Bizonyos értelemben Nagypénteken az egyházi év legmagasabb hegycsúcsára jutunk fel. Jézus titokzatos jelenlétében a Kálvária hegyéről lehet rátekinteni életünk titokzatos vonulataira: arra, hogy honnét, hová tart az életünk. Mindent, ami van, és mindenkit, aki létezik, és minden eseményt, ami eddig megtörtént és meg fog történni, csakis innét láthatunk helyes arányaiban és igaz valóságában. Igen, mert a kereszten függő Jézus pontosan középen van az ég és föld között. Felülről, Isten oldaláról nézve az emberiség tökéletes hódolatát mutatja be, alulról, a mi szemszögünkből nézve pedig Isten végtelen irgalmát hozza el és osztja szét nekünk.
Ezen a napon nincs szentmise, az Egyház liturgiája ma sajátos módon, szokatlanul erőteljes jelekkel, drámai eszközökkel hozza a jelenbe a világ történelmének legkiváltságosabb óráját, melyben Jézus Krisztus keresztáldozata végbement. Isten legnagyobb történelmi tettét ünnepeljük, amely számunkra a hitben fogható: az idő és a tér megváltását, a teljes emberi élet és minden teremtett dolog egzisztenciájának megváltását. Az egész szertartás egyetlen hatalmas elmélkedés, az Egyház egyetemes jelentőségű és igen súlyos elmélkedése a kinyilatkoztatás csúcspontjáról Húsvét és Pünkösd sugárözönében, mely a jelek segítségével, azokon keresztül a jeleken túli isteni lényeget ragadja meg.
Az üres tabernákulum előtt kezdődik a szertartás, tehát nincs jelen az Eucharisztia. Nyitva áll az üres tabernákulum, akárcsak a keleti egyházakban a királykapu, mert a katona lándzsája megnyitotta Jézus oldalát, és abból vér és víz folyt ki (vö. Jn 19,34). Máté, Márk és Lukács Jézus halálának pillanatát összekapcsolja a templom kárpitjának kettéhasadásával. Nincs tehát többé a templomot a szentélytől elválasztó függöny. (János azért nem említi ezt a külső mozzanatot, mert ő az új templomról, Jézus testéről mondja el ugyanezt igen ünnepélyesen, amikor oldalának megnyitásáról beszél.)
Nincs gyülekező ének, nincs introitus, nincs köszöntés – a papság és az asszisztencia némán vonul be a templomba, majd a nyitott tabernákulum elé érve mindnyájan leborulnak. Eredetét tekintve minden bizonnyal igen korán kialakult véniatevés ez, amely egyszerre fejezi ki a legmélyebb megalázkodást, az egységet a földdel, melyet megszentelt Jézus lehulló vére, az imádást, a hódolatot, a gyászt s a bocsánatért való esedezést. Szavakkal ki nem meríthető e néma gesztus gazdagsága, mellyel az ember Isten csendjére válaszol. Egész testünkkel átérezzük a pillanat egyedülálló voltát, megfoghatatlan nagyságát. Nincs ennél igazabb emberi helyzet. A megújulás, a felkelés, az ige új füllel történő hallgatása, egy szebb és szeretőbb közösség létrejötte csak innét forrásozhat. Két ember mélységes szeretete, szövetsége is csak ebből a teljesen magányos és mégis együttes leborulásból épülhet fel. A kezdetek kezdete nem az igehallgatás, nem a hangos imádság, hanem a néma leborulás.
Ezután kezdetét veszi az igeliturgia. Az ószövetségi olvasmányt régen a Kivonulás könyvéből vették, azt a részt, amelyben az Úr elrendeli a húsvéti bárány feláldozását (12,1-8.11-14), az újrómai liturgia szerint Izajás próféta könyvéből a Jahve szolgájáról szóló negyedik éneket olvassuk (52,13–53,12). Az ősi olvasmányrend szerencsésebb volt annyiban, mert az előképről szólva utal az igazi áldozati Bárányra, Krisztusra, aki azután a Szentleckében mint egyetlen és örök főpap jelenik meg (Zsid 4,14-16;5,7-9). Az ószövetségi olvasmány és az újszövetségi olvasmány így, ebben a kettős beállításban készített fel a János-passió mélyebb megértésére, Jézus szenvedéstörténetének hitben való szemlélésére.
A Traktusban ma az ószövetségi Szentírás talán legtitokzatosabb prófétai látomását, Habakuk énekét halljuk, melyben a próféta személyében az Egyház feltekint a keresztre, s megdöbbenve, megrendülve mondja: „Uram, hallottam a te szavadat és féltem, megláttam művedet, és rettegek.” Valóban minden képzeletet felülmúló s az emberi értelem számára felfoghatatlan, sőt szinte botrányos az a mód, ahogy Isten megváltásunkat megvalósítja. „Megrendült az én lelkem, midőn haragodban is megemlékezel irgalmasságodról.” Éppen ez a megrendítő csoda: az egyszülött Fiú meggyilkolásáért Isten jogos haragját és kegyetlen büntetését várhatnánk, s íme, helyette végtelen irgalmával találkozunk. A keresztben egyszerre mutatkozik meg az ítélő igazságosság és a gyöngéd irgalom. A „két élőlény között megjelenő” Úr egyrészt a két lator közt megfeszített Üdvözítő, másrészt viszont az utolsó ítéletre angyalok kíséretében érkező Király.
A szinoptikus evangélisták szenvedéstörténetében arról olvasunk, hogy Jézus keresztre feszítésének órájában sötétség borult a földre. Szent János passióját azonban, melyet Nagypénteken olvasunk (éneklünk), az isteni irgalomból született új világ ragyogása járja át. Nála Jézus halálának pillanata egyben megdicsőülése is, felemeltetésének órája a beteljesedés órája, melyben Isten befejezi a teremtés művét: utolsó sóhajtásával most leheli a Szentlelket az Úr Jézus a kereszt alatt álló Jánosra és Máriára, beteljesítve az Ábrahámmal kezdődő isteni kinyilatkoztatást és létrehozva az Egyházat, amelyben titokzatos módon folytatódik az ő isteni, halhatatlan élete.
„Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk” – olvassuk a Szentleckében. Miután Jézus Krisztus áldozata révén szabad utunk nyílt az Atyához, eléje is járulunk könyörgéseinkkel a Fiú által a Szentlélekben. Ezek a könyörgések valóban egyetemesek. Jézus szívének méreteit mutatják, nem a mi szűkös szívünkét. Szerkezetükkel, stílusukkal is tanítanak minket a krisztusi imára. Ahogy az anyanyelvünket édesanyánktól tanultuk meg, úgy imádkozni sem magunktól kell megtanulnunk: anyánk, az Egyház tanít meg minket Szentlelke által. A liturgikus könyörgésekben mindig az Atyaistenhez imádkozunk, a Fiú által a Szentlélekben, mert Jézus az út az Atyához a Lélekben.
A szertartás központi helyén az Úr szent testének és vérének felmutatása helyett a Szent Keresztet mutatják fel és előtte hódolunk. Az egész szertartást a János-evangélium szemléletmódja határozza meg, amelyben a keresztre való feltekintés mint a megmenekülés, vagyis az üdvözülés pillanata szerepel: „Ahogyan Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy kell majd az Emberfiának is fölemeltetnie, hogy mindannak, aki hisz, örök élete legyen.” (Jn 3,15) A Szent Keresztre való feltekintésnek ma mintegy konszekrációs értéke, a Szentlélekben lelkünket újjáteremtő ereje van.
A kereszt előtti hódolat ezért nem bálványimádás, hiszen itt Jézus azonos a kereszttel. Origenész ki meri mondani, hogy amennyire Jézus kinyilatkoztatja Istent, annyira el is fedi, mert amit kortársai láthattak, amit tapinthattak, amit hallhattak, az mind emberi. Olyan közel jött Isten, hogy felismerhetetlen, mint Isten, csak a hit tudja jelenlétét megragadni: „Én Uram, én Istenem!” (Jn 20,28) Persze ez másfajta látást feltételez, mint amivel általában kortársai néztek Jézusra. Eucharisztikus jellegű látást, olyat, mint amellyel az Oltáriszentségre tekintünk: testi szemünkkel csak a kenyeret és a bort látjuk, de lelki szemünkkel, a hit látásával magát az örök Igét szemléljük. Ha valaki csupán a szinoptikus evangéliumokat olvassa, hajlamos irigyelni Jézus kortársait, ha azonban elsajátítja ezt a jánosi látást, nem irigykedik többé. Felismeri, hogy a megtestesülés titka folytatódik az Egyház által őrzött szent jelekben: a szentségekben és a liturgikus szimbólumokban, amelyek megmentenek a tisztán „szellemi” Jézus eretnek képzetétől. Hiszen ugyanaz a Szentlélek a liturgia Lelke, mint akinek erejéből Jézus Krisztus fogantatott s a halálból feltámadott. Nagypéntek liturgiája annak számára lehet gyümölcsöző, aki a Lélek szerint képes nézni a szent jeleket, mert itt a „test nem használ semmit” (Jn 6,63).
A szinoptikus evangéliumokban, jóllehet ott is rávetődnek Húsvét aranysugarai, a keresztnek inkább a borzalmas kínzóeszköz volta áll előtérben. Szent János evangéliumában viszont a keresztfa kimeríthetetlenül gazdag szimbólum, amely kapcsolatban áll a Szentírás első és utolsó könyvében megjelenő titokzatos fával, az élet fájával és a bűnbeesés történetében szereplő tudás fájával egyaránt. Az őskígyó a tudás fájánál marta meg az embert halálos harapással – a kereszt pedig az új tudás fája, melynek gyümölcse Krisztus, aki az utolsó vacsorán mindent tudtul adott nekünk (vö. Jn 15,15), halálával és feltámadásával pedig halál helyett életet szerzett, eltörölve az átkot, amely elzárta előlünk az élet fájához vezető utat. Amikor Nagypénteken hittel feltekintünk a szent Keresztre, és leborulunk az előtt, aki a fánál engedetlen Ádám bűnéért az engedelmesség áldozatával megnyerte a bűnbocsánatot, beavatást nyerünk a Krisztusban való élet és üdvösség mélységeibe, és felhívást kapunk arra, hogy nap mint nap megújítsuk magunkban ezt a hitben való szemlélést.
A hódolat kifejezése a kereszt előtti térdhajtás és a szent sebhelyek megérintése, illetve megcsókolása. Szent János első levele említi, hogy „...amit szemünkkel láttunk, amit megnéztünk és a kezünk tapintott az élet Igéjéről..., azt hirdetjük nektek”. Nem elég csak látni: érinteni, tapintani is kell a szent keresztet, Jézus testét, mint Tamás apostol, aki embert látott és érintett, de Istent vallott meg. Ezzel a talán kicsit szégyellős érintéssel vagy csókkal minden szónál mélyebben megvalljuk Isten utáni vágyunkat, kifejezzük megújított odaadásunkat, a visszavonhatatlan igent a megváltó Isten szeretetére, amely életünknek értelmet ad, s újra vállaljuk a krisztusi életet a maga teljességében, megszorítások és megalkuvások nélkül.
Ma nincs epiklézis, Lélek-lehívás, és elmaradnak Jézus Krisztus átváltoztató szavai, enélkül pedig nincs szentmise. Az Egyház ezen a napon lemond a konszekrációról, de nem mond le az áldozásról: mintha már elővételezné az eljövendő világot, ahol nyilvánvalóan megszűnik az átváltoztatás, viszont az áldozás lényege: a kommunió megmarad. Itt most még a szent színek alatt megy végbe az egyesülés, mégis, ez már az eszkaton, a végső idők beköszöntét jelzi (a mise posztkommuniója éppen ezért rendszerint az eljövendő örök életre utal). A nagypénteki áldozásban már a feltámadott Úrral találkozunk, ő lép be életünkbe, hogy azt saját megdicsőült életévé alakítsa.
Az oltárt leterítik, ráteszik a korporálét és a misekönyvet. Az Oltáriszentséget a pap – vagy ha van, a diakónus – előhozza az őrzési helyről, a nép ezalatt csendben áll. A pap az oltárhoz lép, és összetett kézzel szólítja a híveket az Úr imádságának elmondására. A Miatyánk kérései most, Krisztus passiójának kontextusában különösen mély értelmet nyernek. Vérrel verítékezésekor Jézus imájában értelmetlen halálának célt és értelmet adott: emberi akaratát alárendelte Isten akaratának – „Legyen meg a te akaratod” –, hogy ha másképp nem lehetséges, hát felajánlott halála által szenteltessék meg Isten neve és jöjjön el az ő országa. „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”: a mindennapi kenyér most mint annak a Kenyérnek szimbóluma jelenik meg, melyet saját testeként nyújtott tanítványainak az utolsó vacsorán. „És bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”: Jézus halála a bűnök bocsánatára történt, s azért, hogy mi is képesek legyünk megbocsátani. „És ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól”: Jézus is kísértést szenvedett, de bűnt nem követett el, és engedelmességével kiérdemelte nekünk a védelmet a megpróbáltatások óráiban. A szentáldozásban vele egyesülve a Miatyánk kérései beteljesedésének leszünk részesei, s méltókká válunk arra, hogy a Jézusnak a kereszten bemutatott hódolatához kapcsolódva megvalljuk: „Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké. Ámen.”
Hiszen nem csupán az Úr halálának évfordulóját ünnepeljük, mert az évfordulók be vannak zárva a halállal és pusztulással megjelölt ciklikus időbe, hanem a Feltámadottat ünnepeljük, aki a kereszten halálával legyőzte a halált, és saját isteni életét adja nekünk itt és most a szentáldozásban. Ahogy a szertartás zárókönyörgése mondja: „A te néped, Urunk, szent Fiad halálát saját feltámadásának reményében ünnepelte...”
A szertartás végén megnyitják a szentsírt, más néven úrkoporsót. Most Máriával és Jánossal elkísérjük Jézust földi életének utolsó mozzanatáig, testének sírba tételéig, hogy azután majd követhessük Szentlélekben a feltámadás világába. Igen erőteljes és merész jel a szentsír, ahová elzarándokol az emberek sokasága, hogy miután látták a halott Urat, majd a legszebb jelet, az igazán isteni stílusú jelet: az üres sírt is megláthassák és megérthessék.
Forrás: Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése