Az alábbi japán szentkép Szent Mihályt ábrázolja szamuráj harcosként, amint lecsap katanájával az oni-szerű sárkányra, azaz az ördögre.
Miért érdekes ez? Sokszor felmerül a vád főleg magukat ún. újpogányoknak vallók részéről, hogy a kereszténység állítólag elpusztítja az őshonos kultúrát, melyre rátelepszik. Emlékszem, egyszer valamilyen krisnás guru is erről magyarázott hallgatóságának, az ironikus az volt egyébként az egészben, hogy egy USÁ-ból jött, magát maharadzsának nevező fazon indiai ruhában, magyar fiataloknak, akik szintén indiai ruhákba öltözve hallgatják, csepegteti a szellemi narkotikumot erről a témáról (is).
De visszatérve: nos, azt hiszem Chesterton valami olyasmi feleletet adna erre a képtelen vádra, hogy: ,,Uram/Hölgyem, Önnek teljes mértékben igaza van, csupán a címzés ment félre, ugyanis rossz vallást bélyegzett meg, mert ha azt mondta volna, hogy az iszlám, vagy a krisna-tudat elpusztítja az őshonos kultúrát, melyre rátelepszik, akkor nem volna min vitatkoznunk." Vagy valahogy így.
A képen Szent Tamás apostol sírja előtt imádkozó indiai keresztények láthatóak. Hagyományos ruházatot viselnek, mely alapján nem lehet őket megkülönböztetni a hindu többségtől, ellentétben a hare-krisna szekta tagjait itthon is messziről ki lehet szúrni.
A kereszténység nem hogy nem pusztítja el az őshonos kultúrát, hanem szervesen integrálja. Isten az ő végtelen bölcsességében úgy rendelte, hogy nem csak az egyének megismételhetetlen karakterek, hanem a természetes közösségek (családok, társadalmi osztályok stb.) így a népek és nemzetek is. Ezeknek, akárcsak az egyéneknek, megvannak a csak rájuk jellemző tipikus erényeik, bűneik, habitusuk, kulturális jegyeik és így tovább.
Éppen ezért elvetendő minden uniformizálásra törekvő, vad kollektivista eszme (mint a bolsevizmus), szellemi irányzat és vallási közösség is (hogy szó ne érje a ház elejét, köztük a vad neoprotestáns szekták!).
De ugyanígy helytelen a másik szélsőség, az individualista, libertariánus megközelítés is, mert egészségtelen mértékben előtérbe helyezi az egyént. Az embert elidegeníti és atomizálja a posztmodern életfelfogás, ezért a sok magányos, súlyos lelkibeteg ember. Pedig, ahogy Tarkovszkij a Szolariszban egyik szereplője szájába adta: ,,Az embernek emberre van szüksége." Igen, emberre, aki erényeit fejleszti, hagyományait ápolja, és markáns személyiség!
Ezt a gyógyírt csak Isten békéje hozhatja el, mely megszenteli az egyéneket és közösségeket is, szakralitással látja el karakterüket; nem valami eszképista, életgyűlölő szekta vagy hozzáállás, és (hogy egy jó barátom gondolatát felhasználjam) semmiképpen sem a proletárforradalom.
