Isten felfoghatatlan, minden emberi mértéket meghaladó türelme elsősorban az ő gyermekeit, híveit, szentjeit teszi próbára, nem pedig ellenségeit (azok tudva-tudatlanul élnek, sőt visszaélnek Isten végtelen türelmével). A Jelenések könyve szerint még a vértanúkban, az égi szentekben is van türelmetlenség; még a kiválasztottaknak is nehezükre esik felfogni az isteni gondviselés természetét, s csak fokról fokra tárul fel előttük, hogy Isten az egész emberiség megtérését reméli, és nem a bűnös halálát akarja, hanem hogy megtérjen és éljen (vö. Jel 6,9-11 és Ez 18,23; 33,11). Keresztelő János mint minden előtte járó próféta az ítéletet és a nagy szétválasztást hirdette: „Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, mely jó gyümölcsöt nem terem” – Jézus azonban a rossz fákat nem kivágta, hanem gyógyítani kezdte.
Talán a legnagyobb feladat egy igazán odaszánt életű keresztény számára, hogy felnőjön Isten türelméhez. Hogy ne csupán elfogadja Isten végtelen türelmét, hanem hogy ő maga is ennek a türelemnek élő hordozója legyen az emberek között. Türelmesnek lenni valakihez ezért mindenekelőtt azt jelenti, hogy csendben szenvedünk vele és érte. A tékozló fiát útnak engedő atya, illetve a megváltó Krisztus szenvedése ez. Nem is annyira azzal kell azonosulnunk tehát, akivel szemben türelmet gyakorolunk, hanem az irgalmas Atyával és Krisztussal, aki szánja és szereti őt, s életét adja érte.
Forrás: Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése