegénységi-)
fogadalom mellett fegyverforgatásra is kötelezi magát, tehát Bernát
lovagjai kétszeresen is Krisztus katonái.[6] Krisztus katonái a
Krisztussal való közösségért éltek és haltak,
legnagyobb nyereségük a halál, azaz a Krisztussal való közösség, az
üdvösség lehetett. Elérkeztünk gondolatmenetünk – talán – legfontosabb
momentumához, ahol a kereszténység és a háború tökéletes összhangba
kerül, s ez az a lelkiség melyet minden történésznek, de laikus
érdeklődőnek is szem előtt kell tartania, amikor a kereszténység
történetéről nyilvánít elhamarkodott kritikát. Beláthatjuk, hogy a
Krisztusért való harc nem más, mint egy lelkiség, nem jobb, de nem is
rosszabb, mint az életszentségre törekvés más formái! Isten dicsőségéért
tehát fegyverrel is lehet küzdeni, de ennek megvannak a szigorú
szabályai. Ha visszatérünk a De Laude Novae Militiae gondolatmenetéhez,
megtudjuk, hogy a pogányok megtérítésének módja nem lehet azok
lemészárlása, mely önmagában nem is hirdetné Isten dicsőségét, hiszen
szöges ellentétben áll Krisztus tanításával, de itt nem is azok
megtérítéséről esik szó, hanem a már megtértek védelmezéséről.[7]
Clairvaux-i Szent Bernát leszögezi, hogy amennyiben van más mód a
keresztények megóvására a pogányok támadásaitól, akkor válasszák azt, de
ha nincs, akkor „helyesebb, hogy megölessenek, mintsem nyugodtan
hagyjuk a vétkezők pálcáját az igazak részén: hogy esetleg rosszra
nyújtsák ki kezeiket az igazak.”[8] A keresztény lovagság feladata
tehát a keresztények és a kereszténység szent helyeinek, elsősorban
Jeruzsálemnek a védelmezése. Szent Bernát roppant szigorú elvárásokat
támaszt Krisztus lovagjaival szemben: többek között megtiltja a kor
divatos öltözeteinek viselését, fegyvereik díszítését, s a szerzetesi
fogadalmak betartására inspirálja őket, mely valószínűleg nagyban
hozzájárult a Templomos Lovagrend első regulájának létrejöttéhez. Ezzel
megszületett a keresztény harcos eszményképe, mely legkülönbözőbb
megnyilvánulásaiban tűnt fel újra és újra a történelem során.[9]
Összegezve gondolatmenetünket, beláthatjuk, hogy az Egyház háborúval kapcsolatos álláspontja krisztusi-augustinusi alapokon nyugszik, s mindig előtérbe helyezte és helyezi a lélek üdvét a test épségével szemben (természetesen, mivel az ember a lélek és a test egysége, ezért ez utóbbi elhanyagolása is vétek!). A „miles Christi” életeszménye elválaszthatatlan volt (és ma is az!) Jézus Krisztus mindenek fölé helyezésétől, s mentes kellett (s kell), hogy legyen a hübrisz mindennemű megnyilvánulásától, a világias céloktól, és az ezekből fakadó visszaélésektől. Felmerülhet bennünk a kérdés: ma, amikor a kereszténységet kultúrává és erkölccsé próbálják degradálni, hol van létjogosultsága a „miles Christi” eszményének még a hithű katolikusok éltében is? Erre a választ a mártírok, de Krisztus lovagjainak, sőt korunk szentjeinek cselekedeteiben, életében és önfeláldozásában találjuk meg. Ez nem kevesebb, mint életünk lehető legszorosabbra fűzése Jézus Krisztus megváltó szentségével, amelyre minden hithű katolikusnak kötelessége törekedni. Napjainkban különösen nehéz megélni, megérteni Krisztus katonáját. Egyfelől, mert világunk túlzott utat engedett a racionalizmusnak, gátolva ezzel az ember transzcendens iránti törekvését, másrészt a pietizmus – mely bizonyos mértékben elengedhetetlen a tárgyalt lelkiség megéléséhez – olykor szintén tévútra lép, s gyakran kiegészül a bevezetőben tárgyalt rosszul értelmezett pacifizmussal.[10] Kevesen vannak tudatában továbbá, hogy a Gaudium et spes (1965) című konstitúció is hosszasan fejtegeti a háború problémáját, mely enciklika ugyan minden eszközzel a békét szorgalmazza, de nem tiltja meg a fegyverek alkalmazását, amennyiben a háború az igazságot és a békét védelmezi. Emellett természetesen háborúellenes hangvételű, de korunk haditechnikájának függvényében, ebben nincs semmi meglepő.[11] Végezetül nem szabad elfelejtkeznünk arról, amit a harcos keresztények, és a keresztény harcosok tanítottak nekünk kétezer éven át: Jézus Krisztusért, igazságának terjesztéséért, hitünk védelméért minden lehetségest meg kell tennünk.
Összegezve gondolatmenetünket, beláthatjuk, hogy az Egyház háborúval kapcsolatos álláspontja krisztusi-augustinusi alapokon nyugszik, s mindig előtérbe helyezte és helyezi a lélek üdvét a test épségével szemben (természetesen, mivel az ember a lélek és a test egysége, ezért ez utóbbi elhanyagolása is vétek!). A „miles Christi” életeszménye elválaszthatatlan volt (és ma is az!) Jézus Krisztus mindenek fölé helyezésétől, s mentes kellett (s kell), hogy legyen a hübrisz mindennemű megnyilvánulásától, a világias céloktól, és az ezekből fakadó visszaélésektől. Felmerülhet bennünk a kérdés: ma, amikor a kereszténységet kultúrává és erkölccsé próbálják degradálni, hol van létjogosultsága a „miles Christi” eszményének még a hithű katolikusok éltében is? Erre a választ a mártírok, de Krisztus lovagjainak, sőt korunk szentjeinek cselekedeteiben, életében és önfeláldozásában találjuk meg. Ez nem kevesebb, mint életünk lehető legszorosabbra fűzése Jézus Krisztus megváltó szentségével, amelyre minden hithű katolikusnak kötelessége törekedni. Napjainkban különösen nehéz megélni, megérteni Krisztus katonáját. Egyfelől, mert világunk túlzott utat engedett a racionalizmusnak, gátolva ezzel az ember transzcendens iránti törekvését, másrészt a pietizmus – mely bizonyos mértékben elengedhetetlen a tárgyalt lelkiség megéléséhez – olykor szintén tévútra lép, s gyakran kiegészül a bevezetőben tárgyalt rosszul értelmezett pacifizmussal.[10] Kevesen vannak tudatában továbbá, hogy a Gaudium et spes (1965) című konstitúció is hosszasan fejtegeti a háború problémáját, mely enciklika ugyan minden eszközzel a békét szorgalmazza, de nem tiltja meg a fegyverek alkalmazását, amennyiben a háború az igazságot és a békét védelmezi. Emellett természetesen háborúellenes hangvételű, de korunk haditechnikájának függvényében, ebben nincs semmi meglepő.[11] Végezetül nem szabad elfelejtkeznünk arról, amit a harcos keresztények, és a keresztény harcosok tanítottak nekünk kétezer éven át: Jézus Krisztusért, igazságának terjesztéséért, hitünk védelméért minden lehetségest meg kell tennünk.
der schwarze Ritter
________________________________
[1] Bozsóky Pál Gerő: Keresztes hadjáratok Szeged, 1996. 8.
[2] Zöllner, Walter: A keresztes háborúk története, 1980. 54.
[3] Zombori István: Lovagok és lovagrendek Budapest, 1988. Továbbiakban: ZOMBORI 1998. 51-52.;
Puskely Mária: Kétezer év szerzetessége Budapest, 1998. 722-723.;
Puskely Mária: A keresztény szerzetesség történeti fogalomtára Pécs, 2006. 448-449.
[4] Urban, William: A teuton lovagok: A lovagrend hadtörténete Debrecen, 2004. Továbbiakban: URBAN 2004. 16.
[5] Tessore, Dag: A háború misztikája Budapest, 2004. Továbbiakban: TESSORE 2004. 63-64.; URBAN 2004. 18-20.
[6] Clairvaux-i Szent Bernát: A templom lovagjainak ajánlott könyv, Az új lovagság dicséretéről IN: Az első és a második keresztes hadjárat forrásai. Szerk.: Sarbak Gábor, Budapest 1999. Továbbiakban: SZENT BERNÁT 1999. 167-168.
[7] SZENT BERNÁT 1999. 172-175.
[8] Szent Bernát a 124. zsoltárt idézi (Zsolt 124,3). SZENT BERNÁT 1999. 175.
[9] Stossek Balázs: A templomos lovagrend vázlatos története IN: A TEMPLOMOS LOVAGREND REGULÁJA Szerk.: Pánczél Hegedűs János, Budapest 2002. Ld. A továbbiakban REGULA 2002. 7-30.;
Stossek Balázs: „Ha aludni akarsz, felverünk álmosból.” A templomos regula fejlődése, az avatási szertartás és a mindennapi élet a renden belül IN MILES CHRISTI VIII. évf. 2006./1.66-81.;
REGULA 2002. 52-58. vö.: SZENT BERNÁT 1999. 177-181.
[10] Pánczél Hegedűs János: Szent élet, szent háború, szent halál. Korszerűtlen reflexió a miles Christi vallásos életeszményéről IN: REGULA 2002. 203. 211.
[11] TESSORE 2004. 90-98.
2011.01.29
Kereszténység és háború, harcos kereszténység - I. rész
Bevezetés
A
keresztény világban a kezdetektől napjainkig problémát jelent, hogy van
e létjogosultsága a háborúnak, akár honvédő akár támadó legyen az.
Szabad e fegyvert ragadni országa védelmére az állam polgárának? A
kereszténység a szeretet, a béke vallása – halljuk ma oly gyakran, bár
ez a megállapítás csak morális szempontból állja meg a helyét –, a
háború pedig emberöléssel és óriási pusztítással jár, tehát
megállapíthatnánk, hogy a keresztény mentalitás és a háború nem
összeegyeztethető. A kereszténység történetének kétezer esztendeje
azonban teli
van háborúskodással, melyet keresztények vívtak nem keresztények ellen,
vagy éppen keresztények ellen. Gondoljunk a népvándorlás korának
harcaira, Nagy Károly térítő háborúira, a keresztes hadjáratokra, az
oszmán térhódítás megfékezésére, a vallásháborúkra, főként a harmincéves
háborúra, és a kérdésre már nem is adhatunk egyértelmű választ.
Betudhatjuk a háború, mint minden rossz okaként az ember esendőségét és
bűnre való hajlamát, ezzel azonban jelentősen leegyszerűsítjük a
kérdést, melyre árnyaltabb válasz is adható. A történelem, mely az ember
története – a végső eredőktől eltekintve – nem „fekete-fehér”, tehát
nem tehetjük meg – különösen napjainkban nem –, hogy ne adjunk
megfontolt, körültekintő, minden problémakört érintő választ. Ma két
gyakori hozzáállással találkozhat az olvasó, amikor a téma iránt kezd
érdeklődni. Az első a marxista történetírás terméke, miszerint az Egyház
politikai hatalmának gyarapítására „ideológiának” használta a hitet és a
vallást, s ezáltal emberek tömegeit vetette saját irányítása alá. A
másik nézet egy keresztény körökben elterjedt megközelítés, a
felvilágosodás korának ideológiájában gyökerezik, mely azt állítja, hogy
a felvilágosodás előtti korban az Egyház épp olyan „barbár” volt, mint a
kor embere, és bűnös cselekedetiért.1 Ma e „felvilágosult
korban” az Egyház szüntelen bocsánatkéréssel tartozik esdekelni a világ
előtt, amelyet megsértett, s mindez kiegészül egy felfokozott
pacifizmussal,2 mely esetenként még a szóbeli vitát, a
hitvédelmet is elveti a „szeretet” nevében. Röviden összefoglalva,
mindkét álláspont egyoldalú, pontatlan és téves! Mindkét esetben be kell
látnunk, hogy nem szabad korunk szemüvegével tekintenünk a múltra,
különben teljesen történetietlen megállapításokat fogunk tenni, melyek
távol állnak a keresett igazságtól. Nem tekinthetünk el attól a ténytől
sem, hogy a középkor embere éppoly bűnös volt, mint a XIX. századé, s a
felvilágosodás „békéjével” a háborúk nem szűntek meg, sőt még
brutálisabbá, kegyetlenebbé váltak.3 Munkám során e
kérdéskört veszem górcső alá, tehát a kereszténység és a háború
viszonyát vizsgálom Jézus Krisztus tanításának, az egyházatyák
elmélkedéseinek, valamint a „gyakorlat” tükrében.
Jézus Krisztus és az egyházatyák
Ahhoz,
hogy megértsük a keresztény gondolkodásnak e szeletét, vissza kell
térnünk az alapokhoz, amit Jézus Krisztus fektetett le, s az egyházatyák
értelmeztek. Függetlenül attól, hogy radikális pacifista lett volna
vagy sem, bizonyos, hogy Jézust, nem képviselte az erőszakos megoldást a
kérdésekre: „Hallottátok a parancsot: Szemet szemért és fogat
fogért. Én pedig azt mondom nektek, ne álljatok ellent a gonosznak. Aki
megüti a jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is! ... Hallottátok a
parancsot: Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt
mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok
üldözőitekért!"4 Az Ószövetség harciasságával
szemben Jézus a nem kíván az erő eszközével élni. Amikor elfogják,
külön tiltja tanítványainak a fegyveres ellenállást: „Amikor a
tanítványok látták, hogy mi készül, megkérdezték: "Uram, kardot rántsunk
ellenük?"Egyikük mindjárt le is sújtott a főpap szolgájára, s levágta a
jobb fülét. De Jézus így szólt: "Hagyjátok, elég!" Aztán megérintette a
szolga fülét és meggyógyította."5 Valamint megjegyezte: „Tedd vissza hüvelyébe kardodat! Aki kardot ragad, az kard által vész el."6 Keresztre feszítésekor, pedig így könyörgött a mennyei Atyához: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek.”
Krisztus mindössze egyszer alkalmaz nyílt erőszakot, amikor a
templomból kiűzi a kereskedőket és a pénzváltókat egy kötelekből font
ostorral (!)7 . Szent Lukács az utolsó vacsora leírásakor
megörökít egy jelenetet evangéliumában, amikor Krisztus – egy értelmezés
szerint – az önvédelemre buzdít: „"Most azonban - folytatta -,
akinek van erszénye, vegye elő, ugyanúgy a tarisznyáját is. … Akinek
pedig nincsen, adja el a ruháját, és vegyen rajta kardot."Uram - mondták
-, nézd, van itt két kard!" Erre csak annyit mondott: "Elég."”8 Krisztus – amint arra hivatkozik – nem eltörölni jött a Törvényt9,
hanem beteljesíteni, ahhoz tehát, hogy Jézus tanítását megérthessük,
szükséges néhány gondolatot szentelnünk az Ószövetség tanulmányozásának.10
A történelem egyik „legharciasabb” könyveinek gyűjteménye az
Ószövetség, átitatott a „szent háború” tudatától, s e tekintetben még a
Koránt is felülmúlja. Istent a „Seregek Uraként”, a háborút pedig „Isten
háborújaként” emlegeti.11 A háborúk oka Isten szava, melyet Ábrahámhoz intéz, miszerint Isten a zsidó népnek adja Kánaán földjét.12
A „Jó” és „Rossz”, Isten népe és a „pogányok” harca hatja át az
Ószövetség háborúit, az ellenség ideiglenes győzelme is Isten akarata,
ami pedagógiai célzattal bír a zsidók számára. A földi háborúk
értelmezhetőek annak a folyamatos természetfeletti küzdelemnek a
kivetüléseként, melyet Isten ellen vív a gonosz lélek, de a végső
győztes csak a Jó, azaz Isten lehet. Ezt a harcias nyelvezetet átveszi
az Újszövetség is (főleg Szent Pál apostol), de ott kimondottan csak a
belső küzdelemről, a Kísértő legyőzéséről van szó. „Krisztus katonája”
az, aki hisz, vállalja az élet nehézségeit, felveszik keresztjét, és
Jézus tanítása szerint él.13 E belső küzdelem mellé
kapcsolódik a végső küzdelem, melyről a Jelenések könyvéből szerezhetünk
tudomást. Összességében azonban be kell látnunk, hogy az Újszövetség
elítéli a (klasszikus értelemben vett) háborút, az egyetlen szövegrész,
amely a rossz eltörlésének akár erőszakos eltörlése mellett szólhat Pál
apostol rómaiakhoz írt levelében található: „Mindenki vesse alá
magát a fölöttes hatalomnak. Mert nincs hatalom, csak az Istentől, ami
van, azt Isten rendelte. … A felsőbbség nem arra való, hogy a jótettől
ijesszen el, hanem a rossztól. Azt szeretnéd tehát, hogy ne kelljen a
hatalomtól tartanod? Tedd a jót és megdicsér: Mert az Isten eszköze a
javadra. De ha gonoszságot művelsz, rettegj, mert nem hiába viseli a
kardot. Isten eszköze, hogy a gonosztevőt megbüntesse.”14
A
korai keresztény egyházatyáknak semmi kétségük sem támadt afelől, hogy a
háború nem más, mint tömegmészárlás, elvetendő cselekedet. A milánói
ediktum (313) előtt az egyházatyák álláspontja a krisztusi parancs, a „szeressétek ellenségeiteket és imádkozzatok üldözőitekért!”15 szem előtt tartásán nyugodott. A békéért és hitért való önfeláldozó mártírom magatartást hirdették.16
Lactantius szerint a vallást nem fegyverrel kell védelmezni, mert az
beszennyezné annak szentségét. Alexandriai Szent Kelemen a
keresztényeket mindig a „béke embereinek” nevezi, Origenész
pedig elítél és igazságtalannak tart minden erőszakot, még ha
igazságtalan támadás elleni védekezésről van is szó, azonban
elfogadhatónak tartja a honvédő háborút, ha keresztények nem vesznek
benne részt tettlegesen, csak imáikkal járulnak hozzá a győzelemhez. Az
I-II. századi egyházatyákról megállapíthatjuk, hogy rendelkeztek ugyan
kellő harciassággal, hogy hitüket megvédjék, de ennek eszköze a gyakran a
mártírhalál volt. Nagyon fontos belátnunk, hogy a korai kereszténység
pacifizmusa nem azonos napjaink „pacifizmusával”! A keresztény mártírok
ismérve nem a beletörődés, hanem az elszántság és makacs szilárdság
volt, amelyek következtében életüket is hajlandóak voltak feláldozni,
hogy ne vétsenek Isten ellen. Ezzel szemben napjaink pacifizmusa
elvtelen, célja az önmagáért való béke, amely legjobb esetben az emberi
test védelmezését helyezi előtérbe, mit sem törődve az üdvösséggel.17
Der schwarze Ritter
1
Szintén aktuális kérdés, hogy az Egyháznak, mint Krisztus jegyesének
lehetnek e bűnei, avagy más oldalról megközelítve, alkalmazható e a
nyájra a kollektív bűnösség elve, ha egy-egy bárány vétkezik is? A
szerző megj.
2 „Pacifizmus = békemozgalom: személyek vagy közösségek béke megteremtését vagy megőrzését szolgáló, tervszerű tevékenysége. Konkrét célja a háború gazd., szoc. és pol. okainak megszüntetése, államok fölötti szervezet v. intézmények létrehozása annak érdekében, hogy a jog és ne a fegyverek uralják a világot.” Forrás: MAGYAR KATOLIKUS LEXIKON
3 TESSORE 2004. 23.; A marxista toposzok cáfolatának kiváló összefoglaló munkája: KATUS 2000. vonatkozó részek.
4 Mt 5, 38-39.; 43.44. A Szentírásból vett idézetek esetében a Szent István Társulat fordítására támaszkodom, BIBLIA Ószövetségi és újszövetségi Szentírás Bp. 2006.
5 Lk 22, 49-52
6 Mt 26, 52-53
7 Jn 2, 15
8 Lk 22, 36. 38.
9 Vö.: Mt 5, 17
10 TESSORE 2004. 25-26.
11 Vö.: Iz 8, 13; Jer 50, 18; Kiv 17, 16; 1 Sám 18, 17; Szám 21, 14
12 Vö.: Ter 15, 18
13 Vö.: Ef 6, 11-17; 2Tim 2, 3
14 Róm 13, 1. 3-4. ; TESSORE 2004. 26-35.
15 Mt 5, 44.
16 LASZLOVSZKY 2006. 50.
17 TESSORE 2004. 36-39.
KATUS 2000: Katus László: A középkor története Budapest, 2000.
LASZLOVSZKY 2006: Magyarország és a keresztes háborúk: Lovagrendek és emlékeik / szerk.: Laszlovszky József, Majorossy Judit, Zsengellér József Attraktor, Máriabesnyő –Gödöllő, 2006.
MAGYAR KATOLIKUS LEXIKON: Magyar Katolikus Lexikon Szerk.: Diós István, Budapest, 2004.
TESSORE 2004: Tessore Dag: A háború misztikája Budapest, 2004.
2 „Pacifizmus = békemozgalom: személyek vagy közösségek béke megteremtését vagy megőrzését szolgáló, tervszerű tevékenysége. Konkrét célja a háború gazd., szoc. és pol. okainak megszüntetése, államok fölötti szervezet v. intézmények létrehozása annak érdekében, hogy a jog és ne a fegyverek uralják a világot.” Forrás: MAGYAR KATOLIKUS LEXIKON
3 TESSORE 2004. 23.; A marxista toposzok cáfolatának kiváló összefoglaló munkája: KATUS 2000. vonatkozó részek.
4 Mt 5, 38-39.; 43.44. A Szentírásból vett idézetek esetében a Szent István Társulat fordítására támaszkodom, BIBLIA Ószövetségi és újszövetségi Szentírás Bp. 2006.
5 Lk 22, 49-52
6 Mt 26, 52-53
7 Jn 2, 15
8 Lk 22, 36. 38.
9 Vö.: Mt 5, 17
10 TESSORE 2004. 25-26.
11 Vö.: Iz 8, 13; Jer 50, 18; Kiv 17, 16; 1 Sám 18, 17; Szám 21, 14
12 Vö.: Ter 15, 18
13 Vö.: Ef 6, 11-17; 2Tim 2, 3
14 Róm 13, 1. 3-4. ; TESSORE 2004. 26-35.
15 Mt 5, 44.
16 LASZLOVSZKY 2006. 50.
17 TESSORE 2004. 36-39.
Felhasznált irodalom
BIBLIA: BIBLIA Ószövetségi és újszövetségi Szentírás Budapest, 2006.KATUS 2000: Katus László: A középkor története Budapest, 2000.
LASZLOVSZKY 2006: Magyarország és a keresztes háborúk: Lovagrendek és emlékeik / szerk.: Laszlovszky József, Majorossy Judit, Zsengellér József Attraktor, Máriabesnyő –Gödöllő, 2006.
MAGYAR KATOLIKUS LEXIKON: Magyar Katolikus Lexikon Szerk.: Diós István, Budapest, 2004.
TESSORE 2004: Tessore Dag: A háború misztikája Budapest, 2004.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése