„Az ősi hagyományok szerint ezt az éjszakát az Úrnak kell szentelni (Kiv 12,42 skk.). Az evangélium intő szava szerint (Lk 12,35 skk.) a kezükben égő gyertyát tartó hívek hasonlókká lesznek azokhoz a szolgákhoz, akik virrasztva várnak uruk érkezésére, hogy amikor megjön, ébren találja, és terített asztalához ültesse őket” – olvassuk a liturgikus előírásokban a Szent Háromnap csúcspontját jelentő Húsvét éjszakai virrasztásról, amely „minden vigíliának anyja”. Semmiféle úgynevezett lelkipásztori szempont nem indokolhatja, hogy ezt a szent virrasztást délutáni vagy kora esti időpontban tartsák, amikor a nap még jócskán fenn van az égen – ebben az esetben nem is lehet virrasztásról beszélni.
A keresztény nép egészséges hitösztönével mindmáig megőrizte a virrasztásnak ezt a lelkiségét: virraszt Nagycsütörtökön az Oltáriszentség előtt, Nagypénteken a szentsírnál, virraszt a búcsújáró helyeken, virraszt a halott mellett. Csöndes és figyelmes várakozás ez, amely azért szükséges, mert az igazi javakat nem lehet megszerezni vagy kiérdemelni, csak kegyelemként elfogadni. Ebben ismét csak a Szent Szűz a példakép. Ő kész volt feladni minden előzetes fogalmát Istenről, kivéve azt az egyet, ami a legfontosabb, hogy ő az ígéretek Istene, hogy ő a szeretet. Neki nem voltak olyan elképzelései, amelyek bezárták, megbénították, emberi, kicsinyes elvárásaiba börtönözték volna a mindenható Istent, s így alkalmassá vált arra, hogy együttműködjön vele az ő minden emberi képzeletet felülmúló művének végrehajtásában. Ezért mondja Jézus, hogy ha a szolga egész nap dolgozott, és mindent megtett, nem tett semmi rendkívülit, csak azt, ami a kötelessége, s amikor hazajön az ura, azt mondja neki: szolgálj ki. De ha éjfél után vagy még később jön az úr, és észreveszi, hogy hűséges szolgája ébren várja őt, egyszerre kiesik a szerepéből: felövezi magát, és maga szolgál fel neki. (Vö. Lk 12,37-38) A virrasztás tehát a hűség és állhatatosság kifejezése az élő Isten iránt, s ezért alapvető evangéliumi magatartás.
A húsvéti vigília négy fő részből áll: lucernáriumból, igeliturgiából, a keresztvízszentelés és a keresztelés szertartásából, és az eucharisztia ünnepléséből. A szertartás a templomon kívül, a tűzoltárnál kezdődik. A tűzoltárt a szabadban állítják fel, ezzel is jelezve, hogy Urunk megváltó áldozata és dicsőséges feltámadása nem szakrális helyen történt, hanem a profán térben, amely éppen őmiatta válik szentté. Az Egyház liturgiája most természetfölötti merészséggel arra vállalkozik, hogy ábrázolja az ábrázolhatatlant: a feltámadás pillanatát. A feltámadás az éjszaka csöndjében történt, nem volt más tanúja, csak az Isten. Mégis, a liturgia szemléletessé kívánja tenni ezt a pillanatot a láng fellobbantásával a parázsból. Először azonban az Egyház megszenteli a tüzet, mert tudja, hogy a tűz önmagában, akárcsak a többi őselem, ambivalens: ártani, pusztítani éppúgy képes, mint életet adni. Hésziodosz tanítása szerint tűzből keletkezett a világ, a Biblia pedig azt tanítja, hogy tűzben van az Isten (lásd Kiv 3), ugyanakkor a kárhozottak is tűzben gyötrődnek.
Amikor tehát az Egyház szolgája megáldja az új tüzet, az áldással a teremtés isteni művét teszi egyértelműen jóvá számunkra, akiknek a világhoz fűződő viszonya a bűn miatt megromlott. Az áldás a teremtés erőterébe, eredeti ártatlanságába vonja a tüzet és a vizet, a tömjént és a húsvéti gyertyát, s magukat a híveket is. Ádám bűne Krisztus halálában érte el teljességét és áradt ki az egész teremtett világra, ezt jelezte a hatodik órától a kilencedik óráig tartó sötétség a Golgotán. Jézus Krisztus azonban átokká lett értünk, hogy megnyissa az áldás forrását.
A pogány világ szakrális hagyatékában is szerepel a tűz tisztelete, különösen az új tűzé tavasz felé. A germánok például tüzeket gyújtottak isteneik tiszteletére, hogy elégessék a tél és a sötétség démonjait, és földjeikre megtermékenyítő erőt hozzanak. Az Egyház ennek az ősi szokásnak adott új, krisztológiai értelmet a nagyszombati tűzszenteléssel. A kovakő, amelyből tüzet csiholnak, a Kősziklát: Krisztust jelenti, a tűz pedig a Szentlelket. (János evangéliumában a Szentlélek egyszer tűz, máskor víz, örök életre szökellő vízforrás, kenet.) Maga a lucernárium azonban nem egyszerűen e pogány szokás ellenhatásaként keletkezett, hanem a keresztény hit belső természetéből fakadt és alakult ki. Valószínűleg belejátszik a szombati fénygyújtás zsidó szokása, és az a hagyomány, amely szerint az őskeresztények már összekapcsolták a feltámadt Krisztushoz intézett imádságot (Phósz Hilárion) az esti lámpagyújtással. Végül, de nem utolsó sorban az egyszerű fizikai szükséglet is, hiszen ahhoz, hogy a kezdődő virrasztáshoz világosságot nyerjenek, meg kell gyújtani a tüzet.
A tűz megáldása után az új tűz fényével vonul be az ünneplő közösség a templomba, halad végig a sötét templomhajón, míg a fény a szentélybe nem ér. Menetközben háromszor megállnak, s a gyertyát vivő diakónus mindannyiszor egyre magasabb hangon énekli: „Krisztus világossága!”. Ez a bevonulás szimbolikusan jelzi a világból, a profánból a szent hely, az Isten szentségi jelenléte felé tartó hatalmas utat.
A lucernárium csúcspontja a Húsvét örömének meghirdetése, az Exsultet eléneklése. Az Exsultet legismertebb neve: Praeconium Paschale, vagyis a Húsvét meghirdetése, tartalmilag ugyanis bejelenti és költői szavakkal kifejti a húsvét-ünnep tartalmát. Másik elterjedt neve viszont funkciójára utal: Laus Cerei (a Gyertya dicsérete), vagy még inkább: Benedictio Cerei (a Gyertya megáldása), Consecratio Cerei (a Gyertya felszentelése). Az Exsultet tehát úgy szerepelt a vigília szertartásában, mint hatalmas áldó imádság, amelynek keretében, az éneklést bizonyos pontokon megszakítva a diakónus a hívek előtt „szerelte fel” a húsvéti gyertyát: elhelyezve rajta a öt aranyozott tömjénszemet, rákarcolva az évszámot, az Alfát és az Ómegát – kifejezve ezzel, hogy Krisztusé az idő és az örökkévalóság –, majd megáldotta, megtömjénezte és meghintette szenteltvízzel, s kezdte osztani róla a fényt a gyülekezetnek. Mire az Exsultet éneklése véget ért, az egész templom gyertyafényben úszott. Ez az ősi magyar hagyományt őrző megoldás nem nehezen kivitelezhető, ugyanakkor a mai gyakorlatnál sokkal látványosabb, drámaibb, kifejezőbb.
Az olvasmányokat már a Krisztus világosságába vetett hit fényében olvassuk. Felidézzük Isten csodálatos tetteit, melyet az üdvösségtörténet folyamán végbevitt: a teremtést, Izrael kiválasztását, az egyiptomi fogságból való szabadulást, vagyis az első húsvétot, a próféták jövendöléseit, egészen a beteljesedésig, a keresztség szentségének kiszolgáltatásáig. A mai éjszaka egy titokzatos emmauszi út, ahol nem egyetlen szentírási szöveg ragyog fel az éjszakában lámpásként, hanem egyszerre az egész ószövetségi szentírás fénybe borul a feltámadt Krisztus jelenléte miatt, aki Mózesen kezdve valamennyi prófétánál megmagyarázza, ami az Írásokban őróla szól. Csak a Krisztusba vetett hit fényénél és a kenyértörés eucharisztikus valóságában érthető meg mindez, s válik nyilvánvalóvá: „Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?”
Az ősegyház Krisztus feltámadását a legérzékelhetőbben a keresztség Húsvét éjszakai ünnepi kiszolgáltatásában élte át. A negyvennapos felkészülés után íme, most elérkezett a szent pillanat, hogy a keresztelendők beletemetkezzenek Krisztus halálába, eltemetvén a régi embert, és vele együtt feltámadjanak az új életre. A liturgia mindig a teljes Egyház cselekvése. Nemcsak a földi, a még zarándokúton járó Egyház, hanem a mennyei, a dicsőséges Egyház is velünk együtt ünnepel. A Mindenszentek litániáját énekelve az Egyház teljessége borul le a Szentháromság egy Isten előtt, és könyörög a keresztelendőkért.
Igen kifejező a régi esztergomi szertartásrendben, hogy nem az Evangélium, hanem éppen az új, a beteljesedett életről szóló olvasmány után következett az életfakasztó forrás megnyitása, a keresztvízszentelés és a szent keresztség kiszolgáltatása. A keleti rítusokban a mai napig kiküldik a katekumeneket az Evangélium előtt, mert a krisztusi örömhír meghirdetése nem egyszerű felolvasás, hanem egyfajta Isten-jelenés, amelyben csak a beavatottak vehetnek részt. Szent Ágoston is mondja, hogy a hittanulóknak nagy vonalakban mindent meg kell tanítani a világ teremtésétől kezdve Krisztusig, megmutatva, hogy Isten mindezt szeretetből tette értünk. Ugyanakkor csak a „beavatottak”, vagyis a megkereszteltek, megbérmáltak és a hittel áldozók „érthetik meg” a maguk teljességében az Írásokat, mert itt nem összefüggések értelmi felismeréséről van szó csupán, hanem arról, hogy Jézus Krisztus lángra lobbantja szívünket a Szentlélekkel, aki a feltámadás Lelke.
Ez a megvilágosítás és lángra lobbantás végigvonul az Egyház egész történelmén, valahányszor a Szentlélektől sugalmazott Írásokat a Szentlélek fényénél értelmezik. Őt jelképezi a tűz, amelyet a mai szertartás kezdetén megáld az Egyház, hogy erről gyújtsuk meg a húsvéti gyertyát, a Feltámadott jelenlétének látható jelét, valamint saját gyertyáinkat is, mert bennünk is él és világít a Jézust feltámasztó Lélek. Majd a keresztkút megáldásakor a tűz mintegy beleereszkedik a vízbe, e szent jelek által kinyilvánítva, hogy mindnyájan vízből és Szentlélekből születünk újjá.
Csak ezután ülhetünk asztalhoz az éjszaka közepén az emmauszi tanítványok boldog és megrendítő felismerésével, de nekünk nem kell visszasietnünk Jeruzsálembe, mert a szentmisén abban az apostoli közösségben vagyunk, ahol Péter vezetésével már teljessé vált a hitvallás.
Forrás: Barsi Balázs - Telek Péter-Pál: Magasság és mélység
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése